Ellenpont – a sötétség világa 1. (Mk 6, 14-16)

Kategória: Márkot olvasva
Megjelent: 2010. július 20. kedd

Márk evangéliumában megmutatja, hogyan lép be Isten az emberi történelembe. Isten Fia megjelenik, szolgál az emberek felé, tanítványokat gyűjt maga köré, mindenkivel jót tesz, gyógyít és szabadít. Tetteit hol csodálkozás, hol értetlen zavar fogadja. Márk megérti ezt. Jézus Krisztus élete és működése olyan egyedülálló, hogy a bűn miatt megromlott emberi személyiség nem, vagy alig értheti. Igen, a Kinyilatkoztatás majd csak a keresztfán lesz teljessé, ahol egy pogány százados – és nem egy teológiailag kiművelt zsidó ember – vallja meg: „Ez az ember valóban az Isten Fia volt.” (Mk 15, 39)
Isten embereinek megjelenése döntés elé állítja az embereket. Márk most e döntési folyamat felé fordítja tekintetét, hogy megmutassa, hogyan válik valaki teljesen a maga gonosz indulatainak rabjává, hogyan csúszik egyre mélyebbre, míg végül kivész belőle a világosság. Példaként Heródes negyedes fejedelmet hozza fel, aki elvileg népének vezetője kellene, hogy legyen. Megmutatja, hogyan ad a „királynak” Isten új és új lehetőséget, hogy visszatérjen a helyes útra, és hogyan dönt újra és újra rosszul Heródes, aki Isten tanácsa helyett gyenge akarattal inkább a saját megromlott vágyait választja.
A történetet a „végén” kezdi el mesélni, onnan, ahol Jézus híre eljut a fejedelemig. „Heródes király is hallott róla, hiszen messze elterjedt nevének a híre. Azt gondolta, Keresztelő János támadt fel a halálból, azért van benne csodatevő erő. Voltak, akik azt állították, hogy Illés. Ismét mások azt mondták, hogy próféta, olyan, mint egy a próféták közül. Heródes ezek hallatára megállapította magában: „János támadt fel, akit lefejeztettem.” (Mk 6, 14-16)
(A szöveg mintegy mellékesen is sok mindenről árulkodik, például a feltámadásba vetett hitről, de ezt most nem tárgyaljuk.)
Ami rögtön szemet szúr, az a teljes tanácstalanság és értetlenség. Ezek az emberek művelt, képzett emberek voltak. Mégsem voltak képesek az egyszerű tényt elfogadni: Jézus az, akinek mondja magát. Okoskodnak, képzelődnek, mert véleményük kialakítását nem a tényekre, hanem belső félelmeikre és fantáziájuka építik. Ez ad máris lehetőséget a gonosz léleknek, hogy újra beléphessen életükbe. Az ördög ugyanis szellemi valóság és szellemi módon hat. A tények viszont nagyon is megfogható, ha úgy tetszik „anyagi” valóságok. Egy férfi, aki tanít és gyógyít, a leghétköznapibb értelemben vett valós tény. Ráadásul alig hasonlít Jánosra, a pusztai nazírra. (Legalábbis nehezen képzelhetjük, hogy János, akinek hosszú, loboncos haját és szakállát olló nem érte és a pusztában élt aszkéta életet, ugyanúgy nézett volna ki mint Jézus, a gondozott külsejű falusi mesterember…)
Heródesben a „félelem lelke” szólal meg, amikor Jézust Jánosnak hiszi. Meggyőződésében az sem zavarja, hogy Jánost jól ismerte, s hogy a pusztai próféta életében egyetlen csodát sem tett. Inkább hajlandó elhini, hogy János visszajött a halálból, és „azért van benne csodatevő erő”, mint hogy elfogadja a valóságot. Ez ugyanis még János esetleges visszajövetelénél is félelmetesebb! Az új próféta megjelenése azt bizonyítaná ugyanis – amit Heródes is érzett és tudott lelkében -, hogy János küldetése nem ért véget a halálával, még nem „lezárt az ügy”, amit pedig a fejedelem a legjobban szeretett volna..
Hát még, ha az új próféta Illés lenne, aki az ószövetség hite szerint a végső ítélet előtt jön el! Heródes sejthette, hogy ebben az ítéletben nem állhatna meg. (Akkor már inkább János, akivel szemben ambivalens, ellentétes érzések kavarogtak benne, s akinek megértését és szeretetét már megtapasztalhatta – de erről majd később.)
Heródes nem értette meg, hogy János küldetésében az illési küldetés volt jelen, s kettejük történetében az ítélet számára már lezajlott. A fejedelem még él, de már halott, a sötétség foglya örökre. Ezt jelzi, hogy Jézus megjelenésére csak félelemmel és gyűlölettel tud reagálni. A Messiást figyelmeztetik is erre a veszélyre. „Még abban az órában fölkereste néhány farizeus. Figyelmeztették: „Menj el innen, ne maradj itt tovább! Heródes meg akar ölni.” Ezt válaszolta nekik: „Menjetek, mondjátok meg annak a rókának: Lám, ma és holnap ördögöt űzök, és gyógyítok, csak harmadnap fejezem be.” (Lk 13, 31-32) Jézus „rókának” nevezi a fejedelmet – Heródes pedig igazolja ezt a jellemzést, amikor tevékenyen részt vesz Isten Fia elítélésében és kivégzésében. (Nem véletlen, hogy a két, addig haragban lévő jellemtelen ember, Heródes és Pilátus Jézus halála fölött békülnek ki egymással.)
Ez a félelemmel és gyűlölettel teli, pokoli állapot a fejedelem végső állapota – és egyben nagy figyelmeztetés nekünk is. Döntéseinknek nagyon komoly és súlyos következményei lehetnek. Amikor Isten megszólít – mint tette ezt Heródessel Jánoson keresztül – jó választ kell adnunk, mert ha nem így teszünk, a végleges bukást kockáztatjuk.
De hogyan jutott el Heródes eddig a szörnyű pontig?

Sípos (S) Gyula

Zavarodott lélek – a sötétség világa 2. (Mk 6, 17-20)

Kategória: Márkot olvasva
Megjelent: 2010. július 20. kedd

Aki elbújik önmaga elől, az elbújik Isten elől is!

 

Isten mindenkinek megadja a kimenekülés lehetőségét. Minden ítéletet megelőz a kegyelem, a bűnbánat lehetősége és a bűnbocsánat elfogadása. A rosszban való megátalkodás felé haladó embert Isten egyre nagyobb kegyelemmel hívogatja, sőt egészen nyíltan beszél vele, hogy megmenthesse. Legjobb példa erre Jézus és Júdás esete: Jézus világosan megmondja tanítványának: „Az Emberfia elmegy ugyan, amint meg van róla írva, de jaj annak az embernek, aki elárulja az Emberfiát. Jobb lett volna neki, ha meg sem születik.” (Mk 14, 21) Júdás azonban nem akarja meghallani a figyelmeztetést. A saját tervei, elképzelései fontosabbak számára, mint Isten tanácsa. Így megállíthatatlanul zuhan a sötétségbe.
Hasonló a helyzet Heródessel is. Ez a zavarodott, gyenge lélek érzi a Világosság hívását, szeretne is arra menni, de leginkább mégis úgy, hogy magával vihesse azért bűnös hajlamait is. Belső vívódását jól érzékelteti Márk.
„Mert Heródes volt az, aki embereivel elfogatta Jánost, és megkötözve börtönbe vetette testvérének, Fülöpnek a felesége, Heródiás miatt, akit feleségül vett. János tudniillik figyelmeztette Heródest: „Nem szabad testvéred feleségével élned.” Emiatt Heródiás megharagudott rá, el szerette volna tétetni láb alól, de nem tudta. Heródes ugyanis félt Jánostól. Tudta, hogy igaz és szent ember, ezért védelmezte. Ha beszélgetett vele, nagyon zavarba jött, de azért szívesen hallgatta.” (Mk 6, 17-20)
Heródes „fél” a prófétától, de mégis „védelmezi”. Ha beszélget vele, akkor „zavarba jön”, de mégis „szívesen hallgatja”. Tudja, hogy bűnt követ el, amiért a testvére feleségével él, és nem is akar szembesülni bűnével. Ezért fogatja el és záratja be Jánost. Ugyanakkor annak megnyerő személyisége – milyen távol is van János valódi személyisége közhelyes filmjeink láncát rázó, torzonborz vademberétől! – őt is szinte odaláncolja rabja mellé. A próféta tiszta személyisége, világos gondolatai és határozottsága komoly vonzerőt jelentenek. Látszólag a próféta a rab és a király a helyzet ura, aki minden megoldási lehetőséget a kezében tart. A valóság ennek pont az ellenkezője: Heródes rabja a vágyainak, körülményeinek, míg János a láncok között is teljesen szabadon él és beszél.
Heródes tusakodik magában. Jól látja ezt Heródiás és tudja, hogy veszélybe került uralma a király fölött. Ez az asszony egy pillanatig sem habozik. Mélyen átérzi, hogy itt vagy-vagy döntésig kell vinni a dolgot. Ha a próféta marad, neki mennie kell. Ezért elhatározza, hogy megöleti Jánost – de befolyása folyamatosan csökken szeretője felett, nem tudja elérni a próféta megöletését.
Ez a küzdelem a mi lelkünkben, a mi életünkben is folyik. A bűn nagyon édes tud lenni – és ha uraljuk a helyzetet, könnyedén azt hihetjük, hogy tulajdonképpen minden rendben van, semmi nem derülhet ki, semmi baj nem történhet. Ez veszélyes illúzió, és amíg ennek vélt biztonságában élünk, egyre mélyebbbre merülünk a sötétségben. Amikor azonban Isten kegyelme utolér minket, hirtelen eltűnik a vélt biztonság. Szembesülünk valódi személyiségünkkel, megromlott vágyainkkal és tetteinkkel. Megértjük, hogy rabságban élünk – és a szabadulás útja nagyon fájdalmas és kényelmetlen is lehet. Bizony, nem véletlenül sírunk, amikor ránk tör a bűnbánat!
Nem szabad azonban elfutni a bánat és a fájdalom elől – mert ez a megmenekülés útja! Aki elbújik önmaga elől, az elbújik Isten elől is! Aki inkább visszatáncol az életrendezés elől a sötétségbe, a vélt biztonságba, aki nem vállalja a „keskeny utat”, az azt kockáztatja, hogy végül elér a „széles út” végéig – a pokol szakadékáig. És ha megteszi az utolsó lépést, ha elutasítja a kegyelem utolsó, legnagyobb erejű hívását is - akkor belezuhan ebbe a szakadékba.
Igen, Heródes számára János volt Isten utolsó, hatalmas erejű hívása: térj meg, fordulj vissza, készíts az Úrnak egyenes, tiszta utat! Heródes azt hitte, halogathatja a döntést. Bízott benne, hogy egyszerre megtarthatja mindkét oldalt. Csalatkoznia kellett – és a döntési kényszer épp akkor tört rá, amikor legkevésbé számított erre…

Sípos (S) Gyula

A végső bukás – a sötétség világa 3. (Mk 6, 21-29)

Kategória: Márkot olvasva
Megjelent: 2010. július 20. kedd

„Végül mégis eljött a kedvező alkalom. Születése napján Heródes lakomát rendezett főembereinek, tisztjeinek és Galilea előkelőinek. Közben Heródiásnak a leánya bement és táncolt nekik, s Heródes és vendégei előtt nagy tetszést aratott. A király így szólt a leányhoz: „Kérj tőlem, amit akarsz, és megadom neked.” Meg is esküdött neki: „Bármit kérsz, megadom, akár országom felét is.” Az kiment és megkérdezte anyját: „Mit kérjek?” „Keresztelő János fejét” - válaszolta. Visszasietett a királyhoz és előadta kérését: „Azt akarom, hogy most mindjárt add nekem egy tálon Keresztelő János fejét!” A király igen szomorú lett, de az esküre és a vendégekre való tekintettel nem akarta elutasítani. Azon nyomban küldte a hóhért, azzal a paranccsal hogy hozza el János fejét. Az ment, és lefejezte a börtönben, és tálcára téve elhozta a fejét, odaadta a leánynak, a leány pedig átnyújtotta anyjának. Amikor tanítványai meghallották, eljöttek, a holttestet elvitték, és eltemették egy sírboltba.” (Mk 6, 21-29)
A gonosz lélek mindig keresi a kedvező alkalmat, amikor magával ragadhatja áldozatát. A sátán „kezdettől fogva gyilkos” (Jn 8, 44), ha tehetné, megölne minden embert. De mint bukott szellemi létező, nincs ilyen hatalma az anyag fölött. Viszont csábításával, hazugságaival elérheti, hogy az ember a halálba vezető utat válassza, így megöldökölvén saját lelkét, belső szellemét, amellyel vagy az Istenhez, vagy az ördöghöz kapcsolódik.
Történetünkben a kedvező alkalom egy lakoma. De milyen más ez a lakoma, mint az, amelyeken Jézus vett részt! Ez a vacsora emberi értelemben nem az utolsó, de Heródes számára mégis végzetesnek bizonyul. Itt nem Isten csodálatos dolgairól beszélgetnek, nem a szépre és jóra igyekeznek, hanem érzékeiket tompítják, fullasztják a vágyak borgőzös özönébe. A fejedelem pedig a bor mámorában királyt játszik, mint a mesében: „Bármit kérsz, megadom, akár országom felét is.” Itt az alkalom a lányát is saját gonosz vágyai beteljesítésére használó Heródiás előtt – és arról most ne is essék szó, hogy milyen anya az, aki saját lányát viszi vásárra hatalmi ambíciói és féltékenysége miatt, sajnos ismerjük az ilyen apákat és anyákat, találkozhatunk velük korunkban is – hogy elérje célját: Kérd Keresztelő János fejét!
A király igen szomorú lett, de az esküre és a vendégekre való tekintettel nem akarta elutasítani. Vajon szükségszerű volt Heródes döntése? Egyáltalán nem!
Először is, nyugodtan mondhatta volna, hogy ígérete nem vonatkozik törvénytelen dolgokra. Márpedig – mint erre Jézus elítélésekor is hivatkoznak – Izraelben senkit sem lehetett elítélni és kivégezni tárgyalás nélkül. Itt még nem volt ilyen – Heródes már a tárgyalás bejelentésével is időt nyerhetett volna János megmentésére.
Másodszor, nyugodtan mondhatta volna, hogy ígérete nem vonatkozik erkölcstelen dolgokra – bár ez talán komikusan hangzott volna épp ezen a lakomán. (Heródiás nyilván pontosan tudta, mivel lehet felajzani a fejedelmet, hogy az így kivetkőzzön magából.)
Harmadrészt, a vendégekre való hivatkozás akár az ellenkező irányban is elhangozhatott volna: nem mondhatok ki törvénytelen, gyilkos ítéletet mások füle hallatára! Heródes azonban önmaga előtt akart tetszelegni, mint szavának álló ember – ahelyett, hogy vendégei előtt akarta volna bizonyítani, hogy igazságos uralkodó. (Már ha volt a vendégek között olyan, aki ezt díjazta volna. De hát egy talpnyaló kórus mindig tapsol a gazdájának…)
Heródes nem mert önmaga lenni! Nem mert sem a saját szomorúságára hallgatni – pedig ez a lelkiismerete szava volt! -, sem Izrael törvényeire támaszkodni. Mindkettő megmenthette volna – így azonban végleg azzá vált, aminek mi ismerjük: lelkiismeretlen, megátalkodott, önző gyilkossá. Olyan emberré, aki saját barátját is hajlandó feláldozni egy kétes ígéretért, csak hogy „nagy” maradhasson. Milyen igazak Jézus szavai: „Aki folyvást azon fáradozik, hogy életét megmentse, elveszíti, aki ellenben elveszíti, az megmenti.” (Lk 17, 33)
E szégyenletes történet végén látszólag mindenki megkapja, amit akart. Heródes a lakomatársak elismerését, lány és anyja János fejét a tálcán, János tanítványai pedig a testet. Valójában csak homokot markoltak, amire vágytak, már kicsúszott a kezük közül. És csak János tanítványai tudták, hol keressék, amit elvesztettek: a Megváltó Jézusnál.

Sípos (S) Gyula

A pihenés ideje (Mk 6, 30-32)

Kategória: Márkot olvasva
Megjelent: 2010. július 20. kedd

„Az apostolok visszatértek Jézushoz, és beszámoltak róla, mi mindent tettek és tanítottak. ? pedig így szólt hozzájuk: „Gyertek velem külön valamilyen csendes helyre, és pihenjetek egy kicsit!” Mert annyian felkeresték ?ket, hogy még evésre sem maradt idejük. Bárkába szálltak tehát, és elvonultak egy elhagyatott helyre, hogy magukban legyenek.” (Mk 6, 30-32)
Nagyon tevékeny korban élünk. Önbecsülésünket is tevékenységeinkkel akarjuk alátámasztani, s a világnak is csak akkor kellünk, ha dolgozunk, valami „hasznosat” teszünk. Szó sincs arról, hogy önmagunkban értékesek volnánk. (S?t, ha öregek vagy betegek vagyunk, ha szegények és elesettek vagyunk, akkor inkább eldugnak minket egy elfekv?be, szegényházba, hogy ne is látszódjunk, ne zavarjuk meg a „rendes emberek” érzékeny lelkét.)
Jézus azonban nem istenítette a munkát. Amikor Márta panaszkodott, mert a testvére nem neki segített a nagytakarításban és a házi munkában, hanem a Megváltót hallgatta, ezt mondta neki: „Márta, Márta, sok mindenre gondod van, és sok minden nyugtalanít, pedig csak egy a szükséges. Mária a jobbik részt választotta, nem is veszik el t?le soha.” (Lk 10, 41-42)
Nyilvánvaló, hogy a személyiség önértéke és Istennel való kapcsolata fontosabb, mint bármilyen munka, amit elvégezhet. „Mit ér az embernek, hogy megszerzi az egész világot, ha a lélek kárát vallja?” (Mk 8, 36)
Figyelnünk kell tehát arra, hogy akkor és annyit dolgozzunk, amennyi helyes és szükséges. Ez nem a munka lebelcsülését jelenti, s?t! Hiszen az ember eredeti küldetéséhez a Teremtés könyve szerint hozzátartozik a munka is! A jó munka kiteljesít, építi személyiségünket, környezetünket és Isten országát is. De még a legfontosabb, az Isten országában, Isten országáért végzett munka sem önérték, amit szünet nélkül végezni kell. Ideje van a munkának és ideje van a pihenésnek is. Az id?ben befejezett munka örömmel tölt el, megelégedetté teszi a testet és lelket.
Márk az evangéliumában fontosnak tartja leírni a pihenés idejét – ami azonban nem úgy történik, hogy „kapát-kaszát eldobva” eld?lünk valahol. Az apostolok munkájuk után el?ször is visszatérnek Jézushoz – akit?l a megbízást és felhatalmazást kapták a munkára -, és beszámolnak mindarról, amit tettek. Ahogy ma mondanánk: együtt örülnek a jól végzett munkának, és közösen kiértékelik a tevékenységüket. Mit tettek, hogyan tették, mi volt erre a környezet válasza. Mit tettek jól és mit tettek rosszul. Akkor beszélnek err?l, amikor még frissek az élmények, a benyomások, amikor még fogékonyak az új meglátásokra és a jó eredmények beépítésére további  munkájukba.
Jézus ezután külön hívja ?ket egy csendes helyre, hogy magukban legyenek. Ez azt is jelzi, hogy a pihenés ideje nem pusztán evés és alvás, hanem meghitt együttlét a Mesterrel!
Nekünk is meg kell tanulnunk, hogy – akárcsak a munkánkat -, a pihenésünket is az Úr jelenlétében töltsük el. Ez persze nem kell, hogy görcsösséghez vezessen. Talán csak elég tudatosítanunk magunkban, hogy akikkel együtt vagyunk, szintén Isten gyermekei, bennük Jézust szerethetjük. A szép táj, a jó leveg?, egy nyugodt hely, kényelmes ágy, ahová led?lhetek - egyáltalán, a pihenés ideje szintén Isten ajándéka számunkra.
Aki nem tud pihenni, az nem tud dolgozni sem. Nagyon kemény kijelentésnek t?nik, de igaz. A túlhajszolt életvitel végül mindig megbosszulja magát a munkánkon, kapcsolatainkon és az egészségi állapotunkon is. Jézus példája él: tartsuk meg a pihenés idejét!

Sípos (S) Gyula

Mint a pásztor nélküli juhok (Mk 6, 33-34)

Kategória: Márkot olvasva
Megjelent: 2010. július 20. kedd

„De sokan látták, amikor elindultak, és kitalálták szándékukat. Erre a városokból mindenünnen gyalog odasiettek, és megelőzték őket. Amikor kiszállt és látta a nagy tömeget, megesett rajtuk a szíve. Olyanok voltak, mint a juhok pásztor nélkül. Sok mindenre kezdte őket tanítani.” (Mk 6, 33-34)
Hát igen – a pihenés olykor lehetetlen. A hír szárnyakon jár – jön Jézus! És a testileg, lelkileg kiéhezett emberek mindenfelől összegyűlnek, hogy Őt láthassák, hallhassák, hogy Belőle enyhülést és gyógyulást nyerjenek. (Csak mellékesen megjegyezve: ez az emberi hírhálózat csodálatos gyorsasággal működik napjainkban is. De sajnos az emberi lélek – tanítás és tanulás híján – ma sem válogat: jót és rosszat, igazságot és hazugságot, hírt és pletykát egyaránt  villámgyorsan továbbít…)
Van azonban egy nagyon komoly oka – Jézus Krisztus személyén túl – az emberek összegyülekezésének. Ez pedig – mai szóval – az „ellátottság hiánya”. Ahogy Márk fogalmaz: „olyanok voltak, mint a pásztor nélküli juhok”. Hiába a tökéletesen kiépült vallási rendszer a főpapokkal, papokkal, levitákkal és tanítókkal, hiába a tökéletes infrastruktúra a templommal és a zsinagógákkal – az emberek pásztor nélkül maradtak.
A történelemben újra és újra megfigyelhetjük, ahogy egy kiépült vallási rendszer legfontosabbnak már nem Isten dicsőségét és az emberek szolgálatát, hanem önmaga fenntartását tartja. Az emberek pedig fogaskerekeivé válnak a rendszernek, amely ilyen módon olajozottan működik. A  „vallási szolgáltatások” egy pillanatra sem szűnnek meg, látszólag minden rendben van…
Jézus idejében is mindennap bemutatták az áldozatokat, elvégezték a szertartásokat. Az Istennel üzleti viszonyban lévő emberek – befizetem az adományt, kijön a kegyelem – számára ennyi tökéletesen elég is, vallásos érzékük megnyugszik. Hanem ez a béke mégiscsak a temető csendje…
Isten azonban nem vállalatot hozott létre és nem üzleti viszonyban akar lenni gyermekeivel! Ezért elküldi prófétáit – akiket elárultak, megkínoztak és megöltek -, majd elküldte egyszülött Fiát, a megváltó Jézus Krisztust – akit keresztre feszítettek -, és mindmáig küldi apostolait és prófétáit, hogy életet vigyen a haldokló tagok közé.
Jézusnak „megesett a szíve” a tömegen. Mély részvétet érzett irántuk. Látta elhagyatottságukat, kérdéseiket, amelyekre üres szavakat kaptak válaszul – „és sok mindenre kezdte őket tanítani”. Márk nem részletezi Jézus tanítását, mert a jelenet leírásával nem ez a célja. (A hívők között ismertek voltak a Jézus tanítását összefoglaló logion-gyűjtemények.) De azt tudjuk, hogy tanítása bőséges lelki tápálékul szolgált a szívében kiéhezett tömegnek. (A történet folytatásában a Messiás majd a testüket is megelégíti a kenyérrel.)
Jézus Krisztus ma is tanít minket az Egyházon, a hívők közösségén, Krisztus testén keresztül. Tudásunk Istenről – papíron -, több, mint az összes megrelőző koroké együttvéve. Kétezer éve fejlődő, gyarapodó teológiánk kimerítő módon tárgyal minden lehetséges kérdést. És mégis, olykor olyanok vagyunk most is, mint a pásztor nélküli juhok. Mert egyházunk ugyan Krisztus teste, de ugyanakkor vallási szervezet is, amely ugyanúgy küzd az öncélúság kísértésével, mint egykor. Tökéletes az egyházi szervezet, állnak a templomok és plébániák, mindennap bemutatják az Áldozatot – ismerjük be, hogy mégis sokan botorkálnak, keresgélnek, kutatnak valami lelki táplálék, valami pásztor után, mint eltévedt juhok. Sokukat elragadják a báránybőrbe bújt farkasok, hamis messiások, hamis próféták és apostolok. Az Úr azonban ma is küldi embereit, küldi üzeneteit, és sokan felismerik a Jó Pásztor hangját.
Adja Isten, hagy meg tudjuk különböztetni az igaz hangot a hamistól, a jót a rossztól, részesüljünk erőben, bölcsességben és a „lelkek megkülönböztetésének ajándékában”, hogy Jézus – egyházat megújtó munkája során – sok mindenre tudjon tanítani minket.

Sípos (S) Gyula

Ti adjatok nekik enni (Mk 6, 35-37)

Kategória: Márkot olvasva
Megjelent: 2010. július 20. kedd

Jézus szolgálatában többek között az a csodálatra méltó, hogy ő az egész embert karolta fel. Nem csak tanítani jött, nem is csodatévő rabbi akart lenni – hanem Megváltó! Isten Fia, aki az emberi élet minden anyagi és lelki dimenziójára megoldást kínál.
Milyen messze vagyunk mi ettől! Hányszor tapasztaljuk, ahogy a pásztorok a nyájat csak mint létszámot, mint bevételi forrást, mint szolgálatuk igazolóját látják! Hányan vannak, akik élnek és jól megélnek az Evangéliumból, lenyírják a nyáj gyapját, miközben azok továbbra is éhesen és szomjasan kóborolnak!
Jézus Krisztus nem rajongókat, hanem tanítványokat gyűjtött maga köré – akiknek az Ő megváltói munkájába kellett bekapcsolódniuk. Igaz, ez emberségükben olykor igencsak nehéz, sőt lehetetlen feladat elé állította őket. Így volt ez akkor is, amikor a három napja velük lévő tömegnek kellett volna enni adniuk.
„Már későre járt az idő, tanítványai azért odamentek és szóltak neki (Jézusnak): „A vidék elhagyatott, s már késő van. Bocsásd el őket, hogy elmehessenek a környék tanyáira és falvaiba ennivalót venni.” Ő azonban így válaszolt: „Ti adjatok nekik enni!” Azok ezt felelték: „Talán elmenjünk és vegyünk kétszáz dénárért kenyeret, hogy enni adjunk nekik?” (Mk 6, 35-37)
Jézus nem akarja elbocsátani az embereket, hiszen szereti őket és ragaszkodik hozzájuk. Nem akarja, hogy szétszóródjanak, mint a pásztor nélküli juhok. Sőt, meg akarja nekik mutatni Isten csodálatos gondviselő szeretetét, és mindannyiuk közösségét.
A tanítványok részvéte az emberek iránt keveredik a saját helyzetük iránti aggodalommal. Küldenék az embereket, hogy azok jóllakjanak, de azért is, hogy végre ők is megpihenjenek és ehessenek. Jézus azonban nem akarja elkülöníteni magát sem a tömegtől, sem tanítványaitól.
A párhuzamos evangéliumokból az is kiderül, hogy bár a tanítványok felteszik a kérdést - vegyünk kétszáz dénárért kenyeret?-, ez csak költői kérdés, hiszen nincs annyi pénzük. A párbeszéd e lehetetlen szituációban a tanítványok tehetetlenségét mutatja be. Mesterük azonban azt kívánja, hogy ne legyenek tehetetlenek! Ne legyenek hitetlenek és szívük ne tapadjon a földi megoldásokhoz!
Mi mindent tehettek volna a tanítványok – már azon kívül, hogy visszadobják Jézusnak a kérdést – az emberek érdekében? Például kezdeményezhettek volna közös imádságot, hogy Jézussal együtt forduljanak Istenhez, mindannyiuk Atyjához, valamilyen megoldásért. Megkérdezhették volna Jézust is, hogy mit tegyenek a tömeggel, ahelyett, hogy tanácsokat osztogatnak neki, mit tegyen az emberekkel. (De ha már olyan okosak, hogy rendezgetik Jézust, mit tegyen, hát legyenek olyan okosak is, hogy befedezik a tömeg szükségletét.) Esetleg megkérdezhették volna a tömeget is, hogy azok mit akarnak…
Sok minden kavargott ott az emberi szívekben, Jézus szavai azonban rendet vágtak közöttük: Ti adjatok nekik enni! Ez a rövid mondat felfedte emberi hitetlenségüket és tehetetlenségüket, ugyanakkor ez meghívás is volt számukra a munkára, a Mestertől jövő feladat!
Ez a mondat ma is nagy erővel visszhangzik az Egyházban: ti adjatok nekik enni! Ezt a küldetést sohasem feledheti el az Egyház, mert meghívásának mindenkor szerves része marad. Nekünk, Jézus Krisztus tanítványainak mindig szem előtt kell tartanunk az emberek testi-lelki szükségeit és készen kell állnunk, hogy betöltsük azokat. Csodálatos művek születtek Istennek e meghívásából! Korunk világító csillagai között ott találjuk a segítő szeretet szentjeit és közösségeit – elég, ha csak Kalkuttai Teréz anyára és nővéreire gondolunk.
És még ennél is csodálatosabb, ahogy az örök táplálék a kenyér színe alatt mindig velünk marad: Jézus Krisztus az Eucharisztia örök jelenében, amíg Isten nem lesz a minden mindenben…

Sípos (S) Gyula

Elrendezett kegyelem (Mk 6, 38-44)

Kategória: Márkot olvasva
Megjelent: 2010. július 20. kedd

„Erre megkérdezte: „Hány kenyeretek van? Menjetek, nézzétek meg!” Megtudták és jelentették: „Öt, és két halunk.” Erre meghagyta nekik, hogy csoportokban telepítsenek le mindenkit a zöld gyepre. Le is telepedtek, százas és ötvenes csoportokban. Akkor fogta az öt kenyeret és a két halat, föltekintett az égre, és hálát adott. Megtörte a kenyeret, s odaadta a tanítványoknak, hogy osszák szét. A két halat is szétosztotta. Mindenki evett és jól is lakott. A maradék kenyérből és halból tizenkét kosarat szedtek tele. A kenyérből csak férfiak ötezren ettek.” (Mk 6, 38-44)
Jézus Krisztus munkájából mindig árad a nyugalom és az elrendezettség. Isten nem az össze-vissza kapkodások Istene! (Ha nekünk valami érthetetlennek tűnik is időnként, az azért van, mert nem látjuk át Isten terveit. Amikor Jézusnak megemlítik barátja, Lázár betegségét, ezt mondja: „Ez a betegség nem okozza halálát, hanem Isten dicsőségére lesz, hogy megdicsőüljön általa az Isten Fia.” (Jn 11, 4) Sem Márta és Mária, sem a tanítványok nem értették Jézus tervét egészen addig, amíg Lázár feltámasztásával meg nem dicsőítette az Atyát. A Messiás kereszthalálát és feltámadását még kevésbé értették, mert Isten terve rejtve maradt előttük, amíg minden be nem teljesedett.)
„De te mindent mérték, szám és súly szerint rendeztél el.” – mondja a Bölcsesség könyve (11, 20) Isten minden tettéről és művéről. Ugyanez a bölcsesség és elrendezettség figyelhető meg Jézus Krisztus működésében is. Ha most megfigyeljük, hogyan cselekszik a hegyen, szinte a problémamegoldás és a „vállalatirányítás” tiszta modelljét kapjuk.
Első lépés a készletek és javak felmérése: „Hány kenyeretek van?” Nagyon fontos felmérnünk, hogy mi áll rendelkezésünkre, amikor meg kell oldanunk egy feladatot.
A második lépés a kusza gondolatok és tervek, félig kész tervek és akciók „kisimítása”, hogy minden átláthatóvá és kezelhetővé váljék. Jézus ezért is telepíti le az embereket ötvenes és százas csoportokban.
A következő, központi lépés Isten kegyelmének segítségül hívása. Ahogy Pál apostol írja, mesterétől tanulva: „Ne aggódjatok semmi miatt, hanem minden imádságotokban és könyörgésetekben terjesszétek kéréseteket az Úr elé, hálaadástokkal együtt.” (Fil 4, 6) Lehet azon elmélkedni, hogy vajon Jézus előre tudta-e, hogy mit fog tenni a hegyen, vagy sem – de nem ez a fontos. Amikor látta az emberek szükségét, mellettük döntött! Tudta és hitte, hogy az Atya mindent megad neki, ami az emberek javát szolgálja, ezért mély bizalommal fordult felé, hálát adva a már meglévő, és a megszaporodó kenyérért egyaránt.
Ezután Jézus cselekszik. Mi sem elégedhetünk meg szép tervekkel, bátorító szavakkal – cselekednünk kell! Amikor Jézus cselekszik, csodák történnek! Amikor mi Krisztus Testében, az Egyházban ugyanígy cselekszünk, Jézus nevében ugyanúgy csodák történnek!
Ha szépen, következetesen végigvisszük a munkánkat, akkor megláthatjuk, hogy Isten azt a keveset, ami nekünk van, túláradó bőséggel áldja meg. Ahogy a kánai mennyegzőn a sokszáz liter vízből a legjobb minőségű bor lesz, úgy az öt kenyérből és a két halból annyi, hogy étkezés után a maradékból még 12 kosárnyit szednek össze!
Ebből az is látszik, hogy Isten kegyelme ugyan túláradó, de ez nem szabad, hogy minket könnyelművé és pazarlóvá tegyen. Mindent, amit Isten ad, azért adja, hogy használjunk vele! A maradék kenyereket sem lehet otthagyni, elveszni, hanem föl kell szedni, hogy tovább táplálja az embereket.
Csodálatos látni Isten kegyelmének nagyságát, szeretetének túláradó mértékét! Ekkor még nem értik a tanítványok sem, hogy mindez csak előképe az Eucharisztia nagy hálaadó áldozatának. Végül azonban eljött a mi megváltásunk ideje, amikor Isten Fia önmagát ajánlja föl a kereszten és önmagát osztja szét eledelül közöttünk, így táplálva minket, hogy életünk legyen és bőségben legyen!

Sípos (S) Gyula

A tanítványok érdekében (Mk 6, 45-52)

Kategória: Márkot olvasva
Megjelent: 2010. július 20. kedd

„Ezután mindjárt sürgette a tanítványokat, hogy szálljanak bárkába, s keljenek át a túlsó partra, Betszaidával szembe, addig ő elbocsátja a tömeget. Aztán elküldte őket, és fölment a hegyre imádkozni. Közben besötétedett. A bárka mélyen bent járt a tavon. Ő ott maradt egyedül a parton. Amikor látta, mennyire küszködnek az evezéssel - mert ellenszelük volt -, a negyedik éjszakai őrváltás órájában elindult feléjük a vízen járva. El akarta őket kerülni. Amikor látták, hogy a vízen jár, azt vélték, hogy kísértet, és elkezdtek kiabálni, mert mindnyájan látták és megrémültek. Ő azonban rögtön szólt hozzájuk: „Bátorság! Én vagyok. Ne féljetek!” Aztán beszállt ő is a bárkába, és a szél elállt. Az ámulattól nem tudtak hová lenni, mert még a kenyerek csodáját sem fogták fel, a szívük még érzéketlen volt.” (Mk 6, 45-52)
Jézus gondoskodó szeretettel óvta tanítványait. Ezért sürgette őket, hogy szálljanak a bárkába és induljanak el. Nem a rossz időtől óvta őket – halászemberek voltak, megbirkóztak ők már nagy viharokkal -, hanem a szív viharaitól. Az emberi kombinációktól, amelyek óhatatlanul előtörtek volna a kenyértörés nagy csodája után. Nem akarja, hogy a tanítványok tanúi, részesei legyenek a tömeg hálálkodásának, és tervezgetéseinek, ezért magára vállalta az emberek elbocsátását. Addig akarta elküldeni az embereket, amíg azok még az isteni elrendezettségben és békében vannak együtt, és nem kavarodik fel a szívük a különböző vágyaktól és kívánságoktól. Pontosan tudta, hogy a tanítványok szíve „még érzéketlen” Isten valóságára, igazságára, s nem akarta, hogy olyan emberi igazságok erősödjenek meg bennük, amelyek ugyan  érthetőek, de ellentétesek Isten akaratával. (Mint amikor királyukká akarták tenni.)
Jézus egyedül akart maradni azért is, fölmehessen a hegyre, zavartalanul imádkozni. Fölment hálát adni, de fölment azért is, hogy az Ő szíve is egészen elnyugodhasson Istenben, és felkészülhessen a következő „viharra”. (Több órát töltött imában (!), hiszen csak a negyedik éjszakai őrváltás idején indult utánuk.)
„Közben besötétedett.” Márk nem csak a fizikai sötétséget jelzi ezzel, hanem a tanítványok elsötétülő szívét. Mélyen bent vízen, látszólag minden segítségtől távol, a bárkában nem csak fizikai, de lelki ellenszélben is küszködnek a tanítványok. Márk azt írja, hogy Jézus elindult feléjük a vízen, de el akarta kerülni őket. A Megváltó ugyanis Isten erejével akart köztük lenni, de észrevétlenül akarta őket megóvni. Nem akarta, hogy meglássák, mert tudta, hogy még nem érthetik meg Őt. (Ez majd csak a keresztre feszítés és a feltámadás után lehetséges.)
Az Atya azonban meg akarta dicsőíteni a Fiút! Ezért megengedte, hogy meglássák Jézus Krisztust isteni hatalmában, ahogy uralja az elemeket. Milyen szomorú, de milyen jellemző, hogy a tanítványok nem hisznek, hanem engedik, hogy bevált gondolkodási sablonjaik és a helyzetből adódó nyugtalanságuk és félelmük elvegye a józan eszüket és békéjüket.
„Bátorság! Én vagyok. Ne féljetek!” – Jézus akarata nem az volt, hogy a tanítványokkal együtt menjen át a túlsó partra. De amikor látta, hogy azok megrémülnek és szinte eszüket vesztik a félelemtől, az ő érdekükben rögtön megváltoztatja elhatározását és egészen megmutatja magát nekik. Kimondja isteni nevét – „Én vagyok” – és szavának, jelenlétének engedelmeskedik a mindenség. Az elrejtőzött istenség megmutatkozik – és minden lecsendesedik. A tökéletes Isten és tökéletes ember pedig beszáll a bárkába, hogy együtt legyen övéivel.
A mi életünk bárkájában is jelen van az Úr. Amikor félünk, amikor rémeket látunk, csak kiáltanunk kell, és Ő megmutatja magát nekünk. „Akkor Isten békéje, amely minden értelmet meghalad, megőrzi szíveteket és értelmeteket Krisztus Jézusban.” (Fil 4, 7) De vigyázzunk, nehogy az érzéketlen szívünk miatt mi is úgy járjunk, mint a tanítványok, akik ámultak és bámultak, de lelki hasznunk nem volt a dologból, „mert még a kenyerek csodáját sem fogták fel, a szívük még érzéketlen volt.”
Hányan ülnek ma is az Egyház nagy bárkájában, hányan járnak ma is úgy templomba, hányan vesznek részt az Eucharisztia ünneplésében úgy, hogy fel sem fogják, mi történik, mert érzéketlen a szívük!
Imádkozzunk, és én hiszem, hogy Jézus cselekedni fog, hogy mindannyian megértésre jussunk! Hiszen Jézus Krisztus mindig is cselekedett, ha a tanítványai érdeke úgy kívánta…

Sípos (S) Gyula

Áldott, átkozott törvény (Mk 7, 1-13)

Kategória: Márkot olvasva
Megjelent: 2010. július 20. kedd

Isten a tövényeket azért adta az embereknek, hogy ezzel is védje ?ket saját szeszélyeikt?l és a hatalmaskodók er?szakától.

 

Adta a hetedik nap nyugalmának törvényét, hogy az emberek felszabadulhassanak a szakadatlan munka kényszere alól, együtt lehessenek és pihenhessenek. Adta a tized törvényét, hogy az emberek szíve szabaddá váljék a szerzés és birtoklás ?rületét?l. Törvényeivel és tanácsaival védte a személy szabadságát és méltóságát, életét és javait. Védte a házasságot és védte az egészséget. A törvény áldás volt az embereknek, hogy végül „Krisztusra vezérl? kalauzukká” legyen.
Hogyan történhetett meg, hogy az áldott törvény teherré és átokká lett? Hogy ami azért adatott, hogy felszabadítsa és összekösse az embereket, épp az vált rabtartójukká és elkülönít?jükké?!
Az emberi elme és szív mindent képes kiforgatni. A Szentírás is csak szakácskönyv a megromlott ember kezében, amib?l azt f?z ki, amit csak akar. Az önigazult ember azonban ellene megy Isen akaratának. Az emberi biztonság vágya ellentétes az Istennek való kiszolgáltatottsággal és a benne való bizalommal. A hinni és bízni nem tudó ember bálvány-falat épít, hogy az védje ?t, hogy arra támaszkodjon. Üzletelni akar Istennel és kifizetni ?t a saját szándéka szerint. Automata bálvány-istent kreál magának, amivel aztán igazolhatja önmagát: „én befizetem a tizedet a legkisebb f?b?l is, tehát én jó ember vagyok”. Így kerüli ki a b?nbánatot, az alázatot és a szeretet parancsát.
Az emberi szokásokká ferdített törvény átokként terheli meg az életet. Ezért kiált fel Jézus: „Jaj nektek, törvénytudók, mert az emberekre elviselhetetlenül nehéz terheket raktok, de magatok egy ujjal sem mozdítjátok a terhet.” (Lk 11, 46)
Isten Fia újra és újra találkozik azokkal az emberekkel, akik ?t is, követ?it is az emberi szokások igája alá akarják nyomni. A k?szív?ekkel, akik inkább hagynák meghalni a beteget, mert szombaton tilos a munka. Akik a szeretet parancsát a kézmosás szokásával cserélnék fel. Akik a terített asztal mellett is éheztetnék a szegényeket, mert akkor és ott az étkezés épp „törvényellenes”. Akik mindenki mást megítélnek, de önmagukat mindig felmentik.
Mivel ez a magatartás általános és mindig felt?nik a magukat buzgónak tartó emberek között is, Márk evangéliumában hosszan foglalkozik a problémával és Jézus válaszával:
„Egy alkalommal köré gy?ltek a farizeusok néhány Jeruzsálemb?l való írástudóval együtt. Látták, hogy egyik-másik tanítványa tisztátalan, vagyis mosatlan kézzel eszi a kenyeret. A farizeusok és általában a zsidók ugyanis nem esznek addig, amíg meg nem mossák a kezüket könyökig, így tartják magukat a vének hagyományaihoz. És ha piacról jönnek, addig nem esznek, míg meg nem mosakszanak. S még sok más hagyományhoz is ragaszkodnak: így például a poharak, korsók, rézedények leöblítéséhez. A farizeusok és írástudók tehát megkérdezték: „Miért nem követik tanítványaid az ?sök hagyományait, miért eszik tisztátalan kézzel a kenyeret?”
Ezt a választ adta nekik: „Találóan jövendöl rólatok, képmutatók, Izajás, amikor így ír: Ez a nép ajkával tisztel, ám a szíve távol van t?lem. De hiábavalóan tisztelnek, mert tanaik, amelyeket hirdetnek, csak emberi parancsok. Az Isten parancsait nem tartjátok meg, de az emberi hagyományokhoz, a korsók és poharak megmosásához és sok ehhez hasonlóhoz ragaszkodtok.”
Majd így folytatta: „Szépen semmibe veszitek Isten parancsát, hogy hagyományotokat állítsátok a helyére. Mózes azt mondta: „Tiszteld apádat és anyádat” és: „Aki gyalázza apját és anyját, az halállal lakoljon.” Ti viszont ezt mondjátok: Ha valaki azt mondja apjának vagy anyjának, hogy Korbán, azaz áldozati ajándék az, amivel segíthetnélek, már nem engeditek meg neki, hogy valamit is tegyen apjáért vagy anyjáért. Isten szavát
érvénytelenítitek hagyományotokkal, amellyel azt átadjátok. És sok ehhez hasonlót tesztek.” (Mk 7, 1-13)
A farizeusok most is közöttünk élnek. Hány aggályos lelkület? embert tartottak már távol az Él? Kenyért?l, hatalmassá nagyítva semmiségeiket és megfosztva ?ket attól, Aki er?síthette, gyógyíthatta,  éltethette volna ?ket?! Hányszor igazoltak már háborút, elnyomást, házasságot és elválást, mézes szavakkal csavarva Isten igéjét?! Egyházunk is id?r?l id?re elbukik ebben a b?nben – hogyisne bukna el, amikor bel?lünk, törékeny és b?nös emberekb?l áll! – ezért rendszeresen önvizsgálatot kell tartanunk: valóban az Isten örszágában való növekedés szolgálatában állunk, vagy megint emberi szokásokat magasztalunk Isten fölé?

Sípos (S) Gyula

Jézus jelenléte (Mk 6, 53-56)

Kategória: Márkot olvasva
Megjelent: 2010. július 20. kedd

„Átkelve a tavon Genezáret földjére érkeztek s kikötöttek. Amikor kiszálltak a bárkából, az emberek rögtön felismerték. Bejárták az egész környéket, s ágyastul odahordták a betegeket, ahol hallomásuk szerint tartózkodott. Amerre csak járt, a falvakon, városokon és tanyákon, kitették a betegeket a terekre, és kérték, hogy legalább ruhája szegélyét érinthessék. Aki csak megérintette, meggyógyult.” (Mk 6, 53-56)
Márk evangéliumának ebben a néhány sorában – a teológusok szerint tudatosan – mintegy összefoglalja, mit jelentett az embereknek a názáreti Jézus. Az evangélista itt nem tesz különbséget az emberek között - a sűrűn lakott Genezáret földjén zsidók és pogányok egyaránt megtalálhatók voltak. (A szövegből az kiderül, hogy Jézus a zsidó férfiak hagyományos, törvény szerinti öltözékét viselte. A „ruhája szegélyét” kifejezés szó szerint a „ruhája bojtját” jelenti, ahogy Mózes előírta: „Szólj Izrael fiaihoz, és mondd meg nekik: Köntösük csücskeire csináljanak bojtokat ők és utódaik, s minden bojtot erősítsenek bíborlila zsinórra. A bojtok ezt jelentsék nektek: ha rájuk tekintetek, emlékezzetek az Úr parancsaira, hogy azok szerint járjatok el, ne szívetek és szemetek vágyait kövessétek, s így hűtlenségbe essetek.” (Szám 15, 38-39)
Kit láttak az emberek? Egy zsidó férfit, akit Isten felkent erővel és hatalommal, hogy gyógyítson és szabadítson. Ez Jézus első önvallomása is magáról a názáreti zsinagógában:  „Az Úr lelke van rajtam, azért kent fel engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek. Elküldött, hogy hirdessem a foglyoknak a szabadulást, a vakoknak a látást, hogy szabadon bocsássam az elnyomottakat, és hirdessem az Úr kegyelmének esztendejét.” Összetekerte az Írást, átadta a szolgának és leült. A zsinagógában minden szem rászegeződött. S elkezdte beszédét: „Ma beteljesedett az Írás, amit az imént hallottatok.” (Lk 4, 18-21)
A názáreti zsinagógában megbotránkoztak az emberek, mert nem hitték, hogy az ács fia különb lehet náluk. Genezáret földjén azonban az emberek hiszik, hogy Jézus Isten által felkent gyógyító, és talán még abban is reménykednek, hogy ő a Felkent, a Messiás – még ha nem is tudják, mit is jelent ez valójában.
Hisznek, és hitük szerint cselekednek! Hiszik, hogy Jézus gyógyít, és ezért „bejárják a környéket”, keresik őt, odahozzák a betegeiket, hogy gyógyulást nyerjenek. Hogy legalább a ruhája szegélyét megérinthessék! „Aki csak megérintette, meggyógyult.”
Mi sokkal többet tudunk, mint az akkor élt emberek. Tudjuk, hogy a názáreti Jézus Krisztus valóban Isten Fia, Megváltó, aki életét adta értünk. Tudjuk, hogy az Egyház Krisztus teste, és mi egyenként is a tagjai vagyunk és a Szentlélek templomai. Tudjuk, hogy Istennek minden lehetséges.
De vajon hisszük is amit tudunk? Amikor betegek vagyunk – és bizonyos értelemben mindannyian egy beteg világ beteg gyermekei vagyunk – keressük-e Jézust? Hisszük-e, hogy ha csak a ruhája szegélyét megérintjük, meggyógyulunk? Ahogy hitte a vérfolyásos asszony?
Hiszen minden szentmisében valóságosan jelen van az Úr, és az kenyér (ostya) a „ruhája szegélye” – benne valóságosan jelen van testével és vérével. (Ha nem Ő mondta volna, talán el se hinnénk, de Jézus maga mondta az utolsó vacsorán: „kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte és ezekkel a szavakkal adta nekik: „Vegyétek, ez az én testem.” (Mk 14, 22) Ezért hitünk valóban a megtestesült Ige szavain és tanításán nyugszik.)
Jézus jelen van, jelenléte most is gyógyító. De hiába van Ő jelen, ha mi nem vagyunk jelen, csak a testünkkel. Szokásainkkal. Tudásunkkal. Ha nem hiszünk, szívünk, lelkünk távol marad – mi hasznunk van akkor mindebből? Csak annyi, mint azoknak, akik Jézus körül tolongtak az úton, amikor a vérfolyásos asszony hittel megérintette Őt. A többiek bár ott voltak, de nem voltak jelen Jézus valóságában. Az asszony azonban a hite által belépett Jézus jelenlétébe, Isten Fia örök jelenébe.
Genezáret földjén az emberek „lélekben és igazságban” felismerték, amit felismerhettek. (A megváltás művét nem, mert az még el volt rejtve mindenki szeme elől.) Felismerték és hitük szerint cselekedtek. Nekünk is ugyanígy fel kell ismernünk Jézus Krisztus jelenlétét az életünkben, hogy hitünk szerint cselekedve hozzá futhassunk, hogy Nála gyógyulást és szabadulást nyerjünk.

Sípos (S) Gyula

A tisztaság megértése (Mk 7, 14-23)

Kategória: Márkot olvasva
Megjelent: 2010. július 20. kedd

„Jézus ismét magához szólította a népet. „Hallgassatok rám mindnyájan - mondta -, és értsétek meg: Kívülről semmi sem kerülhet be az emberbe, ami beszennyezhetné. Hanem ami belőle származik, az teszi az embert tisztátalanná. Ha valakinek van füle a hallásra, hallja meg!”
Amikor a tömeg elől bement a házba, tanítványai megkérdezték tőle, mi a példabeszéd értelme. Így felelt nekik: „Hát még ti sem értitek? Nem tudjátok, hogy ami kívülről kerül be az emberbe, nem szennyezheti be, mert nem hatol a szívébe, hanem csak a gyomrába: aztán a félreeső helyre kerül?” Ezzel tisztának minősített minden ételt.
De hangoztatta, hogy ami kimegy az emberből, az teszi tisztátalanná az embert. Mert belülről, az ember szívéből származik minden gonosz gondolat, erkölcstelenség, lopás, gyilkosság, házasságtörés, kapzsiság, rosszindulat, csalás, kicsapongás, irigység, káromlás, kevélység, léhaság. Ez a sok rossz mind belülről származik, és tisztátalanná teszi az embert.”
(Mk 7, 14-23)
Kétségkívül tisztaság-mániás korban élünk. Ráadásul a tisztaság olyan érték, amit látszólag könnyű elérni: víz, aztán mindenféle vegyszerek – az új kegyszerek -, és máris fitten, illatosan emelkedhetünk ki a habokból! Szerethetők vagyunk, mert nincs szagunk! Aztán ehhez jön még az „étkezési kultúra” sztárolása, az „öltözködési kultúra” a maga divataival… így válunk tiszta, rendes emberré. Így gondolták ezt Jézus idejében is. Ha megvan a négy bojt a köntösön, ha látszanak az imaszíjak, ha megvolt a kézmosás étkezés előtt, ha nem eszik az illető tisztátalan állatot (ahogy mi sem eszünk kutyahúst sáskakörettel) – akkor csak rendes ember lehet. Ezek szerint a külső határozza meg a belsőt?
Jézus szerint pont fordítva - a belső határozza meg a külsőt. Az étel és ital szükséges, de nem lényeges része az életnek. Az étkezési, öltözködési szokások lehetnek hasznosak, de inkább elrejtik, mint megmutatják az ember „valódi arcát”.
Az ember ugyan testben él, de „lelki valóság” is, és a szívében, lelkében hordozza önmaga lényegét. Ezt a lelki valóságot tükrözi az egész személyiségünk, így testünk is. A test elé azonban könnyű „fátylat húzni” szokásokból, sőt, az a veszély fenyeget bennünket, hogy végül a szokásaink olyan fontossá és értékessé válnak számunkra, hogy ezt tesszük meg mércének az Isten által tanított valódi értékek helyett.
Jézus azonban átlát ezen a „fátylon”. Először is tisztának jelent ki minden ételt, mert azok önmagukban nem hordoznak értéket. Testi táplálékul adattak és nem hatolnak a lélekig. Kapcsolódhatnak hozzá természetesen negatív vagy pozitív értékek, erények – pl. falánkság, mértékletesség –, ezek azonban már a szív indulataiból fakadnak és nem az ételből.
Másodszor, Jézus tanításával visszahelyezi az embert a maga középpontjába – szívébe - és azokról a lelki gyümölcsökről beszél, amelyek megmutatják az ember valódi személyiségét, értékeit és hibáit. Azt is érzékelteti, hogy szívünk nem egy önmagában és önmagának élő, zárt valóság, hanem mindenképpen kapcsolódik valakihez embertársain túl is – vagy Istenhez, vagy a gonosz lélekhez. Ha Istenhez kapcsolódik szívünk, a Szentlélek gyümölcseit teremjük: „szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás. Ezek ellen nincs törvény.” (Gal 5, 22-23) Ha Isten helyett önmagunk felé fordulunk, önigazult életet élünk, saját szokásainkat tesszük meg mércévé, kiszorítva Isten lelki igazságait - akkor végső soron a gonosz lelket választjuk, amelynek gyümölcsei szintén nyilvánvalóak: „gonosz gondolat, erkölcstelenség, lopás, gyilkosság, házasságtörés, kapzsiság, rosszindulat, csalás, kicsapongás, irigység, káromlás, kevélység, léhaság.”
Életünkkkel, cselekedeteinkkel döntünk egyik vagy másik út mellett és az végül meghatároz minket: „Ez a sok rossz mind belülről származik, és tisztátalanná teszi az embert.” Ezért életünknek nem szabad a hiábavalóságok felé kell irányulni – mit együnk, mit igyunk, hogyan öltözködjünk. Isten a mózesi törvényekben nem azért adta az étkezési szabályokat, hgy azokkal megkösse az embert, hanem hogy fegyelmezettségre szoktassa és megnyissa a Szentháromság belső világa felé. A tanítványok is nehezen értik ezt, mert ők is kívülről akarják levezetni egy ember értékét. A gazdagok, a szépek, az egészségesek, az okosok az Isten által megáldottak, őket kell követni. Jézus azonban radikálisan ellene mond ennek az elképzelésnek. Boldogok a lelki szegények…

Sípos (S) Gyula