XIV. Leó pápa: Kritikai érzékre neveljünk, és fejlesszük az Egyház társadalmi tanítását!
Május 17-én délelőtt a Szentatya az 1993-ban létrejött Centesimus Annus Pro Pontifice Alapítvány tagjait fogadta az Apostoli Palota Kelemen-termében. Az alapítvány elsősorban arra törekszik, hogy elősegítse a vállalkozói és szakmai munkájukkal kiemelkedő emberek körében a keresztény társadalmi tanítás megismerését, támogassa az Egyház jelenlétének és munkájának fejlesztését célzó kezdeményezéseket, valamint elősegítse az Apostoli Szentszék tevékenységének támogatására szolgáló adományok gyűjtését. Az alábbiakban a pápa olaszul elhangzott teljes beszédének fordítását közöljük.
Good morning everyone! [Jó napot kívánok mindenkinek!] Jó napot kívánok!
Kedves fivéreim és nővéreim, Isten hozott benneteket!
Köszönetet mondok a Centesimus Annus Pro Pontifice Alapítvány elnökének és tagjainak, s üdvözöllek mindnyájatokat, akik részt vesztek az évente megrendezett nemzetközi konferencián és közgyűlésen.
Idei konferenciátok témája – A polarizáció leküzdése és a globális kormányzás helyreállítása: az etikai alapok – azt érinti, ami az Egyház társadalmi tanítása jelentésének és szerepének a lényege, hogy tudniillik a béke és a párbeszéd eszköze legyen, s így az egyetemes testvériséget szolgáló hidakat építsen. Különösen ebben a húsvéti időszakban
mi elismerjük, hogy a feltámadt Úr megelőz bennünket ott is, ahol az igazságtalanság és a halál látszólag győzött.
Segítsük egymást, ahogyan megválasztásom estéjén sürgetve kértem, hogy „hidakat építsünk, párbeszéddel, találkozással, mindannyian egyesülve, hogy mindig békében élő egyetlen nép lehessünk”! Ezt nem lehet rögtönözni: ez a kegyelem és a szabadság dinamikus és folyamatos összefonódása, amelyet most is erősítünk azzal, hogy találkozunk.
Már XIII. Leó pápa – aki korszakos és gyökeres változásokat hozó történelmi korban élt – azzal kívánta elősegíteni a békét, hogy szorgalmazta a társadalmi párbeszédet a tőke és a munka, a technológiák és az emberi intelligencia, a különféle politikai kultúrák és a nemzetek között. Ferenc pápa a „polikrízis” kifejezést használta, hogy utaljon annak a történelmi helyzetnek a drámai jellegére, amelyben élünk: most ugyanis háborúk, éghajlatváltozás, növekvő egyenlőtlenségek, kényszerű és ellenzett migrációk, megbélyegzett szegénység, forradalmi technológiai innovációk, a munka és a jogok bizonytalansága vannak együtt jelen (Üzenet a Pápai Életvédő Akadémia közgyűlésének résztvevőihez, 2025. március 3.). Ilyen fontos kérdésekben az Egyház társadalmi tanítása arra hivatott, hogy olyan értelmezési lehetőségeket nyújtson, amelyek párbeszédet hoznak létre a tudomány és a lelkiismeret között, s így alapvetően hozzájáruljon a megismeréshez, a reményhez és a békéhez.
A társadalmi tanítás ugyanis annak felismerésére nevel bennünket, hogy
a problémáknál és a rájuk adott válaszoknál fontosabb az, ahogyan kezeljük őket: értékelési kritériumokkal, etikai elvekkel és Isten kegyelme iránti nyitottsággal.
Nektek lehetőségetek van annak megmutatására, hogy az Egyház társadalmi tanítása a maga antropológiai szemléletével a társadalmi kérdések valódi megközelítését kívánja elősegíteni: nem az igazság birtoklásának zászlaját akarja lobogtatni, sem a problémák vizsgálatában, sem azok megoldásában. Az ilyen kérdéseknél sokkal fontosabb az, hogy meg tudjuk közelíteni őket, mint hogy elhamarkodott választ adjunk arra, miért történt valami, vagy hogyan lehet azt leküzdeni. A cél az, hogy megtanuljunk szembenézni a problémákkal, melyek mindig mások, mert minden generáció új – új kihívásokkal, új álmokkal, új kérdésekkel.
Van itt egy alapvető szempontunk a „találkozás kultúrájának” a párbeszéd és a társadalmi barátság révén történő építésére. Sok kortársunk érzékenysége számára a „párbeszéd” és a „tanítás” vagy „tan” szó ellentétes, összeférhetetlen egymással. Amikor a „tan” szót halljuk, talán a klasszikus meghatározás jut eszünkbe: egy valláshoz tartozó eszmerendszer. S ezzel a meghatározással kevéssé érezzük magunkat szabadnak arra, hogy átgondoljuk, megkérdőjelezzük a dolgokat vagy új választási, megoldási lehetőségeket keressünk.
Sürgető feladatként jelentkezik tehát annak megmutatása az Egyház társadalmi tanításán keresztül, hogy a „tanítás” vagy a „tan” kifejezésnek van egy másik, ígéretes jelentése is, mely nélkül a párbeszéd is kiüresedik. A „tanítás” vagy „tan” szinonimája lehet a „tudomány”, a „tudományág” vagy a „tudás”. Így értelmezve minden tanítás, minden tan a kutatás eredményének, vagyis hipotézisek, nézetek, előrelépések és kudarcok eredményének ismerhető fel, amelyeken keresztül megbízható, rendezett és rendszerezett ismereteket igyekszik közvetíteni egy adott kérdésről. Ily módon
a tanítás nem a véleménnyel egyenértékű, hanem az igazság felé tartó közös, kórusszerű, sőt multidiszciplináris úttal.
Az indoktrináció erkölcstelen, mert gátolja a kritikus ítéletalkotást, támadja saját lelkiismeretünk követésének – még ha az téves is – szent szabadságát, és elzárkózik az újbóli átgondolások elől, mert elutasítja a mozgást, a változást vagy az eszmék fejlődését, melyet az új problémákkal való találkozás vált ki. Ezzel szemben
a tanításnak mint komoly, higgadt és szigorú reflexiónak az a célja, hogy megtanítson bennünket mindenekelőtt arra, hogy meg tudjuk közelíteni a helyzeteket, és ezt megelőzően az embereket. Ezenkívül segít bennünket a körültekintő ítéletalkotásban.
A komolyságot, a módszeres pontosságot és a nyugodt derűt kell megtanulnunk minden tanításból, így a társadalmi tanításból is.
A most zajló digitális forradalom összefüggésében újra fel kell fedeznünk, kifejezetté kell tennünk és ápolnunk kell a kritikai érzékre való nevelési megbízatást, ellenállva az ezzel ellentétes kísértéseknek, melyek az Egyház valóságában is jelen lehetnek. Kevés a párbeszéd körülöttünk, a kiabált szavak, nem ritkán az álhírek és néhány nagyhatalmú ember irracionális elképzelései vannak túlsúlyban.
Alapvető fontosságú tehát a mélyebb megismerés és vizsgálódás, ugyanígy a szegényekkel való találkozás, a szegények meghallgatása, akik az Egyház és az emberiség kincsei, olyan nézőpontok hordozói, amelyeket félresöpörnek, de amelyek nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy Isten szemével lássuk a világot.
Azokat, akik a hatalmi központoktól távol születnek és nőnek fel, nem egyszerűen oktatni kell az Egyház társadalmi tanítására, hanem annak folytatóiként és megvalósítóiként kell elismerni: a szociális munka tanúi, a népi mozgalmak és a különféle katolikus munkásszervezetek azoknak az egzisztenciális perifériáknak a kifejeződései, ahol a remény kitartóan megmarad s újból és újból erőre kap. Kérlek benneteket, adjátok meg a szót a szegényeknek.
Kedves barátaim, ahogy a II. Vatikáni Zsinat mondja, „az Egyháznak mindig kötelessége vizsgálni és az evangélium fényénél értelmezni az idők jeleit, azért, hogy minden nemzedéknek megfelelő módon tudjunk választ adni az emberek örök kérdéseire a jelen és az eljövendő élet értelméről és e kettő összefüggéseiről” (Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 4).
Ezért arra kérlek benneteket, hogy tevékenyen és kreatívan vegyetek részt ebben a mérlegelő munkában, s így segítsétek fejleszteni az Egyház társadalmi tanítását Isten népével együtt, ebben a nagy társadalmi átalakulásokkal járó történelmi időszakban, mindenkit meghallgatva és mindenkivel párbeszédet folytatva. Ma széleskörű igény van az igazságosságra, az apaságra és anyaságra, mély vágy él az emberekben a spiritualitás iránt, különösen a fiatalok és a kirekesztettek részéről, akik nem mindig találnak hatékony csatornákat arra, hogy megszólaljanak.
Az Egyház társadalmi tanítására egyre nagyobb igény mutatkozik, melyre válaszolnunk kell.
Köszönöm elkötelezett munkátokat, a szolgálatomért mondott imáitokat, és szívből adom áldásomat mindnyájatokra, családjaitokra és a munkátokra. Köszönöm!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican Media
Magyar Kurír
