Ferenc pápa katekézise: Amikor minden értelmét veszti, tartsunk ki türelmes hittel!
Február 14-én a VI. Pál teremben tartott általános kihallgatás keretében a Szentatya folytatta az úgynevezett főbűnökről és erényekről szóló katekézissorozatát. A Mt 26,36.40–41 alapján az akédia kísértésének veszélyességéről elmélkedett. Az alábbiakban Ferenc pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
A főbűnök között van egy, mely gyakran észrevétlen marad, talán a neve miatt, amelyet sokan nem nagyon értenek: az akédiáról beszélek. Ezért van az, hogy a főbűnök felsorolásában az akédia szót gyakran helyettesítik egy másik, sokkal ismertebb kifejezéssel, a restség szóval. A valóságban azonban a restség inkább hatás, mint ok. Ha valaki tétlen, tunya, fásult, azt mondjuk rá, hogy rest, lusta. De ahogy az ókori sivatagi atyák bölcsessége tanítja, ennek a restségnek gyakran az akédia a gyökere. Ez a görög eredetű kifejezés szó szerint azt jelenti, hogy „a gondoskodás hiánya”, „a gondozás hiánya”, a „törődés hiánya”.
Nagyon veszélyes kísértésről van szó, mellyel nem szabad tréfálni. Aki áldozatául esik, olyan,
mintha halálvágy kerítené hatalmába: undort érez minden iránt; unja az Istennel való kapcsolatot; a legszentebb cselekedetek is, melyek korábban megmelengették a szívét, most teljesen hasztalannak tűnnek.
Kezdi sajnálni az idő múlását és a visszahozhatatlanul maga mögött hagyott fiatalságot.
Az akédia a „dél ördöge”: a nap közepén ér el bennünket, amikor a fáradtság a tetőfokára hág, és az előttünk álló órák egyhangúnak, elviselhetetlennek tűnnek. Egy híres leírásban Evagriosz szerzetes így mutatja be ezt a kísértést: „Akit megszáll az akédia, az állandóan az ablakot bámulja, értelme pedig látogatókról ábrándozik. […] Amikor olvas, gyakran ásít, s könnyen elnyomja az álom; dörgöli a szemeit, összedörzsöli a kezét, felemeli a tekintetét a könyvből és bámulja a falat; majd újra belenéz, s olvas egy kicsit […], végül becsukja a könyvet, s a feje alá téve bóbiskolni kezd. De nem alszik mélyen, mert az éhség felébreszti, s arra ösztönzi, hogy az evéssel foglalkozzon;” aztán „az akédiától szenvedő szerzetes rest az imádságra.” [1]
A mai olvasó ezekben a leírásokban olyasmit lát, ami nagyon emlékeztet a depresszió betegségére, mind pszichológiai, mind filozófiai szempontból. Aki ugyanis az akédia fogságába esik, elveszíti élete értelmét, az imádkozás unalmassá válik számára, minden erőfeszítést értelmetlennek lát. Ha fiatalkorunkban szenvedélyes vágyak lelkesítettek, ezek most logikátlannak tűnnek, olyan álmoknak, amelyek nem tettek boldoggá. Így nemtörődömmé válunk, és a figyelemelterelés, a nem gondolkodás tűnik az egyetlen kiútnak: szeretnénk kábultak lenni, teljesen üres elmével rendelkezni…
Kicsit olyan ez, mintha már előre meghalnánk,
és ez igen kellemetlen.
A lelkiség mesterei különböző ellenszereket javasolnak erre a súlyos bajra, melyet rendkívül veszélyesnek tapasztalunk. Arra szeretnék rámutatni, ami számomra a legfontosabbnak tűnik: a hit türelmének nevezném.
Bár az akédia csapása alatt az ember vágya „máshol” kalandozhat, elmenekülhet a valóság elől, mégis bátran a helyünkön kell maradnunk, és be kell fogadnunk Isten jelenlétét „itt és most”, bármilyen helyzetben legyünk is.
A monasztikus szerzetesek azt mondják, hogy számukra a cella az élet legjobb tanítója, mert ez az a hely, amely konkrétan és naponta beszél nekik az Úrral való szeretettörténetükről. Az akédia ördöge éppen ennek az „itt és most”-nak az egyszerű örömét, a valóság iránti hálás ámulatot akarja elvenni; el akarja hitetni velünk, hogy minden hiábavaló, semminek sincs értelme, nem érdemes törődni semmivel és senkivel. Mi is találkozunk az életben az akédia csapdájába esett emberekkel, akikről azt mondjuk: „Ó, mennyire fásult!” Nem szeretünk velük lenni. Életuntságukkal másokat is megfertőznek. Ez az akédia.
Hányan voltak, akik az akédia szorításában, arctalan nyughatatlanságtól mozgatva ostobán elhagyták a helyes utat, amelyen elindultak!
Az akédia elleni harc döntő jelentőségű, melyet mindenáron meg kell nyerni.
Ez a küzdelem a szenteket sem kímélte, sokuk naplójában vannak olyan oldalak, melyek félelmetes időszakokról, a hit éjszakáiról vallanak, amikor minden sötétbe borul. Ezek a szentek arra tanítanak, hogy
türelmet tanúsítva, a hit szegénységének elfogadásával jussunk át ezeken az éjszakákon.
Azt tanácsolták, hogy az akédia nyomása alatt vegyük kisebbre elkötelezettségünk fokát, elérhetőbb célokat tűzzünk ki, közben pedig tartsunk ki, és támaszkodjunk Jézusra, aki sosem hagy el bennünket a kísértésben.
Az akédia által próbára tett és meggyötört hit nem veszít értékéből.
Sőt ez az igazi hit, az igazán emberi hit, mely mindenek ellenére, az elvakító sötétség ellenére is alázatosan hisz.
Ez a hit megmarad a szívben, mint a parázs a hamu alatt. Mindig megmarad. És ha bármelyikünket megszállja az akédia, vagy ha bármelyikünk az akédia kísértésébe esik, próbáljon magába nézni, és megőrizni a hit parazsát: így juthatunk előre!
JEGYZET
[1] Evagriosz Pontikosz: A nyolc gonosz szellemről, 14–16, in Baán Izsák OSB: Evangiosz Pontikosz a gondolatokról, Szent Mauríciusz Monostor – L’Harmattan, Bakonybél – Budapest, 2006, 60.
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican Media
Magyar Kurír
