Ötödik történet, amiben találkozom a turullal, aki utat mutat a nagy király felé.
Kicsit elfáradtam, mire az Anna-hegyi kilátóhoz14 értem, ennek ellenére örültem, hogy, végre célhoz érek. Gondoltam, hogy gyorsan felmegyek a tetejére, onnan kinézem a legjobb utat hazáig, aztán már csak lefelé vezet az út, s az biztos könnyebb lesz, mint felfelé. Azonban ahogy felfelé lépdeltem a lépcsőkön, nagy köd keletkezett, és egészen beborította a tájat, szinte alig láttam néhány méternyire. Mentem körbe-körbe a kilátón, néztem, honnan láthatnék valamit. Hirtelen madár vijjogást hallottam. Felismertem, hogy az ölyvek15 vijjognak így. Talán épp az a madár pár, akik a felsővári rész felett szoktam hallani? Magam se tudom miért, de felkiáltottam hozzájuk:
- Ölyvek, kedves ölyvecskéim segítsetek, mert nem a nagy ködtől látok semmit! Segítsetek, hogy hazataláljak.
Ha hiszitek, ha nem, a két ölyv közelebb repült és körözni kezdett felettem, egyre gyorsabban. Ettől forgószél keletkezett, ami odébb fújta és megritkította a ködöt. Egyre jobban láttam, s már abban reménykedtem, hogy teljesen kiderül az ég, de nem így történt. A két madár elfáradt, lelassultak, a köd pedig sűrűsödni kezdett. Végül az ölyvek leszálltak a kilátóra, pihegtek, és újra vijjogni kezdtek. Talán nekem akarnak valamit mondani? Hogyan is érthetném meg, mit akarnak?
Mint kiderült, nem hozzám szóltak, a kiáltásuk másnak üzent. A köd homályán keresztül egy gyorsan növekvő árnyékot vettem észre. A madarak újra felrepültek, egyenesen az árnyék felé, ami egyre nőtt, s végül egy hatalmas madár bontakozott ki előttem, de olyan furcsa volt, mintha egyszerre lenne óriási, hatalmas szárnyú madár, közben pedig mégis alig nagyobb, mint a két ölyv. Ott keringtek, hasították a levegőt, a köd pedig úgy oszlott szét, mintha soha ott se lett volna.
A nagy madár akkor leszállt elém a Kilátó korlátjára. Akkor láttam, hogy a karmai között egy kardot is szorongat. Hátrébb léptem egy lépést, nem tudtam, mi következik most. Újra harcolnom kell?
- Ne félj tőlem – szólalt meg a nagy madár -, azért jöttem, hogy segítsek neked, feltéve, ha helyesen válaszolsz három kérdésemre. Az első: hány lépcsőfok vezet fel ide a Kilátó tetejére?
Fogalmam se volt mennyi lehet, így csak találomra rávágtam:
- Száztizenegy.
- Biztos vagy benne? – kérdezte a nagy madár. A hangsúlyából éreztem, hogy nagyon komolyan veszi a kérdését.
- Nem vagyok benne biztos, még sohasem számoltam meg.
- Akkor menj, és számold meg!
Nagyot sóhajtottam, de mit tehettem mást, fáradtan elindultam, és megszámoltam a lépcsőket le is, fel is.
- Pontosan Százhuszonkettő.
- Jól van – felelte a turul -, pont annyi. Örülök neki, hogy nem feleseltél, hanem fáradtan is vállaltad a feladatot. Így viselkednek az igaz férfiak.
Na, erre kihúztam magam egy kicsit, jólesett a dicséret.
- Akkor jöjjön a második kérdés: tudod-e, hogy ki vagyok?
Ezen már egy kicsit sem kellett elgondolkodnom, hiszen eleget sétáltam el a szobra előtt:
- Te vagy a turulmadár, akit a trianoni emlékművön is ábrázolnak.
- Így van. Aztán azt tudod-e, hogy miért vagyok ott azon a szobron?
Bevallom, ezt már nem tudtam, így csak találgattam:
- Mert te vagy a mi ősmadarunk? Amolyan istenféle?
- Ne beszélj butaságokat – csattintott a horgas csőrével -, Isten sohasem lehetnék. De mivel a három kérdésből kettőre helyesen válaszoltál, segítek neked hazajutni, mert tudom, hogy azt szeretnél. Előtte azonban gyere ide, megmutatom neked, hogy ki vagyok.
Óvatosan mellé léptem, futásra készen, hátha mégis valami baj történne. A turul pedig átkarolt az egyik szárnyával és a fülembe súgta:
-Én vagyok a te néped emlékezete…
Abban a pillanatban kitágult előttem a tér és magam előtt láttam szeretett városomat, de nem úgy, ahogy most van, hanem amilyen réges-régen lehetett. Évszázadok peregtek le ámuló szemeim előtt. Láttam a fákkal teli gyönyörű dombokat és a völgyben több ágon futó patakot. Egy kis falu állt néhány házzal a mostani Tükörhegy felé, de talán még azon is túl. Aztán láttam, ahogy lovas harcosok, talán mongol tatárok, felégetik az egészet, és elnéptelenedik a táj. Hamarosan azonban új lakók érkeztek, akik a Nagyerdő felől telepedtek le, lassan megtöltötték a völgyet, szántottak-vetettek, még vár is épült, amit aztán a török háborúk idején leromboltak.
Újra csendesség, csak vadak kószáltak, a fák között. Aztán megérkezett néhány telepes – rácok, súgta a turul, most szerbeknek hívjuk őket -, akik a domboldalba vájt házakban laktak. Hamarosan egy újabb embercsoport érkezett – ők svábok, ma németeknek mondjuk őket -, akik szintén művelni kezdték a földeket. A lerombolt vár köveiből házakat építettek. A régi templom romjaira újat emeltek, és még kastély is épült. A patak felett hidak íveltek, szobrok kerültek ide is, oda is, sokasodtak a népek, felvirágzott a falu. Aztán jött két nagy háború és elsötétült az ég a házak felett. Az nép egy részét elvitték, helyükre jöttek mások, innen-onnan, s újra időbe telt, míg magára talált a falu. Végül ráismertem a városunkra: az új református templomra, iskolákra, az új utakra… De láttam azt is, ahogy eltűnnek a falu körüli gyümölcsösök és a város terjeszkedése mohón falja a zöld felületeket…
- Válassz egy időszakot, amelyik a legjobban tetszik, s elviszlek abba a korba, hogy ott élj – mondta nekem a turul. Amit szeretnél, megkapod.
Megdobbant a szívem, hiszen annyi mindenről álmodoztam már – és ez most mind valóra válhatna…
- Lehetnék ügyes vadász az első időkből, aki jól bánik az íjjal és mindenki szereti?
- Ha akarod, az leszel, visszaviszlek az Árpád-korba.
- Vagy lehetnék esetleg huszár, aki legyőzi minden ellenségét?
- Ha úgy döntesz, az leszel.
- Vagy esetleg lakhatnék a kastélyban? És egy hercegkisasszony lenne a feleségem…
- Az is megoldható, ha erre vágysz.
Elgondolkodtam, melyiket válasszam? Ekkor azonban az anyukám jutott eszembe, aki nem tudja, hol lehetek és már biztos aggódik értem. Ha másik korba megyek, akkor soha többé nem fogok apuval sem együtt kirándulni… Mégis nehezemre esett dönteni. Sajnáltam is magam, hiszen milyen jó lehetőségektől és kalandoktól esek el, de mégis azt válaszoltam, hogy hazamegyek a szüleimhez és a barátaimhoz.
- Ember vagy fiam – veregette meg a vállam a turul -, most már látom, hogy igaz a szíved. Tudd meg, hogy ha nem ezt választod, soha nem kerültél volna haza. De mivel jólelkű vagy, megmutatom az utat. Nézz le, egyenesen balra, látod, ott a nagy ginkó fa, s alatta ott üldögél a nagy király. Menj el hozzá, add át neki a kardot, ő majd megmondja, mit kell tenned, hogy hazajussál.
Azzal a karmában tartott kardot átnyújtotta nekem. Ahogy megfogtam, felragyogott a kard mindkét oldala. Az egyik oldalán az fénylett szép írással belevésve, hogy Igazság, a másik odalán pedig: Szeretet.
- Indulj – mondta a turul -, s ha méltó vagy rá, elbírod a kardot, és át tudod adni a királynak.
- Oda is repíthetnél – válaszoltam neki -, te erős vagy, néhány perc alatt simán odaérnénk! És akkor nem kellene újra gyalogolnom…
- Haha – nevette el magát a nagy madár -, csak semmi trükközés, ne is reménykedj ebben. Na gyerünk, indulás, kalandra fel!
Azzal megfordított a lépcső felé és egy kis lökéssel útnak indított. Ha tudtam volna, hogy még mi vár rám, lehet, hogy egy kicsit jobban erősködök, hogy levigyen, de nem tudtam. Betűztem a kardot a nadrágszíjamba és útnak indultam.
A történetben szereplő személyek és helyszínek
14. 
A törökbálinti Anna-hegyen, 267 m-es magasságban található a kilátó.
15. 
Egerészölyv, Magyarországon a leggyakoribb ragadozómadár. Rágcsálópusztításával hasznot hajt a mezőgazdaságnak, bár a mai szemlélet már szerencsére nem ezek alapján a szempontok alapján dönt egy madár státuszáról. A hazai állomány állandó, de télen észak-európai madarak érkeznek Magyarországra. Fészkét nagyobb fák magasan lévő elágazásaiba építi. A fészekanyag főleg száraz ág, de időnként lombos ággal is díszít Fészekalja 1-4 tojásból áll. A 33 napig tartó kotlásban mindkét szülő részt vesz. A fiókák 45 nap után hagyják el a fészket. Az egerészölyv, mint neve is mutatja elsősorban rágcsálókkal táplálkozik. Mezőgazdasági területeken a mezei pocok dominál táplálékában. Gyíkokat, rovarokat, madárfiókákat is fogyaszt.
16. 
Törökbálint, Trianon emlékmű Törökbálint, Szabadság tér 17. 2010. június 4-én, a Nemzeti Összetartozás Napján állítottak fel. Szobrász: Domonkos Béla Az emlékmű alapzatán középen a történelmi Magyarország fekete színű dombormű-térképe található, fölötte felirat: „Trianon 1920”
Szerző: Sípos (S) Gyula