Egy megtörhetetlen ember: Márton Áron
Az 53 éves Márton Áron püspök elhatározta, hogy személyesen számol be a román kormányfőnek a magyar kisebbség helyzetéről. 1949. június 21-én indult útnak Gyulafehérvárról. Ahogy máskor, most is taxit rendelt, hogy munkatársával együtt a tövisi vasútállomásra menjenek, onnan pedig vonattal utazzanak tovább Bukarestbe.
Aznap nem a megszokott sofőrt küldte a taxivállalat: Márton Áron püspök és Ferencz Benjámin püspöki irodavezető a gyanús körülmények ellenére beszálltak a taxiba. Úton az állomás felé az autó lefulladt, az új sofőr közölte, hogy meghibásodott a motor. Egy terepjáró állt meg mellettük, a benne ülő román férfiak készségesen felajánlották, hogy elviszik őket az állomásra. Ahogy a püspök és kísérője átültek melléjük, a férfiak rendőrigazolványt vettek elő, és közölték utasaikkal, hogy le vannak tartóztatva. A püspök kérdésére közölték, hogy kérdezni csak nekik van joguk, majd bekötötték a letartóztatottak szemét. Márton Áront összeesküvéssel és hazaárulással vádolták meg, összesen hat évet töltött Románia legkegyetlenebb börtöneiben, majd további tizenegyet házi őrizetben. Előbb elhallgattatni akarták, később csak megalkuvásra bírni. Ez a román kommunista hatóságoknak ugyanúgy nem sikerült, mint korábban a magyar és román jobboldali rezsimeknek. Márton Áron rabságban és szabadlábon egyaránt az erdélyi magyarság szellemi vezetője maradt, egész életében a kisebbségi jogok és a vallásszabadság kérlelhetetlen szószólója.
Székely földműves családban született 1896-ban Csíkszentdomokoson, és még kisdiák korában elhatározta, hogy a papi pályát választja. Utolsó éves gimnazistaként már a papneveldében lakott, így a katonaságot is megúszhatta volna, ő azonban érettségije után három nappal bevonult. Az olasz fronton harcolta végig az első világháborút, ötször sebesült meg, hadnagyként tért haza. A háború borzalmai kétségekkel töltötték el, s elhatározta, nem megy vissza a papi szemináriumba. Előbb a csíki hegyekben dolgozott napszámosként, később egy erdészetben vállalt irodai munkát. Egy Erzsi nevű lánynak udvarolt, családja már a házasságot tervezgette, amikor ismét másként döntött az életéről: bejelentette, hogy mégiscsak pap lesz. Ekkora ez már nem volt olyan kényelmes pálya, mint öt évvel korábban: egy kisebbségbe került egyház és egy kisebbségbe került nemzetiség korántsem veszélytelen képviseletét jelentette.
1924-ben szentelték fel, lelkészi munkája mellett hittanári megbízatást is vállalt, ekkor derült ki róla, hogy nemcsak ragyogó szónok, hanem érzékeny pedagógus is. Előbb gimnáziumi és nevelőintézeti tanárként dolgozott, majd Kolozsvárra hívták egyetemi lelkésznek. Hangja újszerűnek hatott a távolságtartó, merev papokéhoz képest, hamarosan tolongtak a fiatalok a prédikációin. Kortársainál sokkal élesebben látta az Európára leselkedő veszélyt, erről tanúskodik 1934-ben „Hitler gyanús” címmel írt cikke. Nem sokkal később rábízták a Kolozsvár főterén álló Szent Mihály-templom vezetését, innentől kezdve tömegek figyeltek a szavára. Mégis sokakat meglepett, amikor 1938-ban, mindössze 42 éves korában a pápa őt nevezte ki gyulafehérvári püspökké, majd az erdélyi egyházmegyék apostoli kormányzójává. A fiatal főpap innentől kezdve archaikus formában, Áron püspökként írta alá a nevét, s már felszentelése utáni első beszédében az egyetemes értékekre hivatkozva a háború ellen prédikált, – mindezt akkor, amikor a nyugat politikai vezetői még a Hitlerrel való megegyezés lehetőségét keresték.
1940 nyarán a második bécsi döntés értelmében Észak-Erdély Magyarországhoz került, a püspöki székhely, Gyulafehérvár pedig Romániánál maradt. Márton Áron úgy döntött, hogy nem hagyja el Dél-Erdélyt, és a kisebbségben maradó híveivel vállal sorsközösséget. A magyar fennhatóság alá tartozó egyházmegyéket a határon túlról igazgatta, a bukaresti kormánynál pedig gyakran szót emelt a magyar kisebbség jogfosztása ellen. Hamar meggyűlt a baja a hatalommal a határ túloldalán is. Ő volt az első a magyar egyházi vezetők közül, aki határozottan felszólalt a zsidók üldöztetése ellen. 1944. május 18-án, alig három nappal a gettók felállítása után, de még a deportálások megkezdése előtt Márton Áron kispapokat szentelt fel Kolozsvárott. Szentbeszédében nyílt szavakkal, határozottan elítélte a kormány politikáját. Egy jelenlévő kolozsvári diák, Poszler György visszaemlékezése szerint nem keményen zengett a hangja, inkább halkan, „konok szelídséggel” beszélt arról, hogy az igazi katolikus szellem lényege az azonosulás az üldözöttekkel, függetlenül attól, hogy azok milyen vallást követnek. A kispapokat az erkölcstelen törvények figyelmen kívül hagyására buzdította. „Az igazság védelmében és a szeretet szolgálatában az üldöztetés és börtön nem szégyen, hanem dicsőség” – zárta a prédikációt, amelyet a jelenlévők lehajtott fejjel hallgattak végig. Ehhez hasonlót magyarországi egyházi vezető korábban nem mondott: Serédi Jusztinián esztergomi bíboros csak másfél hónappal később adott ki egy kétértelmű körlevelet, – akkor, amikor a vidéki zsidóságot már deportálták.
A prédikációnak helyet adó templom plébánosát másnap berendelték a kolozsvári rendőr-főkapitányságra, és megüzenték vele Márton Áronnak: szerencséje, hogy külföldi állampolgár, különben eljárást indítanának ellene. A püspök nem ijedt meg, válaszul hivatalos levelet küldött a rendőr-főkapitánynak, a Kolozs megyei főispánnak és a belügyminiszternek, amelyben felszólította őket, hogy akadályozzák meg a készülő égbekiáltó bűnöket. Itt már nyoma sem volt a halkszavú szelídségnek, Jaross Andor belügyminiszternek például a lehető legkeményebb szavakkal írt: Ön „intézkedéseiben nemcsak hogy nem keresztény, hanem az emberiesség színvonalát sem éri el. Tisztelettel, de a szónak minden súlyával kérem, hogy legutóbbi intézkedéseit azonnal vonja vissza, vagy ha ezt nem teheti, azonnal nyújtsa be a belügyminiszterségről való lemondását." A válasz sem maradt el: az erdélyi magyar katolikusok vezetőjét mint román állampolgárt kiutasították a Magyar Királyság területéről. Márton Áron a következő hónapokban már a határon túlról vett részt az embermentésben, Gyulafehérvárról utasította a rendházakat, zárdákat és iskolákat az üldözöttek bujtatására.
A püspök a magyarok kivonulása után sem hagyta el Erdélyt, komolyan hitt benne, hogy szülőföldjének ügye igazságosan is megoldható. A párizsi béketárgyalások alatt az ENSZ alapokmányára hivatkozva egy memorandumban önrendelkezési jogot kért a magyarok számára. Nem az erőszakos revízió, hanem az európai rendezés híve volt, és ennek keretében sürgetett igazságosabb határkijelölést. Álláspontját levélben is megírta Petru Groza román miniszterelnöknek, akinél később az egyházi iskolák államosítása miatt is erélyesen tiltakozott. Miközben 1949 nyarán székelyföldi bérmaúton vett részt, a sajtóban sorra jelentek meg róla gyalázkodó újságcikkek, s még az is előfordult, hogy prédikációi idejére a hatalom katonai zenekart vezényelt a templom elé. Amikor elterjedt, hogy a csíksomlyói búcsú idején le fogják tartóztatni, hívei lóhátra ültették, és koszorúként állták körül, hogy ne lehessen hozzáférni. Nyugodt hangon tartotta meg szentbeszédét százötvenezer ember előtt, akiknek a lelkiismereti szabadságról és a nemzeti önrendelkezésről szónokolt.
A hatalom tudta, hogy ha egy miséről vagy a püspöki palotából viszik el Márton Áront, azzal egy felkelést kockáztatnak. Ezért döntöttek úgy, hogy titokban, csellel tartóztatják le, amikor a miniszterelnökhöz utazik. Az utazás közben eltűnt Márton Áron hollétéről két évig semmilyen hivatalos közlés nem született. A pápa címzetes érsekké nevezte ki, de erről ő már nem értesült: a bukaresti belügyminisztérium pincéjében raboskodott. Két év múlva, 1951-ben derült ki, hogy mivel vádolják: az ügyészség szerint Márton Áron és a reakciós erdélyi magyar vezetők – papok, arisztokraták, bankárok és renegát kommunisták – a magyarországi Rajk-banda, Tito marsall és az amerikai imperialisták segítségével meg akarták dönteni Romániában a szocialista rendet, Erdélyt pedig Magyarországhoz akarták csatolni. A „bizonyíték” az a memorandum volt, amit 1946-ban Márton Áron küldött ki a párizsi béketárgyalásokra. A püspök vádlottársai egy részét nem is ismerte, másokkal kifejezetten ellentétes nézeteket vallott. Ezt elmondta a koncepciós per tárgyalásán is, ahol az összeesküvés vádját tagadta, míg a békés határrendezést sürgető memorandumot, amelynek tartalmáról korábban is nyíltan beszélt, elismerte. Kérte a bíróságot, hogy vegyék figyelembe, ő volt a kezdeményező, így a felelősség is az övé. „Én a végleges megbékélést szeretném a két nép között, és ha ezért börtön jár, én azt is vállalom” – mondta az utolsó szó jogán.
1951. augusztus 6-án a bukaresti katonai hadbíróság Márton Áront összeesküvésért 10 év szigorított fegyházra, hazaárulásért pedig életfogytiglani kényszermunkára ítélte. Napokon át, megláncolt kézzel és lábbal, marhavagonban szállították a nagyenyedi börtönbe. A vele együtt elítéltek közül volt, aki éhenhalt, másokkal a kényszermunka végzett, Márton Áron túlélte. A napi 16-17 óra fizikai munka után imaórákat tartott társainak, hogy tartsa bennük a lelket. Amikor átszállították a máramarosszigeti börtönbe, ahol kivégző tábor is működött, arra számított, hogy megölik, akárcsak azt a három görögkatolikus püspököt, akik vele raboskodtak. Csak sok évvel később mesélte el, hogy miért kímélték meg az életét. Petru Groza miniszterelnök többször személyesen is meglátogatta a börtönben: először arra próbálta meg rábeszélni, hogy szakítson Rómával, és vegyen részt egy román nemzeti egyház létrehozásában, később már csak arra, hogy adjon be kegyelmi kérvényt. Egyikre sem volt hajlandó. Sztálin halála után az ártatlanul raboskodó püspök egyre kényelmetlenebbé vált a hatóságoknak, ezért a román nemzetgyűlés 1955-ben felfüggesztette a börtönbüntetését. Egy hónapig hízókúrán tartották, hogy a szenvedések nyomait eltüntessék, majd hazaengedték.
Márton Áron hazatérése után összehívta a rabsága alatt a kommunistákkal kollaboráló „békepapokat”, emlékeztette őket vétkeikre, majd mindegyikük számára bűnbocsánatot hirdetett. Erkölcsi tekintélyének és bölcsességének köszönhető, hogy Erdélyben a katolikus egyház sokkal kevésbé működött együtt a hatalommal, mint Magyarországon. Természetesen ezután is ellenségként tartották nyilván, a Securitate folyamatosan figyeltette, dolgozószobájába lehallgató készüléket szereltek. Felesleges volt: a püspök nyíltan, akár a miséken is elmondta véleményét. Egy 1957-ben született belügyminiszteri feljegyzés szerint Márton Áron „távol áll attól, hogy megváltozzon”, ezért indokolt újbóli letartóztatása. Végül enyhébb retorziót, házi őrizetet rendeltek el. Áron püspök tíz évig nem hagyhatta el a püspöki palota és a székesegyház területét. Palotafogsága idején fogadhatott ugyan látogatókat, de a vendégeit megfigyelték, utólag gyakran zaklatták.
Amikor 1967-ben a román miniszterelnök-helyettes tudatta vele, hogy a lakhelyelhagyási tilalmat megszüntetik, Márton Áron csak ennyit kérdezett: „Mik a feltételek? Mert feltételeket nem fogadok el.” Mivel belátták, hogy megtörni úgysem tudják, feltételek nélkül engedték el. Még 13 évig szolgálta egyházát és az erdélyi magyar közösséget. Amikor először Rómában járt, az egyház élő vértanújaként fogadták, a vatikáni ceremoniális fogadáson a pápa nem engedte, hogy Márton Áron tisztelegjen előtte, hanem elébe sietett és magához ölelte. Röviddel ezután prosztatarákot diagnosztizáltak a börtönévek után amúgy is sokat betegeskedő püspöknél. Egészségi állapotára hivatkozva ötször nyújtotta be lemondási kérelmét, de azt csak az új pápa, II. János Pál fogadta el 1980 tavaszán. Márton Áron még fél évet élt, 1980. szeptember 29-én reggel halt meg a Szent Mihály napi búcsúra szólító harangozás alatt. Egyházmegyéje tíz évvel később kezdeményezte a szentté avatását. Mivel a csodákat bizonyítani kell, Márton Áron ügyében döntés ez idáig nem született. Az emberség és a kérlelhetetlen becsület nem számít csodának, sokkal több annál.
(Nyáry Krisztián facebook oldaláról)
