Harkiv püspöke: Az egyház jelen van a fájdalmak közepette, támogatja a megsebzett embereket
A vatikáni média Pavlo Honcsaruk harkiv-zaporizzsjai római katolikus püspökkel beszélgetett, aki június 18-án találkozott XIV. Leó pápával. Mesélt egy elpusztított városról, ahol a bombázások nem kímélik a játszótereket sem, ahol a lakók egyre jobban félnek, és beszélt arról, hogy a szerzetesnővérek és papok mindennek ellenére ott maradnak.
„Ez már a háború negyedik éve, és egyre intenzívebben bombáznak, nemcsak Harkivban, hanem egész Ukrajnában. Ballisztikus rakéták szállnak felettünk, és több száz drón szállít robbanóanyagot” – mondta a vatikáni médiának Pavlo Honcsaruk.
Az általános kihallgatás után az ukrán püspöknek alkalma nyílt egy rövid beszélgetésre a pápával. „Éreztem a békét és a nyugalmat, ami ezen a helyen uralkodik – mesélte a XIV. Leóval való rövid találkozásáról. – Amikor a pápa megérkezett, a személye, az arca békét és nyugalmat sugárzott. Ez volt az első benyomásom. Üdvözöltem, és áldását kértem magamra, a papokra, a nővérekre, az egyházmegyére és az egész ukrán népre.”
A Szent Péter téren érzékelhető béke és nyugalom éles ellentétben áll azzal, amit a 47 éves püspök néhány napra maga mögött hagyott. Az orosz hadsereg – mondja – bombázza a civilek házait, akiknek nem mindig van idejük elmenekülni az óvóhelyekre. „A frontvonalon nagyon veszélyes a helyzet a légi irányítású bombák miatt, amelyek nagyon mélyre hatolnak. Az ilyen bombák által okozott kráter nyolc méter mély és harminc méter átmérőjű. Vagyis ha egy házat talál el, akkor sem a lakóépületből, sem a benne tartózkodó emberekből nem marad semmi.”
Az Orosz Föderáció határától harminc kilométerre élő püspök által leírt helyzet drámai: „Bombázzák a játszótereket, ahol gyerekek játszanak, a gyárakat, a gazdaságokat... Teljes pusztítás zajlik, mindent elpusztítanak, amit az emberek építettek. Egész falvak és városok pusztulnak el. A mi városunk, Harkiv is súlyosan megrongálódott, bár a helyi hatóságok mindent megtesznek, hogy a bombázások után rendbe hozzák. Minden robbanáskor több száz ház ablaka törik ki. Ha ez a hideg évszakban történik, a ház lakhatatlanná válik. Sok menekült van, akik mindent elvesztettek.”
„A temetők is egyre nagyobbak, egyre több ukrán zászló jelzi az elesett katonák sírjait. Nagy a fájdalom, a szenvedés, és úgy tűnik, nem ér véget. Az élet és a halál egymás mellett halad, az egyik utcán robbanás történik, a másikban pedig gyerekek sétálnak. Ez a mi világunk” – mondja.
Honcsaruk püspök a város polgármestere által körülbelül másfél hónapja közölt adatokat idézi: a háború előtti kétmillió-hétszázezer lakosból körülbelül ötszázezer maradt, akikhez azonban ugyanennyi menekült csatlakozott a régió különböző városaiból és falvaiból.
Az orosz invázió kezdete óta a harkiv-zaporizzsjai római katolikus püspök mindig az emberek mellett maradt. Az egyházmegye papjai is folytatják szolgálatukat, még ha csökkent is a plébániák száma.
A katonák gyakran keresik fel a papokat, hogy velük beszélgessenek, mert a fizikai fáradtság és a bajtársaik elvesztése miatti fájdalom mellett egy másik nehéz terhet is cipelnek: sebzett emberségüket, sebzett lelküket, amiért kénytelenek voltak fegyvert fogni. „Az ukrán katonák a hazájukat védik, családjuk és országuk iránti szeretetből kénytelenek megtenni azt, amit soha nem akarnának: mások életét kioltani – jegyzi meg. – Olyan ez, mint amikor valaki észreveszi, hogy egy fazék forró víz ömlene rá valakire, és elkapja. A másik nem ég meg, de aki helyette elkapta, annak megég a keze. Így szenvedett égési sérülést a katonáink embersége. Ezekkel a lelki sebekkel jönnek hozzánk, hogy beszéljenek és támogatást kapjanak.”
A harkiv-zaporizzsjai püspök azt is elmondja, hogy állandóan szükség van humanitárius segélyekre, amelyek mennyisége jelentősen csökkent: „Most kevesebb van belőlük – mondja –, de nagyon veszélyes is raktárakban tartani, mert ha az orosz hadsereg rájön, hol vannak, megtámadja a készletet, hogy megsemmisítse. Mindent megtesznek, hogy ellehetetlenítsék az életet, hogy az embereket kétségbeesésbe taszítsák. Mindezek közepette az Egyház jelen van: vannak papok és szerzetesnővérek, körülöttük különböző önkéntes csoportok. Vannak nagyobb szervezetek, mint például a Caritas, de vannak kisebb, a plébániákhoz tartozó csoportok is, amelyek nagyon hatékonyak. Az egyház él. Él, mert az emberek alkotják az egyházat, nem csak a papok. Az egyház mi vagyunk, mindannyian, a megkereszteltek, és Ukrajnában ma az egyház védi a népet. Az egyház ott van a katonáinkban, az önkénteseinkben, az orvosokban, az egészségügyi dolgozókban. Az egyház jelen van a plébániákon és az utcákon.”
Minden püspöknek feladata gondoskodni a papságról, és a nehéz körülmények ellenére ez továbbra is prioritás Honcsaruk püspök számára. „A papok – hangsúlyozza – a legközelebbi munkatársaim. A pap ismeri az embereket, támogatja őket, velük együtt sír, osztozik fájdalmukban. Nagyon nehéz dolgokat él át, és nem mindig van, akivel megoszthatja. Az én feladatom a papok támogatása. Igyekszem közel lenni hozzájuk, látogatom őket, hogy beszélgessünk és együtt imádkozzunk. Ezenkívül különböző képzéseket tartunk, amelyek segítenek nekik megérteni, mi történik egy emberrel testi és lelki téren háborús helyzetben. Ha egy pap tisztában van azzal, mi történik vele és az emberekkel, akkor van ereje, hogy ellenálljon. Semmi sem teszi tönkre annyira az embert, mint ha elmenekül egy probléma elől, anélkül, hogy megértené.”
Mielőtt püspök lett, Honcsaruk atya katonai lelkész volt, megszokta, hogy katonákkal beszélget, és amikor ezt teszi, hálát ad Istennek értük. „Látom a fáradt arcukat, sok nehézségről mesélnek, de aztán hirtelen – és ez az, ami lenyűgöz – valami teljesen megváltozik, és azt mondják: »De ki más, ha én nem?« Ezek a szavak mindent elárulnak, még azt is, hogy tudják, elveszíthetik az életüket, mint sok elesett bajtársuk. Például soha nem kérdezem: »Hol van a társad?« Mert lehet, hogy már nincs többé. Csak azt kérik tőlem, hogy imádkozzak, és én megteszem. Nem kérdezem azt sem, hogy élőkért vagy halottakért, mert az nagyon fájdalmas. Ez egy mély seb.”
„Megbecsüljük a katonáinkat, imádkozunk értük, a foglyokért és azokért, akik elvesztették szeretteiket: sok ilyen család van, sok gyermek, sok árva. Nemrég láttam néhány videót: a ballagáson sok lány táncolja a keringőt a fronton elhunyt apja egyenruhájában. Nagyon megható, nagy fájdalmat tükröz. De Isten szeretetének, jelenlétének és jóságának nyomait is látjuk, és haladunk tovább” – zárta a beszélgetést a kelet-ukrajnai püspök.
Forrás: Vatican News olasz nyelvű szerkesztősége
Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír
>
