A konzervatív ember az örök értékekhez ragaszkodik. Becsület, tisztelet, hűség, ragaszkodás a kultúrához, tradícióhoz, nyelvhez, nemzethez, ragaszkodás az értelmes párbeszédhez, türelem és elfogadás. A konzervativizmus ezzel szemben csak az önző emberi ént feldíszítő semmitmondás.
Teológia helyett ideológia, Isten helyett bálványok, hazaszeretet helyett idegengyűlölet, párbeszéd helyett ítélkezés, uralom helyett leuralás és hatalmaskodás. Díszmagyar (díszromán, díszszlovák, díszcigány), vármegye és főispán, nagymagyar hazafiaskodás. Kiváló emberek, szentek és művészek, tudósok és vezetők könnyűvérű epigonjai, nagymagyar kakasok dicsekvése: „Ha a föld isten kalapja, hazánk a bokréta rajta!” – véres és nyomorúságos pántlika, úri bilincs, de milyen szépen mutat, ha fényezik! (Petőfi 1946-ban írt költeményéből való idézet, ámbár a versből kiderül, hogy a költő épp nincs valami jó véleménnyel a magyar nemzetről…)
Maradjunk inkább Kölcsey Ferenc sorainál: „Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!” (Az 1831-ben íródott nyolcsoros epigrammát olvasva láthatjuk, hogy a költő sem volt híve a búsmagyarkodásnak: „Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér? / Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort; / Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!”)
A helyes konzervatív látásmód: nagy szavak és álmok helyett értelmes stratégia és felelősségteljes tettek, a megőrzésre, mert: „A Földet nem apáinktól örököltük, hanem unokáinktól kaptuk kölcsön” - David Brower amerikai környezetvédelmi aktivista híressé vált mondata -, és bizony, végül minden dolgunkkal el kell számolnunk Istennél és embertársainknál…
Sípos (S) Gyula (szeretetfoldje.hu)