Gájer László: Ferenc pápa – Irgalom
Amit Ferenc pápa képviselt, az maradandóan épült be az egyház társadalmi tanításába éppúgy, mint általában a katolikus gondolkodásunkba és az életünkbe, de nemcsak a katolikusok, hanem az egész világ életébe is. Valaki a napjainkban tapasztalható zűrzavarban képes volt egyetemes eszméket átadni és megváltoztatni a szíveket, ami nem kis dolog.
Az evangélium bemegy a térbe. Azáltal, hogy valaki olvasni és élni kezdi, egyszerűen megjelenik a történelemben, az eseményekben, az utcán. Az Ige arcot kölcsönöz a közösségnek. Az a tény pedig, hogy az Ige a konkrét történelemben gyökerezik, és minden nap új módon szólal meg a közösség számára, eleve megszabadítja a közösséget az ideologikus gondolkodástól, és mindenkiben felébreszti annak eleven tudatát, hogy az Úr irgalmas: megbocsátott nekünk és elfogadott bennünket. Az imádságban a világ úgy jelenik meg számunkra, mint amit szavak, jelek, jelenlétek és arcok népesítenek be. Az evangélium bemegy az emberek, az arcok közé – általunk. Az a Bergoglio bíboros, aki rengeteget sétált és metrózott Buenos Aires utcáin, éppen ennek volt a tanúja. Az események közepette, az utcán járva vesszük észre, hogy „az imádságban mindig ketten vagyunk: Isten és én együtt harcolunk a fontos dolgok elérése érdekében”.
Ferenc pápa arra tanított, hogy legyen bátorságunk új tereket nyitni Isten előtt. Arra tanított, hogy akik makacsul ragaszkodnak egy doktrinális biztonsághoz, próbálva visszaszerezni vagy megőrizni az elvesztett múltat, azok képtelenek lesznek a fejlődésre, mert hitük puszta ideológiává merevedik, és gyorsan elveszítik az élő tapasztalatot. Ezek a gondolatai időnként ki is zökkentettek bennünket a megszokottból, a kiszámíthatóból. Volt, hogy az egyház erkölcsi tanításának koherenciáját, máskor civilizációnk integritását kezdtük félteni. De ez is része volt annak a tanulási folyamatnak, melynek során túl kellett jutnunk – ahogy ő mondja – a „kazuisztikus, szőrszálhasogató gondolkodás egynémely mozzanatán”. Mert „a tradíció nem múzeum, az igazi vallás nem mélyhűtő, a doktrína pedig nem statikus, hanem gyarapodik és fejlődik, akár egy fa, amely mindig ugyanaz marad, mégis mindig nagyobbra növekszik, és mind több gyümölcsöt terem”. Az élet spontán. Ferenc pápa intuíciói pedig ehhez a spontaneitáshoz szoktatták a szívünket.
Azt gondolom, hogy ezen egész mentalitás gyökerei az irgalom témájánál keresendőek. 1953. szeptember 21-én történt, Szent Máté ünnepén, amikor egyébként Argentínában a tavaszt köszöntik, hogy egy nem tervezett reggeli szentgyónás az irgalom olyan tapasztalatát szabadította fel az ifjú Jorge szívében, melynek hatására tudatosodott benne, hogy pap lesz. A barátaival tervezett aznapi találkozón nem jelent meg. Az Úr megelőzte, vagy inkább beelőzte. Meglátta Jeremiás mandulavesszőjét (vö. Jer 1,11). Isten már ott volt, és neki csak rá kellett döbbennie, rá kellett csodálkoznia erre. Az aznap ünnepelt Szent Mátéról azt írja Beda Venerabilis, hogy Jézus „miserando atque eligendo” emelte rá a tekintetét. Ez lett Bergoglio papi, majd püspöki és pápai jelmondata is, Jézus cselekvéséről, aki könyörületet gyakorolva választotta ki őt. „Csak egy kis rést kell hagynunk, hogy Isten beléphessen. Velem is ezt tette az Ő irgalma” – emlékezett később. Isten irgalmának személyes megtapasztalása volt ez, amelyet elmesélni, átadni is alig lehet.
Az irgalom konkrét és egészen személyes. Egyedi és megismételhetetlen módon mutatkozik meg, dinamikája pedig nem engedi, hogy megkövesedjen a szívünk valamilyen előre gyártott biztos sémában. Aki az irgalmat megtapasztalja és éli, az nem lehet soha kényelmesen megállapodott, hanem folyamatok és események főszereplője marad.
(A Vigilia facebook oldaláról)
