XIV. Leó pápa: A szinodalitás váljon gondolkodás- és cselekvésmóddá!
Június 17-én délelőtt a Szentatya az Olasz Püspöki Konferencia tagjait fogadta az Áldás Termében (Aula della Benedizione). Többek között arra biztatta őket, hogy segítsék az embereket személyes kapcsolatot kialakítani Jézussal, akinek központi szerepe mellett az antropológiai megközelítés szemléletmódja vezesse őket gondolkodásukban, és a szinodális működésmódot érvényesítsék minden szinten. Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes beszédének fordítását közreadjuk.
Kedves testvéreim!
Nagyon örülök, hogy találkozhatom veletek.
Ez a terem, mely a bazilika és a Szent Péter tér között található, a közelmúlt eseményeit kísérő érzelmekkel van tele. A pápának ugyanis át kell haladnia rajta, hogy a központi erkélyen megjelenhessen. Szeretett Ferenc pápánk áthaladt itt az utolsó Urbi et Orbi áldására és az utolsó húsvéti üzenetére, mely erős felhívás volt az összes nép közötti békére. Megválasztásom estéjén én is a feltámadt Úr köszöntését kívántam visszhangozni: „Béke veletek!” (vö. Lk 24,36; Jn 20,19).
Köszönöm imáitokat és közösségeitek imáit: nagy szükségem van rájuk! Különösen hálás vagyok Zuppi bíboros úrnak, a hozzám intézett szavaiért is. Köszöntöm a három alelnököt, a főtitkárt, és köszöntelek mindannyiatokat. Az olaszországi egyház története nyilvánvalóvá teszi azt a különleges köteléket, amely összeköt benneteket a pápával, és amely – az Olasz Püspöki Konferencia alapszabálya szerint – „különleges módon meghatározza a konferenciának a római pápával való közösségét” (4. cikk 2. §). Elődeim példájához hasonlóan én is érzem ennek a „közös és különleges” kapcsolatnak a jelentőségét, ahogyan azt Szent VI. Pál jellemezte, amikor az Olasz Püspöki Konferencia első közgyűlésén felszólalt (vö. Beszéd, 1966. június 23.).
Amikor veletek együtt gyakorlom szolgálatomat, kedves testvérek, szeretnék a kollegialitás elveiből ihletet meríteni, melyeket a II. Vatikáni Zsinat dolgozott ki. Konkrétan, a Lumen gentium konstitúció azt hangsúlyozza, hogy az Úr Jézus az apostolokat „kollégiumként, azaz állandó testületként alkotta meg, s e kollégium élére a közülük kiválasztott Pétert állította” (19). Ilyen módon kell tehát szolgálatotokat megélnetek: kollegiálisan egymás között és kollegiálisan Péter utódjával.
Ez a közösségi elv a polgári hatóságokkal való egészséges együttműködésben is tükröződik. Az Olasz Püspöki Konferencia ugyanis olyan hely, ahol a püspökök a közjó szempontjából legfontosabb kérdéseket megbeszélik és közös álláspontot alakítanak ki. Szükség esetén irányítja és koordinálja az egyes püspököknek és a regionális püspöki konferenciáknak a kapcsolatait ezekkel a hatóságokkal helyi szinten.
XVI. Benedek pápa 2006-ban úgy jellemezte az olaszországi egyházat, mint „egy nagyon eleven valóságot, […] mely megőrizte kapilláris jelenlétét az összes ember között, bármilyen életkorúak legyenek, és bármilyen körülmények között éljenek is”, és ebben az egyházban „a keresztény hagyományok sok esetben még mindig a gyökerekhez tartoznak, és továbbra is gyümölcsöt teremnek” (Beszéd a negyedik országos egyházi konferencián, 2006. október 19.). Mindazonáltal a keresztény közösségnek ebben az országban egy ideje a szekularizmushoz, a hittel szembeni bizonyos érdektelenséghez és a demográfiai válsághoz kapcsolódó, új kihívásokkal kell szembenéznie. E tekintetben – jegyezte meg Ferenc pápa – „merésznek kell lennünk, hogy ne szokjunk hozzá olyan helyzetekhez, amelyek annyira rögzültek, hogy már normálisnak vagy leküzdhetetlennek tűnnek.
A prófécia – mondta – nem ruhaszaggatást követel, hanem az igazi egyházi közösséget jellemző bátor döntéseket: hagynunk kell magunkat »megzavarni« az események és az emberek által, és a boldogmondások gyógyító szellemétől vezérelve le kell ereszkednünk az emberi élethelyzetekbe”
(Beszéd az olasz püspöki konferencia hetvenedik közgyűlésének megnyitóján, 2017. május 22.).
A pápa és az olasz püspökök közötti kiváltságos kapcsolat révén szeretnék jelezni néhány olyan területet, amelyre pásztori szolgáltunkban oda kell figyelnünk, melyeket az Úr helyez elénk, és amelyek átgondolást, konkrét cselekvést és evangéliumi tanúságtételt igényelnek.
Mindenekelőtt, új lendületre van szükség a hit hirdetése és továbbadása terén. Jézus Krisztust kell középpontba állítani, és – az Evangelii gaudium által kijelölt utat követve – segíteni kell az embereket abban, hogy személyes kapcsolatot éljenek meg Jézussal, hogy felfedezzék az evangélium örömét. Ebben a nagy szétesettségtől szenvedő korban
vissza kell térni hitünk alapjához, a kérügmához.
Ez az első nagy erőfeszítés, mely az összes többit motiválja: Krisztust „az emberiség vénáiba” vinni (vö. XXIII. János pápa: Humanae salutis apostoli konstitúció, 3), megújítva és megosztva az apostoli küldetést: „Amit láttunk és hallottunk, azt hirdetjük nektek is” (1Jn 1,3). És megkülönböztetéssel fel kell ismerni azokat a módokat, amelyekkel az örömhír mindenkihez eljuthat, olyan pasztorális cselekvésekkel, amelyek képesek eléri a legtávolabbiakat, és képesek megfelelő eszközökkel megújítani a katekézisnek és az igehirdetésnek a nyelvezetét.
A Krisztussal való kapcsolatunk arra késztet, hogy lelkipásztori figyelmünket különösen is a béke témájára összpontosítsuk. Az Úr ugyanis azért küld bennünket a világba, hogy az ő ajándékát vigyük el – „Béke veletek!” –, és hogy a béke készítői legyünk a mindennapi élet helyszínein. Gondolok itt az egyházközségekre, a lakónegyedekre, az ország belső területeire, a városi és egzisztenciális perifériákra. Ott, ahol az emberi és társadalmi kapcsolatok megélése nehézzé vált, ahol – talán észrevétlenül – konfliktus ölt alakot, egy kiengesztelődésre képes egyháznak kell láthatóvá válnia. Pál apostol így buzdít bennünket: „Amennyire rajtatok áll, éljetek mindenkivel békességben” (Róm 12,18); ez a felhívás mindannyiunkra a felelősség egy-egy konkrét szeletét bízza. Remélem hát, hogy minden egyházmegye előmozdít erőszakmentességre nevelő programokat, a helyi konfliktusokban való közvetítésre szolgáló kezdeményezéseket és olyan befogadó projekteket, amelyek a másiktól való félelmet a találkozás alkalmává alakítják. Minden közösség a „béke háza” legyen, ahol a párbeszéd révén az emberek megtanulják megelőzni az ellenségeskedést, ahol igazságosan élnek és a megbocsátást gyakorolják.
A béke nem spirituális utópia: a béke egy alázatos, mindennapi gesztusokból álló út, melyben összefonódik türelem és bátorság, meghallgatás és cselekvés.
S amely ma mindennél jobban éber és életadó jelenlétünket igényli.
Aztán ott vannak azok a kihívások, amelyek az emberi személy méltóságának tiszteletben tartására figyelmeztetnek. A mesterséges intelligencia, a biotechnológia, az adatgazdaság és a közösségi média mélységesen átalakítja életérzékelésünket és élettapasztalásunkat. Ebben a helyzetben az ember méltóságát az a veszély fenyegeti, hogy elnyomják vagy elfelejtik, és helyébe funkciók, automatizmusok, szimulációk lépnek.
A személy azonban nem algoritmusok rendszere, hanem teremtmény, kapcsolat, misztérium.
Engedjétek meg, hogy megfogalmazzak egy kívánságot: hogy az olaszországi egyházak útja – Jézus központi szerepével koherens szimbiózisban – foglalja magában az antropológiai megközelítés szemléletmódját, mint a lelkipásztori megkülönböztetés lényegi eszközét. Az emberre irányuló – az ember testiségét, sebezhetőségét, végtelenre való szomjúságát és kötődési képességét figyelembe vevő – eleven reflexió nélkül az erkölcs etikai kódexre szűkül, a hit pedig a valóságtól való elszakadás veszélyét hordozza magában.
Különösen is ajánlom a párbeszéd kultúrájának ápolását. Jó, ha az összes egyházi valóság – egyházközségek, egyesületek és mozgalmak – olyan közeggé válnak, ahol a generációk meghallgatják egymást, ahol az emberek találkoznak más világokkal, ahol törődnek a szavakkal és a kapcsolatokkal.
Mert csak ott születhet az emberek között közösség, ahol meghallgatás van, és csak ott válik hitelessé az igazság, ahol közösség van.
Bátorítlak benneteket, hogy ezen az úton haladjatok tovább!
Evangéliumhirdetés, béke, emberi méltóság, párbeszéd: ezek azok a koordináták, amelyek között olyan egyház lehettek, amely konkrét alakot ad az evangéliumnak, és jele Isten országának.
Végezetül a közeljövőre vonatkozóan szeretnék néhány buzdító szót szólni. Először is: egységben haladjatok előre, különösen a szinodális út tekintetében. „Az Úr – írja Szent Ágoston –, hogy testét jól egyben és békében tartsa, az apostol száján keresztül így figyelmezteti az Egyházat: nem mondhatja a szem a kéznek: nincs szükségem rád; vagy hasonlóképpen a fej a lábnak: nincs szükségem rád. Ha a test csupa szem lenne, hol maradna a hallás? Ha a test csupa hallás lenne, hol maradna a szaglás?” (Zsoltármagyarázatok, 130,6). Maradjatok egységben, és ne védekezzetek a Lélek provokálásaival szemben. A szinodalitás váljon gondolkodásmóddá, a szívben, a döntéshozatalban és a cselekvés módjaiban!
Másodszor, derűsen nézzetek a jövőbe, és ne féljetek bátor döntéseket hozni! Senki se akadályozzon meg benneteket abban, hogy közel legyetek az emberekhez, hogy osztozzatok életükön, hogy az utolsókkal járjatok, hogy a szegényeket szolgáljátok! Senki se akadályozzon meg benneteket abban, hogy hirdessétek az evangéliumot, mert az evangélium elvivésére küldtek bennünket, mert az evangélium az, amire mindannyiunknak – elsőként nekünk – szükségünk van ahhoz, hogy helyesen éljünk és boldogok legyünk!
Legyen gondotok arra, hogy az Isten igéjével táplált és az Egyház társadalmi tanítását ismerő világi hívők az evangelizáció főszereplői legyenek a munkahelyeken, az iskolákban, a kórházakban, a szociális és kulturális közegekben, a gazdaságban, a politikában!
Kedves barátaim, járjunk együtt, örömmel a szívünkben és énekkel az ajkunkon! Isten nagyobb a mi középszerűségünknél: engedjük, hogy az Úr vonzzon bennünket! Bízzunk gondviselésében! Mindannyiatokat a Boldogságos Szűz Mária oltalmára bízlak: a Loretói Szűzanya, a Pompeji Szűzanya és a számtalan olaszországi kegyhelyen tisztelt Szűzanya oltalmára. S áldásommal kísérlek benneteket! Köszönöm!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican Media
Magyar Kurír
