Ferenc pápa húsvét vigíliáján: Vigyük el mindenkinek a húsvétból fakadó reményt!
Április 19-én este a Szentatya megbízottja, Giovanni Battista Re bíboros, a bíborosi testület dékánja vezette az ünnepélyes húsvéti vigíliaszertartást a Szent Péter-bazilikában. Az alábbiakban Ferenc pápa teljes homíliájának fordítását közreadjuk.
Éjszaka van, amikor a húsvéti gyertya lassan az oltár felé halad. Éjszaka van, amikor a húsvéti örömének ujjongásra nyitja meg szívünket: „A föld is örvendjen, hogy ekkora fényár sugárzik rája, és a nagy király örök tündöklése árad el rajta” (Húsvéti örömének).
Az éjszaka vége felé történnek az imént meghirdetett evangéliumban elbeszélt események (vö. Lk 24,1–12): a feltámadás isteni fénye akkor gyullad fel és az Úr húsvéti átmenetele akkor megy végbe, amikor a nap még felkelőben van; a hajnal derengésénél látjuk, hogy a Jézus sírjára helyezett nagy követ elhengerítették, és gyászfátyolt viselő asszonyok érkeznek arra a helyre. Sötétség veszi körül a tanítványok zavarát és félelmét. Minden az éjszaka folyamán történik.
Így a húsvéti vigília arra emlékeztet bennünket, hogy a feltámadás fénye lépésről lépésre világítja meg az utat, zaj nélkül tör be a történelem sötétségébe, gyengéden világít be szívünkbe.
S ennek az alázatos, minden győzelmi mámortól mentes hit felel meg.
Az Úr húsvétja nem látványos esemény, amellyel Isten bizonygatja önmagát, és kötelez bennünket, hogy higgyünk benne; nem olyan cél, amelyet Jézus könnyű úton, a Golgotát megkerülve ér el; és mi sem élhetjük meg könnyedén, belső habozás nélkül. Ellenkezőleg, a feltámadás kicsiny fénycsírákhoz hasonlít, melyek apránként, zajtalanul, néha még az éjszaka és a hitetlenség fenyegetése közepette törnek utat maguknak.
Istennek ez a „stílusa” megszabadít bennünket attól az elvont vallásosságtól, amely azt a tévhitet kelti bennünk, hogy az Úr feltámadása varázsütésre mindent megold. Távolról sem: nem ünnepelhetjük a húsvétot anélkül, hogy ne számolnánk továbbra is a szívünkben hordott éjszakákkal és a halálnak nemegyszer a világ felett lebegő árnyékaival. Krisztus legyőzte a bűnt és megsemmisítette a halált, de feltámadásának hatalma földi történelmünkben még mindig teljesedőben van. És
ez a teljesedés, mint egy kis fénycsíra, ránk van bízva, hogy őrizzük és növekedését segítsük.
Testvéreim, ez az a meghívás, amelyet különösen a jubileumi évben erősen kell éreznünk bensőnkben: csíráztassuk ki a húsvétból fakadó reményt életünkben és a világban!
Amikor még érezzük a halál súlyát szívünkben, amikor látjuk, hogy a rossz árnyai folytatják lármás vonulásukat a világban, amikor érezzük, hogy az önzés vagy az erőszak sebei égnek testünkben és társadalmunkban, ne csüggedjünk, térjünk vissza ennek az éjszakának a híradásához: a fény lassacskán felragyog, még ha sötétségben vagyunk is; új élet és egy végleg felszabadult világ reménye vár ránk; új kezdet lephet meg bennünket – még ha néha lehetetlennek tűnik is –, mert Krisztus legyőzte a halált. Ez a szívünket megvigasztaló híradás reménnyel tölt el bennünket. A feltámadt Jézusban ugyanis bizonyosságunk van arra, hogy személyes történelmünk és az emberiség útja – bár még egy olyan éjszakában vannak elmerülve, ahol a fények halványnak tűnnek – Isten kezében vannak; és ő, az ő nagy szeretetében, nem hagyja, hogy meginogjunk, és nem engedi, hogy a rosszé legyen az utolsó szó. Ugyanakkor ez a Krisztusban már beteljesedett remény számunkra elérendő cél is marad:
ránk bízatott, hogy hiteles tanúi legyünk, és hogy Isten országa utat törjön a ma élő emberek szívébe.
Ahogy Szent Ágoston emlékeztet bennünket: „Urunk Jézus Krisztus feltámadása megjelöli mindazok új életét, akik hisznek benne; halálának és feltámadásának ezt a titkát alaposan meg kell ismernetek és életetekben újra meg kell valósítanotok” (231. beszéd, 2). Valósítsuk meg a húsvétot életünkben, és váljunk a remény hírnökeivé, a remény ébresztőivé, miközben még halálos szelek fújnak felettünk.
Megtehetjük ezt szavainkkal, mindennapi apró gesztusainkkal, az evangélium által inspirált döntéseinkkel. Egész életünk a remény jelenléte lehet. A remény jelenléte akarunk lenni azok számára, akik nem hisznek az Úrban, akik eltévedtek, akik feladták vagy akik az élet terhei alatt görnyednek; akik egyedül vannak vagy bezárkóznak saját fájdalmukba; a föld összes szegénye és elnyomottja számára; a megalázott és meggyilkolt nők számára; a meg nem született és bántalmazott gyermekek számára; a háború áldozatai számára.
Mindegyiküknek vigyük el a húsvétból fakadó reményt!
Szeretnék egy 13. századi misztikust idézni, az antwerpeni Hadewijchet, aki az Énekek énekéből ihletet merítve és a vőlegény hiánya miatti szenvedést leírva a szerelem visszatéréséért fohászkodik, hogy – mint mondja – „fordulat történjen sötétségemben” (Hadewijch: Poesie Visioni Lettere, Marietti, Genova, 2000, 23).
A feltámadt Krisztus a végleges fordulat az emberi történelemben. Ő az el nem múló remény. Ő a minket kísérő és megtartó szeretet. Ő a történelem jövője, a végső cél, amely felé haladunk, hogy befogadást nyerjünk abba az új életbe, amelyben maga az Úr letöröl majd szemünkről minden könnyet, „és nem lesz többé sem halál, sem gyász, sem fájdalom” (Jel 21,4). És ezt a húsvétból fakadó reménységet, ezt a „fordulatot a sötétségben”, mindenkinek hirdetnünk kell.
Testvéreim, a húsvét ideje a remény időszaka. „Még van félelem, még van fájdalmas bűntudat, de van betörő fény is. […] A húsvét azt a jó hírt hozza el, hogy bár a dolgok látszólag egyre rosszabbul mennek a világban, a rossz már legyőzetett. A húsvét miatt kijelenthetjük, hogy bár Isten távolinak tűnik, minket pedig ezernyi apróság nyel el, Urunk velünk járja utunkat. […] Sok reménysugár világítja meg életünk útját” (Henri Nouwen: Preghiere dal silenzio. Il sentiero della speranza, Queriniana,Brescia, 2000, 55–56).
Adjunk teret a Feltámadott fényének, és reményébresztők leszünk a világ számára!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican Media
Magyar Kurír
