Harmadik fejezet, amiben nagyon félek, de végül jól járok és útmutatást is kapok a hazajutáshoz.
Bevallom, hogy nagyon megijedtem. Az óriás úgy kapott fel, mint egy tollpihét. Meglengetett, aztán átdobott a társának. Az feldobott egyszer-kétszer a levegőbe, mintha csak a súlyomat méricskélné, közben furcsa hangokat hallatott. Azt sem tudtam, most nevet rajtam, vagy csámcsog, már előre örül a jó falatnak. Életemben nem féltem még ennyire!
Az óriások bevittek a kocsmába, és ráállítottak egy asztalra.
- Ide nézzetek, mit találtunk!
Minden fej felénk fordult. Volt közöttük óriás, törpe és mindenfajta népség, vegyesen. Emberek is vannak köztük? Akkor talán engem is életben hagynak…
- Hagyjatok békén – kiabáltam rájuk -, én csak haza akarok menni!
- Nem úgy van az, kiskomám – mondta az egyik óriás, közel hajolva hozzám -, aki ide bejön, az nem szabadul innen egykönnyen, itt ára van mindennek!
- De nekem nincs semmim!
- Akkor bizony itt maradsz közöttünk, amíg csak le nem dolgozod az itt tartózkodásod árát. Kezdheted is: szórakoztass minket, hadd lássuk, mit tudsz?
Most kerültem aztán igazán nagy bajba. Hogyan szórakoztassam én ezeket? Először énekelni akartam, de a Kis kece lányomon kívül semmi nem jutott eszembe, azt meg kifújolták rögtön. Táncoltam nekik az asztalon, de csak legyintettek, aztán két törpe meg egy férfi olyan törpetáncot csapott az asztalok között, dobbantásokkal, ugrásokkal, hogy azt akkor se tudnám utánuk csinálni, ha évekig tanulnám.
- Esetleg mondhatok nektek egy viccet? Tasziló gróf megkérdezi a szolgáját: Zsan, mi ez a csámcsogás? Uram, a rozsda eszi a kilincset! – Szerintem ez jó vicc, de értetlenül néztek rám Az egyik óriás azt mondta:
- Nekem elég rozsdás a páncélom, de még sohasem hallottam, hogy csámcsogott volna. Te be akarsz csapni minket? – és mérgesen jött felém. – Majd én móresre tanítalak, akkor megtudod, kivel szemtelenkedjél!
- Dehogy szemtelenkedtem – kiabáltam -, ez egy vicc, hogy a rozsda eszi a vasat, de nem úgy eszi, hanem csak képletesen… - magyarázkodtam, bár tudtam, hogy ha egy viccet magyarázni kell, az már régen rossz. Nem is tudom, mi történt volna velem, ha ekkor hirtelen nem harsan trombitaszó. Nem is jó szó arra, hogy harsan, hanem inkább körülölelt minket egy dallam, ami elnémított és lecsitított mindenkit.
Megfordultam, hogy megnézzem, ki mentett meg engem. Az ajtóban két férfi állt, és az egyikük fújta a szép, bűvös dallamot a csillogó hangszerén.
- János mester6 , hát megérkeztél! – kiáltottak fel itt is, ott is a teremben. Ő csak bólintott, hanem a társa, a másik férfi szúrós szemmel végignézett a bent lévőkön és erős hangon kiáltott rájuk:
- Ha csak egy kis időre kiteszem a lábam, máris botrányt csináltok? Megmondtam, aki ilyet tesz, kitiltom innen, de örökre. Itt nálam nincs balhé! – Majd intett nekem:
- Gyere ide hozzám! Itt maradsz mellettem, segítesz nekem a vendégek kiszolgálásában, aztán később majd kiderítjük, mitévők legyünk veled.
Így ismerkedtem meg Gyula mesterrel7 , a jeles alkimistával, mindenféle bűvös főzetek tudójával, aki ezt a kocsmát is üzemeltette és nyitva tartotta mindenféle szerzet számára. Szerettek is ide járni a népek, mert Gyula mester rendet tartott, ráadásul kívülről tudta mindenki kedvenc italát, sőt még olyanokat is ki tudott keverni, amikről addig senki el nem tudta volna képzelni, hogy ilyen létezhet, de mindenkinek nagyon ízlett.
János mesterről mindenki azt tartotta, hogy közel s távol ő az Időtlen Birodalom legjobb zenésze, varázslatos dallamok tudója és szerzője. Még a tündérek is hozzá járnak tanulni, ami nagy szó, mert a tündérek igen nagyra tartják magukat és nem szívesen ismerik el, ha bárki bármiben jobb náluk.
Gyula mester maga mellé vett, a pult mögött segítettem neki mosogatni a poharakat, korsókat. János mester addig muzsikát egy keveset a kocsma közönségének, amit azok nagy örömmel hallgattak. Amikor aztán mindenki lenyugodott, az egyik óriás, pont az, amelyik engem is elkapott, megkérdezte Gyula mestert:
- A különleges sziklafröccsünkhöz sikerült megszerezni a hozzávalókat? Tudja mester, a kopogóshoz. Mi mind abban reménykedtünk, hogy újra ihatunk belőle, mert az olyan finom volt…
Gyula mester szomorúan ingatta a fejét. Ahhoz az italhoz bizony nem sikerült mindent összeszednie. A friss forrásvíz megvan, vadszeder gyümölcsét is sikerült szedni, bors és paprika is került a csípősséghez, hanem a ritka, kvarcból és karcitból álló színes kavicsokból nem találtak sehol, bárhogy keresték. Még a kislánynak se volt, pedig az ő kutyája kiszagol minden kincset, de most neki se volt…
Megütötte a fülem ez a beszéd. Kislány a kutyával és színes kavicsok… csak nem ugyanarról a kislányról van szó, akivel én találkoztam?
Bátortalanul felnyújtottam a kezem és jelentkeztem:
- Nekem lehet, hogy van olyan kavicsom…
Elővettem a zsebem mélyéről a kislánytól kapott maroknyi színes kis kavicsot, azok meg, a pult feletti különleges lámpa fényétől felfénylettek, szikráztak és ragyogtak a kezemben.
- Hohó, kiskomám, miért nem mindjárt ezzel kezdted! – kiabáltak a törpék és az óriások. Az egyik vállon veregetett, amitől rögtön a földre estem.
- No, csak óvatosan, vigyázz az erőddel – morgott a másik, aztán felsegített a földről.
Hirtelen jóbarátja lettem mindenkinek. Kíváncsiskodásukra el kellett mesélnem, hogyan kerültem ide az Időtlen Birodalomba, hogyan dolgoztunk együtt a kislánnyal, aki aztán nekem adta ezeket a kavicsokat.
- Nem is tudod, milyen jót tett veled az a lány – mondta János mester, aki szintén odajött közénk. – Nagyon értékes kavicsok ezek, igen sokat érnek, sok mindent kaphatott volna értük. Valamiért megszerethetett, hogy neked adta…
Erre nem tudtam mit válaszolni. Nem tettem én semmi különöset, csak segítettem neki gyomlálni. Kicsit el is szégyelltem magam, hiszen majdnem otthagytam őt segítség nélkül. De milyen nagy bajba lennék akkor most, mert ha nem segítettem volna, most nem lennének kavicsaim és akkor itt szolgálhatnák évhosszat, míg csak megvénülök!
- Na, akkor üzleteljünk! – kiáltott fel Gyula mester. – Mert mi nem vagyunk se tolvajok, se rablók, ugye fiúk!
- Mi nem, mi aztán nem – morogták, bár néhányukon látszott, hogy ők bizony simán elvennék tőlem a kavicsokat, ha tehetnék.
- Akkor mondd meg fiú, mit kérsz ezekért a kavicsokért?
Ugyan mit kérhettem volna? Ahogy szétnéztem az óriások és törpék aggodalmas arcán, szinte nevethetnékem támadt. Kihúztam magam, hogy most aztán jól elszámolok velük, és kérek mindenfélét, először is azt, hogy a két óriás, aki engem úgy megrémített, jól pofozza meg egymást! Hanem ekkor János mester újra zenélni kezdett, egy kis furulyán, csendes halk dallamot. Ez a dallam aztán gyorsan lecsillapította a bosszúvágyamat. Lecsendesített és eszembe juttatta a házunkat. Az orromban szinte éreztem édesanyám sütijének illatát, de olyan erősen, hogy még a nyál s összefutott a számban. Tudtam már, hogy mit akarok kérni.
-Nem kell nekem más, csak az, hogy segítsetek hazajutnom. Mutassátok meg az utat, s tiétek lehet az összes kavics, mert az otthonom, a családom értékesebb nekem mindennél!
- No hát, ha csak ennyit kérsz, ebben szívesen segítünk – mondta Gyula mester. – Menj ki az útra, a zöld Harangláb tövébe, és ott várj, egészen addig, amíg meg nem hallod a két templom harangját. De nagyon figyelj! Először az egyik szólal meg, aztán amikor az elhallgat, akkor kezd rá a másik. A kettő között lesz egy ki szünet. Ha ebben a rövid csendben megszólaltatod a Harangláb harangját, akkor rögtön visszakerülsz a családodhoz, mintha el se mentél volna. De vigyázz, mert ha elvéted az időt, itt maradsz, és akkor barangolhatsz tovább. Én azonban segíteni szeretnék neked, hogy el ne aludj. Fogd, itt van ez a kis kőkulacs. Ebbe van néhány kortynyi Ébrentartó varázsital. Ha ezt megiszod, biztos nem alszol el! Ha pedig az üres kőkulaccsal megdobod a Harangláb harangját, az akkorát csendül, hogy már haza is érsz.
Megköszöntem az útbaigazítást és a jó tanácsot, aztán kimentem a kocsmából, át az úton, egyenesen a Harangláb tövébe. Leültem, aztán kinyitottam a kőkulacsot, hogy kiigyam a tartalmát. Híjj, de rossz ízű volt! Egy kortynál többet nem tudtam meginni belőle. Hiszen nem is kell több, nyugtattam meg magam, kizárt dolog, hogy elaludjak, amikor mindjárt haza mehetek!
Ültem és azon ábrándoztam, hogyan fogom elmesélni a többieknek a kalandokat, amik velem történtek. Ábrándoztam, s észrevétlen elaludtam. Harangszóra ébredtem. Ugrottam, hogy hozzácsapjam a kulacsot a Harangláb harangjához, hadd szóljon – de bizony ez már a második haragszó volt. Bántam már, hogy finnyáskodásom miatt nem ittam meg az Ébrentartót! Most aztán itt ragadtam az Időtlen Birodalomban. Szomorúan tűnődtem, mit tegyek. A kocsmába nem akartam visszamenni a kudarcommal, meg aztán mosogatni se akartam évszámra. Akkor inkább magamtól megkeresem a hazavezető utat! Szétnéztem, merre mehetnék, de közben olyan sűrű köd borította be az egész tájat, hogy csak az Anna-hegyi kilátó csúcsa látszott ki belőle. Talán, ha oda eljutok, onnan a magasból megláthatom az utat hazafelé. Mit tehettem mást, elindultam toronyiránt a Kilátó felé, hogy megmásszam azt és megleljem az utat hazáig.
A történetben szereplő személyek és helyszínek
6. 
Troll János zenész, karmester, több nemzedék tanítója Törökbálinton (1920-1997) Emléktáblája a Szent István utca 15. szánú ház falán látható.
7. 
Troll Gyula pék és kocsmáros, a Troll kocsma vezetője (1924-2001 - a képen balról az első)