Az embereknek minden korban és minden kultúrában volt valami megsejtésük arról, hogy az életük nem ér véget a halállal. Az északi népek walhallája vagy a muzulmán mennyország a táncoló hurikkal inkább a kielégítetlen emberi (férfi) vágyak kivetítése, éretlen fantáziálás és merő unalom. Az egyiptomi és görög túlvilág egyfajta árnyéklét, a keleti filozófiák újraszületése (reinkarnációja) pedig a szenvedés világa, amiből szabadulni kell a személyiség teljes feloldódásával és megsemmisülésével a nirvánában. Ezektől az emberi vágyakkal összekeveredett megsejtésektől erősen különbözik a keresztény kinyilatkoztatás, amelynek alapja és beteljesítője a mennyből alászállt és oda visszatért Fiú, Jézus Krisztus.
Eszerint Isten személy, lényege szerint Szeretet, aki minket – engem és téged -, személyesen szeret velünk akar élni az örök boldogság honában, a mennyben. (Örök életünk van, csak az a kérdés, hogy azt hol töltjük, a mennyben, vagy a pokolban, az örök szenvedés helyén.) A menny pedig az életünk, személyiségünk kiteljesedésének és minden jó beteljesedésének a helye és állapota – „szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik” (1Kor 2,9) -, ahová önerőből fel nem juthatunk, de ahová Jézus Krisztus felvisz minket, ha hozzá tartozunk…
Sípos (S) Gyula (szeretetfoldje.hu)