Ha filozófus akarnék lenni, egzisztencialista lennék, és legfontosabb tapasztalatomnak bizonyosan azt írnám le, ahogy huszonöt évesen megtapasztaltam Istent: hogy van, és szeret engem (minket, ingyen, önként). Ez a tapasztalat megmentett és – onnantól máig -, teljesen átformálta az életemet.
Aztán arról írnék, hogy mindannyiunkban vannak adottságok, készségek, képességek és tehetségek, amelyek kibontakozhatnak, de a sérült életünk miatt kaleidoszkóp-szerűen töredezve és keveredve. És mindannyian kapunk lehetőségeket és kegyelmeket, hogy ezeket kibontakoztassuk. Egy részüket fel sem ismerjük, más részét elpazaroljuk, de amivel élni tudunk, az hasznossá és áldássá lesz bennünk és körülöttünk (A színes és érdekes, bár változó és kevéssé értelmes kaleidoszkóp-képből pedig létrejön az értelmes mozaik-kép.)
Arról is írnék, hogy az életünk nem a semmiből jön és a semmibe tart, hanem – Istentől jövően –, értelmes oka és célja van, amit megérthetünk és elérhetünk, bár küzdelmek között (és itt a földön általában csak töredékesen). A sokféle meghajtóerő – vágyak, indulatok, öröm és gyűlölet, boldogság és fájdalom, stb. -, között pedig a legnagyobb és örökre megmaradó a szeretet. Isten, és Isten országa bennünk és közöttünk…
Igaz, mindezekről írtam is, elég sokat, még ha filozófus nem is lettem…
Sípos (S) Gyula (szeretetfoldje.hu)