Van ami nem változik - szovjet-orosz háború + ima a békéért
"Egymillió - ismételte, mintha ez a szó égette volna a torkát. - Egymillió saját embert, akit nem az ellenség, hanem a sajátjaink végeztek ki. Miért? Mert visszavonultak, mert túlélték, mert nem tudtak puszta kézzel rohanni a géppuskák elé. Mert valaki úgy döntött, hogy az életük csak egy szám egy jelentésben" - Interjúrészlet Viktor Asztafjev háborús katonai tudósítóval és háborús veteránnal a II. Világháború végének 80. évfordulóján, a "Győzelem napján", + ima a békéért:
Újságíró: Tényleg jobban harcoltak a németek, mint mi, oroszok?
Asztafjev: Jobban! Minden tekintetben jobban!
Újságíró: Akkor hogyan nyertük meg a háborút?
Asztafjev: Vérrel. Nagy véráldozattal. Hatalmas veszteségekkel.
Újságíró: Lehet egy nagy háborút pusztán vérrel és emberáldozattal megnyerni?
Asztafjev: Kiderült, hogy lehet. 1941-ben hárommillió ember került fogságba, átadtuk a reguláris hadsereget! Mivel harcoltunk? Oda jutottunk, hogy 1944-ben már gyomorfekélyesek, nyomorékok, görbelábúak, torz arcúak kerültek az árkokba, amikor már negyedszerre is visszaküldték az embereket a frontra a kórházból, a negyedik sebesülés után. Embertelenségről beszélünk– hát ez az! Csak Isten ismeri a teljes igazságot a háborúnkról – annyira bűnös, annyira véres volt. Egy millió embert végeztünk ki a fronton. Egymilliót! Ezt csak olyanok engedhetik meg maguknak, akik végigcsinálták a kollektivizálást, lövöldözve jobbra-balra. Azok, akik több mint tizenkét millió embert tartottak rács mögött, különféle bűnöket kitalálva rájuk…
Asztafjev elhallgatott, tekintete, tele fájdalmas emlékekkel, valahová a távolba révedt, mintha újra látná azokat a füstös, véráztatta mezőket. Az újságíró lélegzet-visszafojtva várt a folytatásra. Végül a veterán ismét megszólalt, hangja remegett a visszafojtott fájdalomtól.
- Egymillió - ismételte, mintha ez a szó égette volna a torkát. - Egymillió saját embert, akit nem az ellenség, hanem a sajátjaink végeztek ki. Miért? Mert visszavonultak, mert túlélték, mert nem tudtak puszta kézzel rohanni a géppuskák elé. Mert valaki úgy döntött, hogy az életük csak egy szám egy jelentésben. Az embereket úgy hajtották a halálba, mint a marhákat a vágóhídra. A parancsok könyörtelenek voltak: egy lépést se hátra. És hátul - elhárító egységek, a sajátok, fegyverrel a kézben. Próbálj csak meg visszavonulni – golyó a hátba. És ezt nevezték hősiességnek.
Ökölbe szorította a kezét, az arcán a ráncok mélyebbek lettek, mintha késsel vágták volna őket.
- Nemcsak a németekkel harcoltunk, saját magunkkal is. A rendszerrel, ami senkit sem kímélt. A kollektivizálás megtanította: az ember semmi, a tömeg minden. És ez folytatódott a fronton is. Láttam, hogyan mentek a tűzbe a fiatal srácok, tegnapi iskolások, mert különben hadbíróság várt volna rájuk. Láttam, ahogy a parancsnokok, félve a rangjaikért, bedobták a zászlóaljakat a darálóba, tudván, hogy senki sem fog kijönni élve. És mindezt csak azért, hogy a jelentésben szerepeljen: „teljesítve”.
Asztafjev mélyet sóhajtott, a szeme könnyben úszott, de nem engedte, hogy kibuggyanjanak.
- És mennyit veszítettünk a büntetőszázadokban? Őket szándékosan küldték biztos halálba. Azt mondták, hogy vérrel váltják meg a bűnüket. Milyen bűnt? Hogy fogságba estek? Hogy túlélték az ostromgyűrűt? Nem sajnáltuk sem a sajátokat, sem az idegeneket. És mindezt a győzelem zászlaja alatt. Igen, győzelem volt. De milyen áron? Vérbe fojtottuk az ellenséget, de mi magunk is majdnem belefulladtunk.
Elhallgatott, és a szobában nehéz csend telepedett meg. Az újságíró nem mert új kérdést feltenni, érezve, hogy Asztafjev szavai nem csupán egy történet, hanem egy gyónás volt – egy emberé, aki látta a poklot, és egész életében a lelkében hordozta.
- És tudja, mi a legborzasztóbb? - tette hozzá hirtelen a veterán, egyenesen a beszélgetőtársa szemébe nézve. - Hogy mindmáig nem akarunk beszélni erről. Dicsőítjük a hőstetteket, de hallgatunk a bűnökről. Pedig voltak. És amíg nem ismerjük el őket, nem értjük meg, mi az igazi győzelem. Nem az, amelyet milliók vérével vásároltak meg, hanem az, amely arra tanít, hogy emberek legyünk.
Asztafjev hátradőlt a székében, mintha elhagyta volna minden ereje. Szavai kemények voltak, de igazak – visszhangként csendültek a csendben, emlékeztetve arra az áldozatra, amelyet a nép fizetett a nagy, de keserű győzelemért. (NAFO Hungary facebook oldaláról)
A békétlenség, viszály, háború megöli a szeretetet és romba dönti az egész világot. Ezért kérünk Béke Fejedelme, szentséges Istenünk, hogy hozd el a békét a szívünkbe, békét a családunkba, békét egyházunknak és hazánknak, békét Ukrajnának és Oroszországnak, Izraelnek és a palesztinoknak, békét Ázsiának és Afrikának, békét minden népnek és az egész teremtett világnak! Szabadíts meg minket a gonosztól, a gyűlölet, viszály és háború szítóitól, haszonélvezőitől, antikrisztusi vezetőktől és minden megszálló hatalomtól! Add, hogy eljöjjön közénk a Te országod, a békesség és a szeretet, az igazság és igazságosság országa, a Szeretet földje! Ámen. Miatyánk... Üdvözlégy... Dicsőség...
