A nyelvészek szerint legalább tizennégy régi kórnevet használunk ma is szitkozódásra, amelyek egykor valódi átoknak számítottak. A legismertebb kifejezéseink mára megszelídültek, pedig eredetileg fekélyeket és súlyos fertőzéseket rejtettek.
A 15. századi Dubnici Krónika latin szövege egy 1355-ös, Zürich melletti ütközet leírásakor váratlanul magyarra vált: „Veszteg, kurv@nő fia, szaros német, ittátok vérünket, ma isszuk ti véreteket” – kiáltották a magyar harcosok, miközben lecsaptak a kegyelemért könyörgő ellenfeleikre. Ez az egyik legkorábbi, összefüggő mondatként fennmaradt magyar káromkodásunk.
A csúnya beszéd egyidős az emberi nyelvvel, ereje pedig éppen a társadalmi normák átlépésében rejlik: a kifejezésnek elég durvának kell lennie az indulat levezetéséhez, de nem válhat annyira elfogadhatatlanná, hogy a beszélők már ki se merjék ejteni a szájukon.
A hatóságok évszázadokon át szigorúan üldözték a trágárságot és a szitkozódást. Különösen súlyos bűnnek minősült az istenkáromlás, amelyet világi jogszabályok is megtoroltak.
Az 1563-as országgyűlés 42. törvénycikke szerint első alkalommal nyilvános vesszőzés, másodszor pálcázás, harmadszor halálbüntetés járt.
A bíróságok még az olyan enyhébb, helyettesítő kifejezéseket sem nézték el, mint az „ördögadta” vagy a „kutyateremtette”. Mivel ezek azt sugallták, hogy nem Isten a teremtő, a hatóságok ezekért is súlyos büntetéseket szabtak ki.
A betegségekkel való átkozódás sem kizárólag magyar sajátosság, több európai kultúrában is mély gyökerei vannak. William Shakespeare Rómeó és Júliájában Mercutio pestist kíván mindkét családra, a lengyelek kolerát emlegetnek, a jiddisben pedig gazdag készlete van a betegségekre utaló átkoknak. Hollandiában ma is szitokszóként használják a pestist, a kolerát, a TBC-t, a tífuszt vagy a pleuritiszt, sőt a rák is megjelent ebben a körben.
A halálos kór emlegetése a hazai roma közösségek szóbeli hagyományában is fennmaradt, a „rák essen beléd” vagy „a rák egye meg a beledet” fordulatok nem egyszerű szitokként, hanem komolyan vett rontásként is működtek.
A magyar nyelvben legalább tizennégy olyan régi betegségnevet tartanak számon a nyelvészek, amely szitokszóvá vált.
Ezek eredetileg rontó erejű átkok voltak, amelyek a 19. század első felére szelídültek hétköznapi káromkodásokká, miután a beszélők számára fokozatosan elhomályosult az eredeti jelentésük.
A leggyakoribb fordulatok szinte kivétel nélkül súlyos orvosi kórképeket takarnak - írja a We Love Budapest. A fene szó a „fen” igéből ered, és a kezdetekben a fogát vicsorgató, veszedelmes vadállatok jelzője volt. Később a fekélyes, gennyes, nehezen gyógyuló sebek és daganatok megnevezésére használták, ennek nyomát őrzi ma is a lépfene és az átvitt értelemben is pusztulást jelölő rákfene.
Hirdetés
A franc ezzel szemben a vérbajt, vagyis a szifiliszt jelentette. A nemi betegséget Európa-szerte francia kórként emlegették, miután VIII. Károly francia király 15. század végi itáliai hadjárata idején hatalmas járvány tört ki a kontinensen. Az antibiotikumok felfedezése előtt a fertőzés fekélyeket, kiütéseket, majd súlyos idegrendszeri és szervi károsodást idézett elő.
A Kis-Balaton melletti Nagyrada nevéhez kötődik az egyik legismertebb népi kifejezésünk, a radai rosseb. A rosseb maga a „rossz seb” összetételből jött létre, és fekélyes bőrelváltozásokra, valamint a vérbajra utalt.
A helyi hagyományok szerint I. Lajos nápolyi hadjárata után létesült egy ispotály a településen a sebesült katonáknak, más vélemények szerint leprásokat különítettek el a vidéken, vagy a török kori fertőzött sebek adták a mondás alapját.
A kifejezés annyira beépült a köztudatba, hogy az első világháborúban a kaposvári 44. gyalogezred katonáit is Rosseb-bakáknak nevezték, 2012-ben pedig egy helyi borász védjegyként jegyeztette be a „Gyógyír a Radai Rossebre” szlogent a palackjaira.
A „megüt a guta” felkiáltás a szélütésre, vagyis a mai értelemben vett stroke-ra utal. A kifejezés a latin gutta szóból származik, amelynek jelentése csepp, a középkori orvostudomány ugyanis úgy tartotta, hogy a hirtelen fellépő bénulást vagy halált az agyról leváló cseppek idézik elő.
A nyavalya ezzel szemben ószláv eredetű, kezdetben ínséget és bajt jelentett, majd a görcsrohamokkal járó betegségekre, leginkább az epilepsziára kezdték használni a nyavalyatörés formájában.
A frász kifejezés a bajor–osztrák nyelvjárásból érkezett a magyarba, ahol a csecsemők és a kisgyermekek görcsös rosszulléteit hívták így. A frászkarika eredetileg nem szitokszó volt, hanem egy perec alakú sütemény: a hiedelem szerint ha a beteg gyermeket átbújtatták rajta, elmúlt a rosszulléte – a nyelv ezzel egy mágikus gyógymód emlékét őrzi.
A ragya szó először a növények gombás, rozsdaszerű foltosodását jelentette, később a fekete himlő túlélőinek arcán maradó maradandó hegekre, himlőhelyekre is használták.
Bár a szavak valódi háttere mára szinte teljesen elkopott, a beszélők a legártatlanabbnak hitt káromkodásokkal is évszázadok rettegett járványait idézik meg a mindennapokban.
(szeretlekmagyarorszag.hu)