Hatalommal teli szavak (Mk 1, 21-22)

Kategória: Márkot olvasva
Megjelent: 2010. július 20. kedd

Jézus nyilvános m?ködése kezdetén már szavaival ámulatba ejti az embereket:

 

„Betértek Kafarnaumba. Itt szombaton mindjárt elment a zsinagógába és tanított. Tanításával ámulatba ejtett mindenkit, mert úgy tanított, mint akinek hatalma van, nem úgy, mint az írástudók.” (Mk 1, 21-22) Mit jelent az, hogy „úgy tanított, mint akinek hatalma van”?
Azt tudjuk, hogy a Szentírás szerint az els? emberpár hatalmat kapott az egész Föld felett. „Isten megáldotta ?ket, Isten szólt hozzájuk: „Legyetek termékenyek, szaporodjatok, töltsétek be a földet és vonjátok uralmatok alá. Uralkodjatok a tenger halai, az ég madarai és minden állat fölött, amely a földön mozog.” (Ter 1, 28) Ezt a hatalmat meger?sítette azzal is, hogy az embernek adta a „megnevezés” lehet?ségét. „Az Úristen megteremtette még a földb?l a mez? minden állatát, s az ég minden madarát. Az emberhez vezette ?ket, hogy lássa, milyen nevet ad nekik. Az lett a nevük, amit az ember adott nekik.” (Ter 2, 19) Az ember szavai tehát hordozták ezt az Istent?l jöv? hatalmat - nevet adott, és ezzel uralmat gyakorolt a többi él?lény felett -, de nem önmagáért vagy a hatalom és birtoklás szeretetéért, hanem azért, hogy „?rizze és m?velje” a reá bízottakat, mint a „jó pásztor”.
A b?nbeesés után azonban megváltozott a helyzet. A „kígyó” a saját uralma alá vonta az embert, és használja annak képességeit. Így bár az ember uralma megmaradt a többi él? fölött, ez átokként (is) m?ködik. (Ez az oka a mai természetpusztításnak is. Csak az ember képes tudatosan és kitartóan és megismétl?d?en befolyásolni, s így segíteni vagy rombolni a teremtett világot, erre a földi él?világ többi része nem képes.) Az önz? ember ugyanis nem tartja tiszteletben sem a többi él? jogait, sem saját eredeti hivatását. A „vádoló” lelke m?ködik benne, aki mindig önmagát akarja felmagasztalni, tekintet nélkül a többiekre.
Elfelejtkeztünk Istenr?l, ezért nem vagyunk tudatában szavaink és tetteink súlyának sem. Fecsegünk, eljelentéktelenítve, kiüresítve szavainkat és mondanivalónkat. Okoskodunk, sz?rszálhasogatunk és maszatolunk szavainkkal, feledve azok súlyát. Így okozunk mérhetetlen károkat, sebeket ejtve egymáson is. Nem véletlenül mondta Jézus: „Így beszéljetek inkább: az igen igen, a nem nem. Ami ezenfelül van, a gonosztól való.” (Mt 5, 37)
Jézus Krisztus a megtestesült Ige, a tökéletesen kimondott Szó. ? az új Ádám, aki visszahelyezi a szavakat az eredeti jelent?ségükbe. Ez nem azt jelenti, hogy nem beszélget, nem nevet és „csak fontos dolgokról” szól. Azt jelenti, hogy akármir?l beszél, azt egyenesen, tisztán, értékének megfelel?en mondja ki. Ezért nevetése egyben Isten örömét is kifejezi, ige-magyarázata az Ige bölcsességéb?l fakad, szavai pedig a Szentlélek erejével járják át hallgatóit. Ha démonoknak parancsol, akkor valóban a „hatalom szavát” mondja ki, Isten jelenlétében és egyértelm?en. Ez a hatalom pedig int vagy buzdít, épít vagy rombol, de mindig annak érdekében, akihez szól. Ha kell, keményen beszél, felfedve a kemény szívek titkait, hátha visszalágyulnak Istenhez. Ha kell, simogat, hiszen ? az, aki „a megroppant nádat nem töri le, a pislákoló mécsbelet nem oltja el, míg gy?zelemre nem viszi az igazságot.” (Iz 42, 3; Mt 12, 20)
A szavak hatalma máig nem változott. A reklámok és ideológiák mindent elködösít? szavai éppúgy hatalmat hordoznak, mint a szentek kijelentései. Tulajdonképpen nem tagadhatjuk, hogy a gonosz is képes „ámulatba ejteni” minket. Az újkor diktátorai megmutatták, hogy a szavak erejével egész nemzeteket lehet tartósan félrevezetni. Jézus szavai hozzájuk képest dísztelenek, egyszer?ek. Mégis, az egyedül valóságos, örökkétartó hatalom áll mögöttük: Isten hatalma. Mindazok, akik hallgatnak e szóra, befogadják annak igazságát, ebb?l a hatalomból részesülnek. „Boldogok a szelídek, mert ?k öröklik a földet. Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert egészen eltelnek vele. Boldogok a tiszta szív?ek, mert meglátják az Istent…” (Mt 5, 5-8)


Sípos (S) Gyula

A tisztátalan lélek beszéde (Mk 1, 23-27)

Kategória: Márkot olvasva
Megjelent: 2010. július 20. kedd

„A zsinagógájukban volt egy tisztátalan lélektől megszállt ember. Ez rögtön ilyeneket kiabált:

„Mi közünk egymáshoz, názáreti Jézus! A vesztünkre jöttél? Tudom, ki vagy: Az Isten Szentje.” Jézus ráparancsolt, így szólva: „Hallgass és menj ki belőle!” A tisztátalan lélek erre össze-vissza rángatta az embert, aztán nagy kiabálás közepette kiment belőle. Mindnyájan elcsodálkoztak. „Ki ez? - kérdezgették vitatkozva egymástól. Tanítása egészen új, s akkora a hatalma, hogy még a tisztátalan lelkeknek is tud parancsolni, s azok engedelmeskednek is neki.” (Mk 1, 23-27)
A tisztátalan lélek nem azért tisztátalan, mert amit mond, az mind hazugság. Tudjuk jól, hogy amikor Jézust a pusztában megkísérti a sátán, a csábításhoz a Szentírás – önmagában igaz - szavait használja. Itt pedig azt látjuk, hogy épp a tisztátalan lélek az, aki megvallja Jézus Messiás voltát. Ő mégis ráparancsolt: Hallgass, és menj ki belőle! (Ez a hallgatás nagy parancsa, amit újra és újra elmond Krisztus, a meggyógyított és megszabadított embereknek éppúgy, mint tanítványainak is.)
Nem mindegy ugyanis, hogy ki és milyen szándékkal mondja ki még az igaz szavakat is. Jézus egy helyen így fejezi ki ennek lényegét: „A test világa a szem. Ha szemed ép, egész tested világos. De ha a szemed rossz, egész testedre sötétség borul. Ha tehát a világosság, amely benned van, sötétség, mekkora lesz maga a sötétség?” (Mt 6, 22-23) Isten világító szava is sötétség, ha sötét szándék áll mögötte. Jézus ezt a „szándék-etikát” a legradikálisabb módon tanította – hogy az embert kiragadhassa a külső törvények mindenkit egyforma satuba szorító öleléséből Isten gyermekeinek szabadságára. Ezért így oktatta tanítványait: „Hallottátok a parancsot: Ne törj házasságot. Én pedig azt mondom nektek, hogy aki bűnös vággyal asszonyra néz, szívében már házasságtörést követett el vele. Ezért ha jobb szemed megbotránkoztat, vájd ki és dobd el! Inkább egy tagod vesszen oda, mintsem az egész tested a kárhozatra jusson. Ha jobb kezed visz bűnbe, vágd le és dobd el! Inkább egy tagod vesszen oda, mintsem az egész tested pokolba kerüljön.” (Mt 5, 27-30) Pál apostol ezt ismétli Tituszhoz írt levelében: „A tisztának minden tiszta, a tisztátalannak és a hitetlennek pedig semmi sem tiszta, mert romlott az értelmük és a lelkiismeretük.” (Tit 1, 15)
A tisztátalan lélek beszéde tehát nem azért tisztátalan, mert szavával hazudik, hanem mert egész élete hazugságon – Isten uralmának tagadásán - alapuló, megromlott élet. Bármit tesz és mond, azzal a bűnbe visz, annak vége pedig a halál.
A tisztátalan léleknek még az igaz szavai mögött is gonosz vágyak és gonosz tettek húzódnak meg. Akit ilyen tisztátalan lélek tart fogságában, az még amikor megtehetné, akkor sem tud a jó mellett dönteni, mert ilyenkor a démon átveszi az értelme, érzelmei, vágyai, akarata, vagy akár egész személyisége felett az uralmat, hogy a jótól eltéríthesse. Az ilyen ember megmenekülésének egyedüli módja, ha Jézus megszabadítja őt ebből a rabságból (és milyen nagy szükségünk lenne erre nekünk is!) – mint ahogy itt meg is teszi.
Jézus nem engedi meg, hogy a gonosz lélek vallja meg Őt Messiásnak, mert tudja, hogy annak célja csak a zavarkeltés és a kísértő vágyak felindítása. Nem akarja, hogy az emberek a maguk hamis messiásképét vetítsék rá, és azt keressék benne, amit Ő nem akar betölteni. Inkább ki akarja szabadítani népét az előzetes véleményeik és elvárásaik fogságából – amibe épp evilág fejedelme börtönözte őket -, hogy tanítása és tettei alapján higgyenek neki. Ezért parancsol rá a démonra: hallgass, és menj ki belőle!
Ha Jézus csak azért parancsolt volna rá, hogy egy kényelmetlen beszélgetést elkerülhessen, a gonosz nem távozott volna. Ha csak azért parancsolt volna rá, mert az félremagyarázza küldetését – hiszen az ördögök vesztét önmaguk okozták, Jézus pedig nem az ő elítélésükért, hanem az emberek megmentéséért jött – a gonosz nem ment volna ki. De Jézus nem önmagáért beszél és nem hatalmának mutogatása vezérli! (Ezt a kísértést már legyőzte, amikor elutasította a sátánt a pusztában, hogy leereszkedjen a templom ormáról.) Jézus értünk, emberekért jött – azért is, akit ott és akkor megszabadított, és mindazokért, akiket a tisztátalan lélek akkor és azóta is megzavarni igyekszik. Minket szeret, értünk vállalta a szenvedést – és a szeretetetnek ezt az izzó, fénylő erejét nem bírta elviselni a gonosz! Ez tör robbanásszerűen felé a szavakban: hallgass, és menj ki belőle! A szeretetnek, az önátadásnak ez a hatalmas, a szemlélők számára is ismeretlen ereje, a Szentlélek ereje készteti mindmáig csodálkozásra az embereket: „Ki ez? - kérdezgették vitatkozva egymástól. Tanítása egészen új, s akkora a hatalma, hogy még a tisztátalan lelkeknek is tud parancsolni, s azok engedelmeskednek is neki.”


Sípos (S) Gyula

Családi közbenjáró szolgálat (Mk 1, 28-34)

Kategória: Márkot olvasva
Megjelent: 2010. július 20. kedd

Márk evangelista Jézus nyilvános m?ködésének kezdetén úgy mutatja be a Messiást, mint aki a saját jogán – a saját nevében - tesz csodát, gyógyít és szabadít – „hamarosan elterjedt a híre Galilea egész vidékén” (Mk 1, 28).

A kafarnaumi zsinagógában még a gonosz lélek is megvallja azt, hogy ? az „Isten Szentje”. Ugyanez történik napnyugta után, „amikor beesteledett, odahordták hozzá a betegeket és a gonosz lélekt?l megszállottakat. Az egész város az ajtó elé gyülekezett. Sok beteget meggyógyított különféle betegségekb?l, és sok ördögöt ki?zött, de nem engedte ?ket szóhoz jutni, mert tudták, hogy kicsoda.” (Mk 1, 32-34) Bár fizikailag egyre sötétebb lesz, Isten világossága egyre jobban világít.  Pál apostol ezzel kapcsolatban a Teremtés könyvére utal (Ter 1, 3), amikor Jézus munkájáról így beszél: „Isten ugyanis, aki azt mondta: „A sötétségb?l támadjon világosság”, a mi szívünket is megvilágosította, hogy Isten dics?ségének ismerete (Jézus) Krisztus arcán felragyogjon nekünk.” (2Kor 4, 6) 
János apostol az Istenben lév? életet nevezi világosságnak (Jn 1, 4) és azt mondja: „Az üzenet, amelyet t?le hallottunk és nektek hirdetünk, ez: Az Isten világosság, és nincs benne semmi sötétség.” (1Jn 1, 5) Ez a világosság Isten ereje és bölcsessége, amely Jézus Krisztusban nyilvánvalóvá válik, ahogy azt el?re megírták: „Mert a bölcsesség mozgékonyabb, mint bármi, ami mozog, tisztaságánál fogva mindenen áthatol. Hiszen Isten erejének lehelete és a Mindenható dics?ségének tiszta kicsordulása; ezért nem érheti soha semmi folt. Az örök világosság kisugárzása, és az Isten m?ködésének tiszta tükre és jóságának képmása.” (Bölcs 7.24-26) Jézus Krisztus „az Isten m?ködésének tiszta tükre és jóságának képmása”,  világosságához nem férhet semmi sötétség.  Többek között ezért nem engedi meg Jézus,  hogy a sötétség akarja kijelenteni ?t.
A két esemény – a kafarnaumi zsinagógában történtek és az esti gyógyítás – között azonban történik még egy esemény, amely szinte jelentéktelennek t?nik a többihez viszonyítva. Egy id?s asszonyt „elhagy a láz” – ez még akkor sem t?nik nagy csodának, ha tudjuk, hogy akkor még nem volt lázcsillapító pirula, hiszen a vizes borogatás és más, a gyógyulást el?segít? módszerek nyilván akkor is ismertek voltak. Az evangelista – aki kés?bb nem kényeztet el minket a nagy és csodás gyógyulások részletezésével – most mégis szükségesnek tartja, hogy pontosan leírja: „A zsinagógából Jakabbal és Jánossal együtt egyenesen Simon és András házába ment. Simon anyósa lázas betegen feküdt. Ezt azonnal elmondták Jézusnak. Odament hát hozzá, s kézen fogva fölsegítette. Erre megsz?nt a láza, és szolgált nekik.” (Mk 1, 29-31)
Ez a bens?séges jelenet egy család életét mutatja nekünk, ahol közbenjárnak egymásért és szolgálnak egymásnak az emberek. Jézus részese ennek a családnak, ahogy ? maga mondja: „Ezek az én anyám és testvéreim! Aki teljesíti az Isten akaratát, az az én testvérem, n?vérem és anyám.” (Mk 3, 33-35) Isten családja vagyunk, az ? házanépe! És ebben a családban az a természetes és normális, hogy az emberek testvérként szeretik egymást, közbenjárnak egymásért és szolgálnak egymás felé. Simon szól Jézusnak az anyósa miatt – és ezzel „megszüntet” minden anyósviccet -, mert hiszi, hogy az Úr meggyógyíthatja. Jézus szolgál, ahogyan Isten országában mindig a nagyobb szolgál a kisebb felé. (Végs? soron a legnagyobb, az Isten felénk, életet adva és fenntartva azt bennünk…) De ez a szolgálat nem egyirányú, hanem kölcsönös. Az asszony – miután fölsegítették – maga is szolgált feléjük. Milyen csodálatos együttm?ködés és harmónia. Milyen békés pillanat két kimerít? nyilvános szolgálat között: a barátok békés vacsorája és beszélgetése a terített asztalnál. Beteljesedik Izajás jövendölése: „Nem a nap szolgál majd neked nappali fénnyel, és nem a holdfény ragyog neked, mert az Úr lesz örökké tartó világosságod, Istened lesz a fényességed. A napod nem nyugszik le soha, sem a holdad meg nem fogyatkozik, mert az Úr lesz örökké tartó világosságod, és véget érnek a gyász napjai.” (Iz 60, 19 20)

Sípos (S) Gyula

Mert azért jöttem (Mk 1, 35-39)

Kategória: Márkot olvasva
Megjelent: 2010. július 20. kedd

Lehet-e többet mondani az imádság fontosságáról és erejéről, mint amit Márk egy mondatban összefoglal? Már bemutatta, milyen hatalmas munkát végzett Jézus...

 

Reggeltől estig prédikál, gyógyít, késő éjszakáig az emberekkel foglalkozik. Erejét azonban nem a pihenésből vagy a jó ételekből meríti. Hanem: „Hajnal tájban, amikor még sötét volt, Jézus elindult, és kiment egy elhagyatott helyre imádkozni.” (Mk 1, 35) Jézus is az imádságon keresztül kapja az erőt és a megvilágosítást. Később, amikor a tanítványok nem tudják kiűzni a néma és süket lelket – pedig Jézustól felhatalmazást kaptak rá! – ezt mondja nekik: „Ez a fajta nem megy ki másként, csak imádság és böjt hatására”. (Mk 9, 29) Hiába az elhívás, hiába a felkenés, ha az erő, a Szentlélek ereje nincs meg, kudarcba fulladhat a küldetés. Jézus körüljárt „erővel és hatalommal” és mindenkivel jót tett. Ezt adja tovább a tanítványoknak is. Az apostolokra a Szentlélek ereje száll le, és így képesek tanúságot tenni az egész világon. Pál apostol egyenesen azt írja, hogy „nem merek ugyanis beszélni, csak arról, amit Krisztus vitt végbe általam szóval és tettel a pogányok megtérítésére, jelek és csodák hatásával és a Szentlélek erejével.” (Róm 15,18) Timóteust pedig arra biztatja, hogy „őrizd meg a rád bízott kincset a Szentlélek erejével, aki bennünk lakik.” (2Tim 1,14)
Ez az erő azonban nem öncélú, hanem mindannyian szolgálatra kaptuk. Jézus következetesen és radikálisan elutasít mindent, amit az erő által magának szerezhetne. Nem kell neki a „sztárok” által annyira igényelt ismertség és népszerűség sem. Sőt, még arról sem akar önmagában, egyedül dönteni, hogy mit tegyen a továbbiakban. Imádkozik, mert semmi mást sem akar tenni, csak amit az Atyánál lát, amit az Atya tesz. (Jn. 5. fej.) Ahogy a tanítványainak mondja: „Mert nem azért szálltam alá a mennyből, hogy a magam akaratát tegyem meg, hanem annak akaratát, aki küldött.” (Jn 6, 38)
Jézus küldetése is lépésenként bontakozott ki. Most szolgálatában a tanítás kerül a középpontba, Isten országának, a Mennyek királysága Örömhírének meghirdetése. Tanúságtétel az Atya mellett: „hiszen azért jöttem ki”. A tanítványok emberileg gondolkoznak, emberi megfontolásokkal, ezért sokszor nem értik Jézust. Számukra kézenfekvő lenne, hogy ott maradjanak, hiszen ott a sok ember. Talán szeretnének egy kicsit sütkérezni az emberek szeretetében. Talán a szolgálat buzgósága hajtja őket, hiszen az emberek is azért gyűltek köréjük, hogy problémáikra megoldást leljenek. (Milyen ismerős: nem miattunk kell itt maradni - á dehogy, ügyesen eltitkoljuk mi a szívünk valódi vágyait – hanem az emberek miatt, hiszen mindenki téged keres!)
A tanítványok valószínűleg rengeteg érvet tudtak volna felhozni a maradás mellett - de az emberi szempontok végül félrevinnék a küldetést. Az Atya akaratából táplálkozó Jézus azonban jobban tudja, mit kell tenni.
„Simon és társai utána mentek, hogy megkeressék. Amikor megtalálták, ezt mondták neki: „Mindenki téged keres.” De ő így válaszolt: „Menjünk máshová, a szomszédos helységekbe, hogy ott is hirdessem az evangéliumot, hiszen azért jöttem ki.” S bejárta egész Galileát, tanított a zsinagógákban, és ördögöket ûzött ki.” (Mk 1, 36-39)
Jézus körüljárt, az Atya pedig jelekkel és csodákkal, erővel és hatalommal igazolta, valóban Ő a „szerelmetes Fiú”, a Küldött, aki tökéletesen beteljesíti a küldetést. „Hiszen azért jöttem ki.”

Sípos (S) Gyula

Akarom, tisztulj meg! (Mk 1, 40-42)

Kategória: Márkot olvasva
Megjelent: 2010. július 20. kedd

Mi Isten akarata? Nem olyan könnyű ezt kitalálni. Már Izajás így figyelmeztet:

 

„Hiszen az én gondolataim nem a ti gondolataitok, és az én útjaim nem a ti útjaitok - mondja az Úr. Igen, amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én útjaim a ti útjaitoknál, az én gondolataim - a ti gondolataitoknál." (Iz 55, 8-9) Könnyen eltévedhetünk és könnyen olyan gondolatokat tulajdoníthatunk Istennek, amit Ő soha nem gondolt. Júdás is azt hitte, hogy ő jobban tudja, hogy mi Jézus valódi akarata, mint maga a Messiás. Sőt, azt gondolta, rákényszerítheti Jézust arra, hogy kimutassa a „valódi énjét”, ami természetesen megegyezett Júdás titkos vágyaival és hamis istenképével. De Istent nem lehet kényszeríteni semmire. Sőt, éppen fordítva: Isten szava eljön közénk – és ez a Szó, Ige lett testté Jézus Krisztusban – és ezt a szót meghallva, megértve és ennek engedelmeskedve élhetünk csak teljes életet. „Amint az eső és a hó lehull az égből, és nem tér oda vissza, hanem megöntözi a földet, és termővé, gyümölcsözővé teszi, hogy magot adjon a magvetőnek és kenyeret az éhezőnek, éppen úgy lesz a szavammal is, amely ajkamról fakad. Nem tér vissza hozzám eredménytelenül, hanem végbeviszi akaratomat, és eléri, amiért küldtem.” (Iz 55, 10-11)
Értetlenül bolyongunk a világban, félreértve Isten természetét és akaratát. A betegségeket Isten büntetésének vesszük, a természeti csapásokat pedig a haragja jelének. Miért is ne lehetnének azok? Hiszen mi is szoktunk büntetni! És a Szentírás maga is világosan beszél az ítéletről és a büntetésről, sőt maga Jézus is figyelmeztet minket ennek valóságára. De helyesen gondolkodunk-e mi erről, vagy csak saját kis hamis isteneinket dédelgetjük a szívünkben?
Mielőtt elvesznénk a spekulációkban, érdemes visszagondolni Isten eredeti tervére és akaratára az Édenben, ahol Ő együtt járt az emberrel, és ahol nem volt sem betegség, sem halál, sem természeti katasztrófa. Mindez a Tőle való elszakítottsággal, a bűnnel és a gonosz lélek uralmával lépett be az életünkbe. Amikor Jézus eljött, meghirdette az Örömhírt – amelynek lényege az, hogy Isten és ember újra együtt élhet -, ezzel együtt meghirdette a szabadulást a betegségek átkától is. Jól mutatja hatalmát az egyik legrettenetesebb és akkor gyógyíthatatlan betegség, a lepra feletti győzelme. „Egy leprás jött hozzá, térdre borult előtte, s így kérte: „Ha akarod, megtisztíthatsz.” Jézusnak megesett rajta a szíve, kinyújtotta kezét, és így szólt hozzá: „Akarom, tisztulj meg!” Erre rögtön elmúlt a leprája, és megtisztult.” (Mk 1, 40-42)
A leprát nem véletlenül nevezték bélpoklosságnak. Mintha valóban a pokol hatalma lenne az úr az emberen, és ennek következményei nyilvánvalóak: a test teljes szétesése, szétrohadása. Ilyen poklosságban szenved most az egész világunk. Szétesése, a „tagok” elhalása és leválása szinte elkerülhetetlennek látszik, ugyanúgy, mint Márk idejében a Római birodalomban. Amikor minden bűn szabad, amikor az erény nevetség tárgya, amikor mindannyian ebben a  pokoli „szétszóratásban” élünk, mit tehetünk?
Csodálatos ennek a beteg és kitaszított embernek a bátorsága, aki nem törődve tilalmakkal, konvenciókkal, a megkövezés veszélyével, saját félelemeivel, oda mer menni Jézus elé, hogy térdre borulva kérje őt: Ha akarod, megtisztíthatsz!
Nem kételkedhetünk az Örömhír valóságában, hiszen ezért íratott meg! Jézusnak ma is megesik a szíve rajtunk, akik elé térdelünk önmagunkért és másokért. Ma is kinyújtja a kezét, hogy jelek és csodák történjenek, igazolva Őt. Ma is kimondja: akarom, tisztulj meg!
Ahol Isten és ember újra együtt jár, ott minden megtörténhet! Csak nehogy úgy viselkedjünk, ahogy ez a leprás viselkedett utána, veszélybe sodorva ezzel Jézus küldetését!


Sípos (S) Gyula

Az okosnál is okosabbak (Mk 1, 43-45)

Kategória: Márkot olvasva
Megjelent: 2010. július 20. kedd

Az Úr mondott valamit, hogy az úgy jó. De akik hallgatták, jobban tudták, hogy mi a jó…

 

Sajnos, milyen gyakran fordul elő ez a történelemben és a mi életünkben is! Már Lucifer is jobban tudta, hogyan kellene a Világegyetemet kormányozni, mint az Úr. Amikor Jézus eljött közénk ugyanez játszódott le. Közvetlen tanítványai is jobban akarták tudni, hogy mit kell tenni, mint Jézus. Péter apostol megfeddi a Messiást, amikor az az Emberfiára váró szenvedésről beszél. „Péter félrevonta, és szemrehányást tett neki ezekkel a szavakkal: „Isten mentsen, Uram! Ilyesmi nem történhet veled.” Megfordult és rászólt: „Távozz tőlem, sátán! Botránkoztatsz, mert nem arra van gondod, amit az Isten akar, hanem arra, amit az emberek akarnak.” (Mt 16, 22-23) Júdás pedig olyan biztos volt abban, hogy ő jobban tudja, mint kell tennie Jézusnak ahhoz, hogy királyságát megalapíthassa, hogy árulással akarta rákényszeríteni erre az útra.
Istent azonban nem lehet emberi utakra kényszeríteni, de azt el lehet érni, hogy az emberi utak megnehezítsék az Istennel való találkozást. Ez történik a leprással való találkozáskor is. Jézus meggyógyítja ezt az embert, majd „szigorúan ráparancsolt s elküldte, ezt mondva neki: „Vigyázz, ne szólj róla egy szót sem senkinek, hanem menj, mutasd meg magadat a papnak, és ajánld fel tisztulásodért a Mózes rendelte áldozatot, bizonyságul nekik.” (Mk 1, 43-44)
Jézus mindezt nem azért mondta, mert szemérmes ember volt és nem akart dicsekedni tetteivel. Pontosan tudta, hogy Isten csodái az Atyát magasztalják fel, és mindent meg is tett, hogy ezt nyilvánvalóvá tegye az emberek előtt. Nem is csak azért mondta, mert törvénytisztelő volt – hiszen Ő maga volt a törvény adója és beteljesítője -, és így akart eleget tenni a mózesi előírásoknak.
Jézus vágya és célja az volt, hogy minden társadalmi réteget és minden foglalkozást  megnyerjen at Atyának. Különösen is szerette volna megnyerni a papi rendet, amely kifejezetten Isten szolgálatára alapult. Ismerte hűségüket és kitartásukat, mint ahogy ismerte hibáikat is. Emlékezett Zakariásra, akinek az angyal megmondta előre fia, (Keresztelő) János születését, de ő – bár szentéletű ember volt -, hitetlensége miatt mégis elbukott. Jézus nem akarta, hogy ez újra megismétlődjön! Be akarta vonni őket munkájába, hogy azok is megkaphassák a nekik járó tiszteletet és munkát. Ha a papok megvizsgálhatják ezeket az embereket, elvégezhetik az előírt próbákat és saját szemükkel győződhetnek meg a gyógyulásokról, akkor egyben önkéntelenül azonosulnak ennek örömével és részesévé válnak Jézus megváltói munkájának.
Sajnos nem így történt. A meggyógyult leprás szíve nem vált engedelmesebbé, nyitottabbá Isten felé. Saját örömével törődve a „maga módján” akarta kifejezni csodálatát. „Ám az, alig hogy elment, mindenfelé híresztelni és terjeszteni kezdte a dolgot. Emiatt Jézus nem mehetett nyilvánosan be a városba, inkább távolabbi, csendesebb helyeken tartózkodott. Az emberek mégis mindenünnen jöttek hozzá.” (Mk 1.45) Ennek eredménye Isten eredeti tervének meghiúsulása lett. Sok pap elidegenedett Jézustól és sok írástudó látta a mózesi törvények újabb megszegőjének őt. Lelkük és személyiségük nem tudott kiszabadulni az önigazultság fogságából, hanem minden hír csak tovább fokozta méltatlankodásukat. Az Atya Küldötte számára pedig nehezebbé vált, hogy találkozzék azokkal, akikhez jött.
Az egyik lagnagyobb veszély ma is az, hogy jobban akarjuk tudni, mit kell tennünk, igazabbak akarunk lenni az igaznál és okosabbnak az okosnál. Nem árt, ha ilyenkor újra eszünkbe idézzük ezeket a történeteket, amelyek a mi okulásunkra írattak meg, hogy tanuljunk belőlük, és ne kövessük el újra azokat…

Sípos (S) Gyula

Erőszakosok szerzik meg (Mk 2, 1-5)

Kategória: Márkot olvasva
Megjelent: 2010. július 20. kedd

Mi általában nem szeretjük a felfordulást. Azt meg főleg nem szeretnénk, ha valakit vendégül látnánk, és közben állandóan zavarnának minket.

 

Azon meg biztos felháborodnánk, ha velünk mit sem törődve, még a házunkat is szétszednék, csak hogy elé kerülhessenek! Pedig valami hasonló történt, amikor Jézus „néhány nap múlva visszatért Kafarnaumba. Mihelyt elterjedt a híre, hogy a házban van, annyian összejöttek, hogy még az ajtó előtti téren sem fértek el. Hirdette nekik az igét. Közben hoztak egy bénát, négyen cipelték. Mivel a tömegből nem tudták eléje vinni, kibontották fölötte a tetőt, és a nyíláson át engedték le a hordágyat, amelyen a béna feküdt.” (Mk 2, 1-4)
Jézus hirdette az igét, az Örömhírt az összegyűlt embereknek: „Isten, a mi Atyánk, aki szeret benneteket. Ki akar menekíteni benneteket innen az Ő világosságába és szépségébe. Higgyetek ebben!” Szíve egészen megindult a sokaság láttán. Talán már itt mondta nekik: „Kérjetek és kaptok, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek!” (Mt 7, 7) Sőt talán már azt is említette: „A mennyek országa (…) erőszakot szenved, az erőszakosok szerzik meg.” (Mt 11, 12)
Hányan hallják Őt, és nem mernek cselekedni! Hányan várnak újabb és újabb jelet, biztatást, mert félnek hinni az evangéliumban! De az a négy ember, aki a bénát cipelte, nem ilyen volt. Ők valóban segíteni akartak társukon! Szerették őt és ez a szeretetük átsegítette őket a nehézségeken. Ők valóban hittek annak amit hallottak, bár látni talán még nem láttak semmit. Hajlandóak voltak botrányosnak lenni, erőszakosnak lenni, nem haboztak élni a kínálkozó lehetőséggel, ami eléjük tárult.
„Itt van a gyógyító, itt van, aki segíthet! Ha csak úgy mehetünk elé hogy kibontjuk a tetőt, akkor úgy megyünk! Semmi sem akadályozhat meg minket abban, hogy részünk lehessen az Örömhírben!”
Tudjuk jól, hogy Jézus sokat szenvedett az elutasítás miatt. „A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be.” (Jn 1, 11) Itt azonban szíve vágya teljesül be! Eléjönnek, s így megdicsőítheti az Atyát. „Hitüket látva, Jézus így szólt a bénához: „Fiam, bűneid bocsánatot nyertek.” (Mk 2, 5) Milyen csodálatos a közbenjáró emberek hatalma, akik hisznek Isten szeretetében! Jakab apostol így ír erről: „Beteg valamelyitek? Hívassa el az Egyház elöljáróit, és azok imádkozzanak fölötte, s kenjék meg olajjal az Úr nevében. A hitből fakadó ima megszabadítja a betegeket, és az Úr talpra állítja. Ha pedig bűnöket követett el, bocsánatot nyer.” (Jak 5, 14-15) (Ez az igei alapja a betegek kenetének, amit tévesen utolsó kenetnek is neveznek. Az egyház azonban nem a halálra, hanem az életre és az örök életre ken meg!)
A „hitből fakadó ima” megindítja Isten szívét. Hiszen ha a mi szeretetünk megbocsátott az ellenünk vétőnek, akkor Isten hogyan ne bocsátana meg? Amikor pedig Isten szeretete kiárad a betegre, ott minden megtörténhet! És nekünk mindennap lehetőségünkben áll, hogy imáinkban Isten elé vigyük a többi embert, így szétbontva az életünket leárnyékoló „tetőket”, hogy Isten világossága szabadon beragyoghassa a világot…
Jézus a bűnbocsánattal kezdi a béna gyógyítását. A betegséget a lényegénél ragadja meg – és ez a bűn. Amíg nem volt bűn a világon – az Édenben -, addig nem volt sem betegség, sem halál. Mindez a bukásunkkal és a sátán uralomra jutásával tört be az életünkbe. A Messiás pedig harcot hirdetett a bűnnel és annak okával szemben, és győzött is minden bűn, betegség és halál fölött. Küzdelmét az Örömhír meghirdetésével kezdi, hogy az emberek higgyenek és így felismerve valós helyzetüket, szabadon a kimenekülés útját választhassák. Isten megbocsátó szeretete mindig készen áll, az Atya mindenkit befogad válogatás nélkül, aki hozzá megy. Ha valaki a bűnbánat útjára lép, akkor a gyógyulás útjára lép, még akkor is, ha látszólag semmi javulás sincs a testében mint itt a bénának. De mindig eljön az idő, amikor Isten dicsősége nyilvánvalóvá válik…

Sípos (S) Gyula

Pokoli okosság (Mk 2, 6-7)

Kategória: Márkot olvasva
Megjelent: 2010. július 20. kedd

Jézus „nem úgy beszél, mint az írástudók”. Szavait tettekkel támasztja alá, tetteit pedig szavaival megvilágítja. Szavai és tettei bevilágítanak a törvény és a próféták tanításának legmélyére éppúgy, mint a szívek mélyére. De ki szereti, ha mások meglátják sötétségét?
Nem véletlenül írja Pál apostol a korintusiaknak: „A tudás azonban felfuvalkodottá tesz, a szeretet ellenben épít.” (1Kor 8, 1) Azok is sokat tudtak, sokat tapasztaltak, így azt hitték, már értik is Istent, sőt Isten az ő észjárásukat követve cselekszik! Ez pedig olyan balgaság, hogy az apostol már levele elején nyomatékosítja: „Hiszen az Írás így szól: Lerontom a bölcsek bölcsességét, s az okosak okosságát meghiúsítom.” (1Kor 1, 19)
Jézus korának okosai a vének és az írástudók voltak. Ők tudtak, sőt mindent jobban tudtak – még Istennél is. Tökéletes teológiai rendszereket dolgoztak ki, és ami abba nem fért bele, azt elvetették. De hogyan is lehetne egy élő személyt – embert, és még inkább, Istent -, élettelen gondolatok zárt rendszerébe gyömöszölni? Ez lehetetlen dolog – de azért megpróbálkoztak vele. Ezért mondja róluk Jézus:  „Elviselhetetlenül nehéz terheket hordanak össze és raknak az emberek vállára, de maguk ujjal sem hajlandók mozdítani rajta.” (Mt 23, 4)
Az ilyen okos ember önmagát csalja meg. Ül a tanítói székében és önmagát dédelgeti. Istenképe mélyén is ott van önmaga felmagasztalása. Ha szigorú és szereti a hatalmaskodást – istene is ilyen. Ha megválogatja, kivel ül egy asztalhoz – istene is személyválogató lesz. Ha nehezen bocsát meg – istene is irgalmatlan lesz. De mi köze mindennek a Mennyei Atyához? Semmi.
„Néhány írástudó is ült ott. Ezek ilyen gondolatokat forgattak magukban:  „Hogy beszélhet ez így? Káromkodik. Ki bocsáthatja meg a bűnt más, mint az Isten?” (Mk 2, 6-7) Valóban, ki bocsáthatja meg? Hiszen a bűn olyan szörnyű és súlyos, hogy Ádámot és Évát egy engedetlenségük miatt ki kellett űzni az Édenből! Hogyan is jöhetnénk mi ahhoz, hogy megbocsáthassunk bárkinek – csak nem akarjuk magunkat Isten helyére feltolni?
Ez a gondolkodásmód ugyan tetszeleghet az Isten iránti engedelmesség és Isten nagyságának elismerése látszatában, valójában azonban nagy gonoszság, amely kifordítja mind Isten természetét, mind az ember jogait. Hiszen mi magunk is megbocsáthatunk egymásnak, sőt meg is kell bocsátanunk egymásnak! (Maga a törvény is számos helyen tárgyalja ennek szükségességét és módozatait.) Jézus egyenesen az isteni irgalom feltételének szabja, hogy mi is irgalmasok legyünk egymáshoz! „Ha megbocsátjátok az embereknek, amit vétettek ellenetek, mennyei Atyátok is megbocsát nektek. De ha nem bocsáttok meg az embereknek, Atyátok sem bocsátja meg bűneiteket.” (Mt 6, 14-15)
Tehát emberi módon is lehetőségünk van a bűnök bocsánatára. Azonkívül az írástudók gondolhatták volna azt is, hogy Jézus prófétai módon jelentette ki az ennek az embernek adott isteni bűnbocsánatot. A főember Nikodémus ezt mondja Jézusnak éjszakai találkozásukkor: „Rabbi, tudjuk, hogy Istentől jött tanító vagy, hisz senki sem vihet végbe olyan jeleket, amilyeneket te végbeviszel, ha nincs vele az Isten.” (Jn 3, 2) Szavaiból és tetteiből felismerhető volt, hogy Jézus „Istentől jött ember”, tehát legalábbis meg kellett volna kérdezni tőle: az Úr jelentette ezt ki neked, vagy magadtól mondod? De ezt sem tették.
Az önigazult embernél mindig könnyen jön az ítélkezés. Az „én tudom jobban”-mentalitást pedig legelőször a sátán fejlesztette ki magában, aki jobban akarta tudni, hogyan kell a világegyetemet kormányozni és az emberrel bánni, mint Teremtője. Ez a pokoli lelkület pedig mindig megtalálja a maga „pokolian ügyes” érveit arra, hogy a feketét fehérnek és a fehéret feketének mutassa be. Végső célja mindig az, hogy az embert elzárja Isten elől és magával rántsa a kárhozatba. Jézus azonban nem engedte meg, hogy ez a pokoli logika érvényesülhessen az életében és szolgálatában…

Sípos (S) Gyula

A titok (Mk 2, 13-14)

Kategória: Márkot olvasva
Megjelent: 2010. július 20. kedd

Az evangéliumok – és ebben nem különbözik Máté, Márk és Lukács – néha olyan egyszerűen írnak le eseményeket, mintha azok a világ legtermészetesebb, magától értetődő dolgai lennének...

 

Ilyen Lévi megtérése is, akit mi már Mátéként ismerünk, mint az egyik evangélium szerzőjét. De ő is ugyanolyan szűkszavú, mint Márk vagy Lukács. „Megint kiment a tó partjára. Az egész sokaság hozzá ment, ő pedig tanította őket. Ahogy a vámnál elhaladt, látta, hogy ott ül Lévi, Alfeus fia. Így szólt hozzá: „Kövess engem!” Az felállt és követte.” (Mk 2,13-14)

Mi úgy tudjuk, hogy a megtérés folyamata nem ilyen egyszerű és magától értetődő dolog. Márpedig itt nem pusztán arról van szó, hogy Máté sétálgatott egy darabig Jézussal. A három egybecsengő és szűkszavú beszámoló egy radikális fordulatot mutat be: odafordulást Jézushoz és radikális elfordulást az eddigi életmódtól. Talán csak arról lenne szó, hogy az evangelisták céljuknak megfelelően összevonnak és sűrítenek időben elhúzódó eseményeket? Lehetséges.

Máté életmódja és szerepe az ősegyház életében közismert volt. Mint Jézus követője, majd apostola és evangelistája a legtekintélyesebb emberek közé tartozott. A hagyomány szerint héber nyelven állította össze evangéliumát, amelyet később fordítottak görögre. Mégsem találjuk sem az ő, sem a többiek evangéliumában az érdemeinek felsorolását, megtérése lelki, pszichológiai összetevőinek boncolgatását vagy épp az esemény körülményeinek részletező leírását.

Márk számára éppígy Jézus áll az események középpontjában. A többiek – akár az apostolok is - mind érdemtelenek, jelentőségüket Jézus meghívása adja. Ők a meghívottak: „Jöjj, és kövess engem!” Életük  ezután már ebből a meghívásból következik. Emberi motivációik a közvetlen leírás számára érdektelenek, körülményeik lényegtelenek, csak jelzésértékűen, mintegy ellenpontként szerepelnek. Ez azonban nem azt jelenti, hogy ezek végiggondolása nem fontos! Amikor elmélkedünk, és a Szentlélek megvilágosító fényénél forgatjuk szívünkben a Szentírás szavait, feltárulnak Lévi lehetséges motivációi is: vágyódása az értékesre, vágyódása az elfogadásra és a szeretetre, stb. Léviben magunkra ismerünk, hogy aztán Jézusban Mátévá lehessünk!

Az evangélium szavai jelek, amelyek önmagukon túl mutatnak – arra, akit és amit jeleznek. Az „Ige testté lett”, Jézus igéi pedig „lélek és élet”. Jelek, amelyek annyit fednek fel az általuk jelölt tartalomból, amennyi lehetséges a befogadó közegben – a mi szívünkben. Az Örömhír így egyszerre nyilvános valóság és feltárulásra váró titok, amely mindenkinek megmutatja magát, aki kész a befogadásra.

Lévi-Máté vámos, a leggyűlöltebb mesterség gyakorlója, az elnyomók szolgája, megvetésre méltó ember. Jézus mégis kiválasztja és meghívja őt! Ez a kiválasztás talán emberileg sem teljesen érthetetlen és megmagyarázhatatlan – de mindenképpen botrányos. Tudjuk, hogy Jézust sokan visszautasították, eucharisztikus beszéde után még közvetlen tanítványai közül is. „Ettől kezdve tanítványai közül sokan visszahúzódtak, s többé nem jártak vele.” (Jn 6, 66) Azt is tudjuk, hogy időnként ő is figyelmeztetett embereket, akik követni akarták, hogy jól gondolják meg, mire vállalkoznak. „A rókáknak van vackuk, az ég madarainak fészkük, de az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania.” (Mt 8, 20) Lévi azonban elhívott, aki nem tagadja meg Mesterét, hanem Mátévá lesz, Jézus követőjévé. Egyre mélyebben megérti Jézus életét, tetteit, tanítását. Életében nyilvánvalóvá válnak az isteni hittitkok, amelyeket ő is hirdet, leplezve és mégis leplezetlenül, és amelyek ma is hirdettetnek, hogy „akinek van füle a hallásra, hallja meg, mint mond a Lélek az egyházaknak…” (Jelenések könyve)

Sípos (S) Gyula

Az Emberfiának van hatalma (Mk 2, 8-12.)

Kategória: Márkot olvasva
Megjelent: 2010. július 20. kedd

Mikor kelti életre? Most! Jézus nem vígasztaló szavakat mondott a bénának, hogy majd a mennyek országában jutalma lesz a szenvedései miatt – ámbár ez is igazság -, hanem felkeltette őt a bénaságából! Mikor? Most!

 

„Jézus lelkében belelátott gondolataikba. „Miért gondoltok ilyeneket magatokban? - kérdezte. - Mi könnyebb? Azt mondani a bénának: Bűneid bocsánatot nyertek - vagy azt mondani: Kelj föl, fogd az ágyadat és menj? Tudjátok hát meg, hogy az Emberfiának van hatalma a földön a bűnök megbocsátására!” Ezzel odafordult a bénához: „Mondom neked, kelj fel, fogd az ágyadat és menj haza!” Az felkelt, fogta a hordágyat és mindenki szeme láttára elment. Mindnyájan ámultak, dicsőítették az Istent, s mondták: „Ilyet még nem láttunk soha.” (Mk 2, 8-12)
Jézus jelekkel és csodákkal igazolja tanítását – Istentől van amit mond, igazságai az Atya igazságai. Jézus tanítványai szintén jelekkel és csodákkal igazolják tanításukat, mert az Jézusból fakad, az Emberfiából. Ez a messiási cím – Emberfia – Dániel prófétánál tűnik fel, aki látomásban látja „hogy íme, az ég felhőin valaki közeledik. Olyan volt, mint az Emberfia. Amikor az Ősöreghez ért, színe elé vezették.” (Dán 7, 13) Csodálatos azonban, hogy Isten így szólítja meg Ezekielt is minden közlésénél: Emberfia… Jézusnak ez a címe a teljes közösségvállalást mutatja velünk, az emberek fiaival - küldetése tökéletes részvétel a mi életünkben, hogy a tökéletes szabadulást is elhozhassa nekünk.
Jézus az Emberfia, aki felöltözte a mi természetünket, de nem kíváncsiságból, nem valami isteni tapasztalatszerzés miatt, hanem a megváltás nagy műve miatt. Mivel olyanná lett mint mi, így „mindenben kísértést szenvedett” (Zsid 4, 15), de soha nem bukott el, hanem az ördög minden erejét megtörte – helyettünk, értünk és nekünk.
Igen, az Emberfiának van hatalma a földön! Igen, a bénák járnak, a süketek hallanak és a szegényeknek hirdetik az evangéliumot, az örömhírt: Jézus meghalt értünk a kereszten, feltámadt a halálból és mi Őáltala, Ővele és Őbenne élünk! „Ha pedig bennetek lakik annak Lelke, aki feltámasztotta Jézust a halálból, Ő, aki Krisztus (Jézust) feltámasztotta a halottak közül, halandó testeteket is életre kelti bennetek lakó Lelke által.” (Róm 8, 11) Mikor kelti életre? Most! Jézus nem vígasztaló szavakat mondott a bénának, hogy majd a mennyek országában jutalma lesz a szenvedései miatt – ámbár ez is igazság -, hanem felkeltette őt a bénaságából! Mikor? Most! Ő volt az, aki megbocsátott, Ő volt az, aki meggyógyított, Ő volt az, aki új életre keltett.
„Jézus Krisztus ugyanaz tegnap, ma és mindörökké.” (Zsid 13, 8) A hozzá való viszonyulás sem változott azóta. Vannak, akik elé mennek, és viszik a betegeiket is, mert bíznak benne. Tudják, hogy Ő az Emberfia – bár Isten, mégis egy közülünk, mert testvérévé fogadott minket -, tudják, hogy „neki van hatalma” és „azért jött, hogy jót cselekedjen”. És vannak, akik azóta is csak megbotránkoznak benne. Jézus kérdése nekik (de mindannyiunknak is) szól: „Miért gondoltok ilyeneket magatokban?” Ő belénk lát, nem lehet elrejtőzni a szeme elől. A legjobb megoldás még mindig az, ha elé futunk és úgy kiáltunk mi is, mint a meggyötört fiú apja: „Hiszek! Segíts hitetlenségemen!” (Mk 9.24)

Sípos (S) Gyula

Lakoma (Mk 2, 15)

Kategória: Márkot olvasva
Megjelent: 2010. július 20. kedd

„Lévi házában asztalhoz telepedett. Sok vámos és bûnös is ott ült együtt Jézussal és tanítványaival az asztalnál. Sokan voltak.” (Mk 2, 15)

 

Jézus szerette a közös együttléteket az asztal mellett. Els? csodáját egy lakodalmon tette, ahol a három napja mulató társaságnak még túláradó b?séggel nyújtotta a borrá változtatott vizet. Többször kifejezetten kezdeményez?en lépett fel, így például Zákeusnál, akit a fáról szólított le: „ma nálad vacsorázom”. Ezzel a mondattal kezd?dött egy másik vámos életében az Örömhír beteljesedése – a Megváltó belépett a házamba, engem (a b?nöst) választott ki, aki ezt semmivel sem érdemeltem ki…
Hogy jelen esetben ki volt a kezdeményez?, Máté vagy Jézus, nem szerepel a leírásban, talán már nincs is jelent?sége. Hiszen Jézus már kezdeményezett – meghívta Lévit a követésére. A vámos pedig erre úgy reagált, hogy beengedte az Isten fiát a saját életébe. S?t, talán büszkélkedett is vele, hogy Jézus épp hozzá ment be vacsorázni. Bárcsak mi, akik az Úr asztaláról eszünk minden nap, büszkélkednénk ezzel!
„Sokan voltak.” Válogatott társaság – Lévi válogatott társasága. B?nösök, vámosok, de olyanok, akik már nem csak az ételt és az italt szomjúhozták, hanem az örök ételt és örök italt, az örök életet is.
Jézus tudatosan választja ezeket az oldott és nyitott alkalmakat. Lehet?séget lát benne, hogy formalitásoktól mentesen, szabadon beszélhessen velük. Nem ítélkezik, hanem ismerkedik. Jelenléte, amellyel teljes közösséget vállal velük, már önmagában is felszabadító és gyógyító hatású. Hiszen milyen nagyszer? lehetett érezni: itt ülhetek (ide d?lhetek) a mesterrel egy asztalhoz! Szinte mintha a Szentírás szavai válnának valóra: Isten és ember egy asztalhoz ül – és senki nem vádol senkit, s?t szabadon kérdezhetek, nevethetek, sírhatok… Nincs ítélet, ítélkezés, és ? is azt szereti amit én és én is azt amit ?…
Ez a lakoma a mennyek országának el?képe és el?íze. Benne van a találkozás és az együttlét öröme és szabadsága. Az osztozás öröme, amely folytatódik az Apostolok cselekedeteiben és az Egyházban mindmáig, az oltár köré gy?ltek közös lakomájában is. Most is itt vagyunk, mert Jézus meghívott minket. Sokan vagyunk, vámosok és b?nösök vagyunk. Nem is azért ülünk itt, mert megérdemeljük, hanem mert Isten meghívott minket az ? országába, erre a mennyei lakomára.
A földi lakoma csak el?képe a mennyei lakomának. Bár megtanulnánk már itt a földön is így együtt lenni egymással! Akkor minden bizonnyal kikerülnénk a tisztítót?z kínjait és hallanánk a hangot: „Jól van, te h?séges, derék szolga. Mivel a kevésben h? voltál, sokat bízok rád: menj be urad örömébe!” (Mt 25, 23) De ha ezt nem is hallhatjuk még, Jézus nem hagyott minket remény nélkül. Miel?tt ugyanis mindent beteljesített volna, beteljesítette az örök lakomát, amikor ezt mondta:  „De aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, s feltámasztom az utolsó napon. A testem ugyanis valóságos étel, s a vérem valóságos ital. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad, én meg benne.  Engem az él? Atya küldött, s általa élek. Így az is élni fog általam, aki engem eszik. Ez a mennyb?l alászállott kenyér nem olyan, mint az, amelyet atyáitok ettek és meghaltak. Aki ezt a kenyeret eszi, az örökké él.” (Jn 6, 54-58)

Sípos (S) Gyula

Alkategóriák