Egy kedves ismerősöm kért meg, hogy írjak néhány sort a remény öröméről. Mit tesz ilyenkor egy rendes keresztény, belekapaszkodik a szakirodalomba, a Szentírásba: „A hit pedig a reménylett dolgoknak valósága, és a nem látott dolgokról való meggyőződés.” (Zsid 11,1) És: „Te vagy Uram én reményem, ne hagyj soha szégyent érnem” (Zsolt 31,2). Ha pedig az örömről van szó, Pál apostol felszólítja a tanítványokat, hogy „Örüljetek az Úrban mindig! Újra mondom: Örüljetek!” (Fil 4,4, Tessz 5,16) Na de hogy lesz ebből a kettőből a remény öröme?
A hit Isten természetfeletti ajándéka, de ugyanakkor emberi értelmi és akarati aktus is. A hit olykor lelki-szellemi sötétségben mutatkozik meg. A hitnek ebben a sötét éjszakájában hiányzik minden pozitív érzelmi kapaszkodó. A remény azonban megtámogatja a lelkünket (pszichénket), mert a remény tele van pozitív érzelmekkel, bizakodással, örömmel, vágyakozással, amikre oly nagy szükségünk van, hogy el ne hervadjunk a sötétben.
Pál apostol a rómaiakgoz írt levelében éppen így kapcsolja össze a hitet és a reményt. „Általa jutottunk hozzá a hitben a kegyelemhez, amelyben élünk, és dicsekszünk a reménységgel, hogy az isteni dicsőség részesei lehetünk. (…) A remény pedig nem csal meg, mert a nekünk ajándékozott Szentlélekkel kiáradt szívünkbe az Isten szeretete.” (Róm 5,2,5)
Sípos (S) Gyula (szeretetfoldje.hu)