Ferenc pápa: Bárhol legyünk is elveszve, Isten mindig keresésünkre indul!
Április 16-án délelőtt lábadozása miatt a Szentatya nem tudta megtartani a szokásos szerdai általános kihallgatást, a Szentszék viszont közzétette az erre az alkalomra készített katekézisének szövegét. Ez folytatása a Jézus Krisztusról, a mi reménységünkről szóló jubileumi katekézissorozatnak. A mai nappal kezdődően a Szentatya Jézus néhány példabeszédére irányítja figyelmünket. Az első ilyen jellegű beszédének témája: Az irgalmas Atya – „Elveszett, de megkerült” (Lk 15,32). Az alábbiakban Ferenc pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.
Kedves testvéreim!
Miután Jézusnak néhány evangéliumi szereplővel való találkozásáról elmélkedtünk, e katekézissel kezdve néhány példabeszédénél szeretnék elidőzni. Mint tudjuk, ezek olyan történetek, amelyek a mindennapi valóság képeit és helyzeteit használják fel. Épp ezért a mi életünket is megérintik. Provokálnak bennünket, és azt kérik, hogy foglaljunk állást: hol vagyok én ebben a történetben?
Kezdjük a leghíresebb példabeszéddel, amelyre talán mindannyian emlékszünk gyermekkorunktól fogva: az apáról és két fiáról szóló példabeszéd (Lk 15,1–3.11–32). Ebben Jézus evangéliumának a szívét, vagyis Isten irgalmasságát találjuk.
Lukács evangélista elmondása szerint Jézus ezt a példabeszédet a farizeusoknak és az írástudóknak mondja, akik zúgolódtak amiatt, hogy Jézus bűnösökkel eszik. Ezért azt mondhatjuk, hogy ez a példabeszéd azoknak szól, akik elvesztek, de nem tudnak róla, és másokat megítélnek.
Az evangélium reményt ébresztő üzenetet akar továbbadni nekünk, mert azt mondja, hogy
bárhol is legyünk elveszve, bárhogyan is legyünk elveszve, Isten mindig keresésünkre indul!
Talán úgy vesztünk el, mint egy bárány, amely letért az útról, hogy a füvet legelje, vagy amely a fáradtság miatt lemaradt (vö. Lk 15,4–7). Vagy talán úgy vesztünk el, mint egy pénzérme, amely talán a földre esett, és már nem találja az ember, vagy valaki letette valahová, de nem emlékszik, hová. Vagy úgy vesztünk el, mint ennek az apának a két fia: a fiatalabbik, mert belefáradt egy olyan kapcsolatba, amelyet túlságosan megerőltetőnek érzett; de az idősebbik is elveszett, mert nem elég otthon maradni, ha gőg és harag lakik a szívünkben.
A szeretet mindig erőfeszítés, mindig elköteleződés, mindig van valami, amit el kell veszítenünk, hogy találkozhassunk a másikkal.
A példázatban szereplő kisebbik fiú azonban csak magára gondol, ahogy az a gyermekkor és a serdülőkor bizonyos szakaszaiban előfordul. A valóságban sok ilyen felnőttet is látunk magunk körül, akiknek nem sikerül megtartaniuk egy kapcsolatot, mert önzőek. Azzal áltatják magukat, hogy megtalálják önmagukat, ezzel szemben viszont elveszítik önmagukat, mert csak akkor élünk igazán, ha valakiért élünk.
Ez a fiatalabb fiú – mint mi is, mindannyian – szeretetre szomjazik, azt akarja, hogy szeressék. De a szeretet értékes ajándék, óvatosan kell bánni vele. Ehelyett ő elherdálja, eladja magát, nem törődik a becsületével. Erre az éhínség idején döbben rá, amikor senki sem törődik vele. Az a veszély fenyeget bennünket, hogy ilyenkor szeretetet kezdünk koldulni, és az első szembejövő gazdához odaszegődünk.
Ezek a tapasztalatok szülik meg bennünk azt a torz hiedelmet, hogy csak szolgaként lehetünk egy kapcsolatban, mintha egy bűnt kellene jóvátennünk, vagy mintha igazi szeretet nem létezhetne. A fiatalabb fiú ugyanis, amikor mélypontra jutott, azt gondolja, hogy visszamegy az atyai házba, és ott majd felcsipeget néhány morzsányi szeretetet a földről.
Csak azok tudnak megszabadítani a szeretetnek ettől a hamis felfogásától, akik igazán szeretnek bennünket. Az Istennel való kapcsolatunkban pontosan ezt tapasztaljuk. Rembrandt, a nagy festő az egyik híres festményén gyönyörűen ábrázolta a tékozló fiú visszatérését. Különösen két részlet üt szíven: a fiatalember feje le van borotválva, mint egy vezeklőé, de úgy is néz ki, mint egy kisgyermek feje, mert ez a fiú most épp újból megszületik. Aztán
az apa két keze: az egyik férfikéz, a másik női kéz, hogy érzékeltesse a megbocsátás ölelésében rejlő erőt és gyengédséget.
De az idősebb fiú az, aki azokat képviseli, akiknek a példabeszédet Jézus elmondja: ez az a fiú, aki mindig otthon maradt az apjával, mégis távol állt tőle, távol volt szívében. Meglehet, ez a fiú is el akart menni, de félelemből vagy kötelességből ott maradt, abban a kapcsolatban. Amikor azonban akaratod ellenére alkalmazkodsz, harag kezd emészteni belülről, mígnem ez a harag előbb-utóbb kirobban. Paradox módon végül az idősebb fiút fenyegeti a veszély, hogy kívül marad a házon, mivel nem osztozik apja örömében.
Az apa őelé is kimegy. Nem szidja le, és nem figyelmezteti a kötelességére. Csak azt akarja, hogy az ő szeretetét érezze. Behívja, és nyitva hagyja az ajtót. Ez az ajtó számunkra is nyitva marad.
Ez ugyanis a reménység oka: azért reménykedhetünk, mert tudjuk, hogy az Atya vár ránk, messziről meglát bennünket, és mindig nyitva hagyja az ajtót.
Kedves testvéreim, kérdezzük meg hát magunktól, hol vagyunk mi ebben a csodálatos történetben. És kérjük Atyánktól, az Istentől annak kegyelmét, hogy mi is rátaláljunk a hazavezető útra!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican News
Magyar Kurír
