A názáreti Jézus, a tökéletesen szent, tiszta és igaz, már léténél fogva is kívülálló volt ebben a bűnnel terhelt világban. Az övéi közé jött, de még azok sem fogadták be (lásd a János evangélium prológusát). Hiába tett annyi jót az emberekkel, amikor megmenthették volna, inkább egy gyilkos gonosztevőt választottak helyette. Mennyire zavarhatta őket Jézus tisztasága, ha képesek voltak azt kiáltani Pilátusnak: „feszítsd meg őt”! (Mk 15,3)
De Isten maga is elkülöníti Jézust. Az átváltozás hegyén, amikor Jézus megmutatja isteni természetét a három tanítványnak és azok látják őt Mózessel és Illéssel együtt – és Péter mindhármuknak sátrat akar állítani -, a mennyei Atya kiemeli Jézust, amikor azt mondja: „ez az én szeretett fiam, akiben kedvem telik, őt hallgassátok!” (Mt 17,5)
De nem csak a léte miatt volt Jézus kívülálló, hanem természetes tulajdonságai miatt is (mondhatjuk: nem csak ontológiailag, hanem egzisztenciálisan is). Valószínűleg már gyermekkorában is megélhette, hogy ő más, mint a többiek. Mélyebben érez, jobban vágyik a szeretetre, nem akar ártani senkinek – így aztán nem vesz részt gyerekes, de bántó és/vagy bűnös csínyekben -, gyorsabban megért dolgokat…
Nyilvános működésekor néha halljuk (olvassuk), ahogy felsóhajt: hát még most sem értitek, még mindig kemény a szívetek? Még mindig hitetlenek vagytok? Nagy szenvedés az, amikor újra és újra végig kell hallgatni értetlen emberek okoskodását, és látni, hogy nem tudnak kijönni előítéletes gondolkodásukból, hitetlenségükből. Nem csoda, ha így sóhajt: „meddig kell még szenvednem köztetek”!
Még a hozzá legközelebb állók sem értik meg őt. Édesanyja maga meséli el később Lukácsnak – ahogy azt az evangéliumában olvassuk -, hogy Szent Józseffel együtt nem értették Jézus szavait, de ők legalább elgondolkodtak rajtuk. Amikor azonban nyilvános működése alatt mélyebben meg akarja értetni tanítását az őt követőkkel, még a legközelebbi tanítványai közül is sokan ezt kérdezik: „kemény beszéd ez, ki hallgathatja?” (Jn 6,60) „Ettől fogva a tanítványai közül sokan visszahúzódtak, és már nem jártak vele.” (Jn 6,60)
Amikor Jézus először beszél a kiválasztott tizenkét tanítványnak – akikben a legjobban megbízott, és legtöbbet remélt - szenvedéséről, Péter rögtön tiltakozik és ellenáll, míg végül Jézus kénytelen erős szavakkal leállítani: „Távozz tőlem sátán, mert nem az Isten dolgaival törődsz, hanem az emberekével.” (Mk 8,33) De Péter legalább ért a szóból, míg az iskarióti Júdás nem…
Jézust a nyilvános szolgálata, a szavai és a tettei is elkülönítették a többi embertől. Sokan tódultak ugyan hozzá, hogy gyógyulást nyerjenek, de ennyivel meg is elégedtek. Csak a „szolgáltatásért” jöttek, hogy aztán örömmel távozhassanak. Ugyanakkor Jézus tettei meg is rémítették az embereket. Azt olvassuk, hogy az emberek álmélkodtak, félelem fogta el őket, illetve, hogy egyes találó válaszai után nem merték őt többet kérdezni.
Összegezve mindezt azt mondhatjuk, hogy bár Jézust körbevették az emberek, sőt időnként „tolongtak körülötte”, de nem voltak vele belső közösségben. Jézus szívében mindvégig ott volt a magány, a megnemértettség, a fájó szeretethiány, amit tulajdonképpen csak az Atya tudott orvosolni -, nem csoda, hogy egész napos kimerítő munkája után még elvonult, hogy egyedül lehessen és imádkozhasson. Amikor tehát Jézus életéről elmélkedünk, látnunk kell a sikeres tanító, csodatévő gyógyító mögött a magányos, kívülálló, meg nem értett embert is, aki végső soron csak úgy tudja megosztani az életét velünk, hogy a keresztfára megy - hogy aztán a Szentlélek végre megismertethesse őt, a tökéletes Istent és tökéletes embert velünk, akik befogadjuk őt…
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)