XIV. Leó pápa úrnapi homíliája: Kedves testvéreim, jó Jézussal lenni!
A Szentatya június 22-én, vasárnap este a Lateráni Szent János-bazilika előtti téren mutatott be szentmisét Krisztus Testének és Vérének főünnepe, Úrnapja alkalmából. A szentmise végén a hívők körmenetben vonultak a Santa Maria Maggiore-bazilikához, ahol a pápa ünnepélyes szentségi áldást adott. Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes homíliájának fordítását közöljük.
Kedves testvéreim, jó Jézussal lenni! Erről tanúskodik az imént hallott evangélium, mely elbeszéli, hogy a tömeg hosszú órákon át vele maradt, ő pedig Isten országáról beszélt nekik, és gyógyította a betegeket (vö. Lk 9,11). Jézusnak a szenvedőkkel való együttérzése Isten szerető közelségét nyilvánítja meg, aki azért jön a világba, hogy megszabadítson bennünket.
Amikor Isten uralkodik, az ember minden rossztól megszabadul. A megpróbáltatás órája azonban azok számára is eljön, akik befogadják Jézustól az örömhírt.
Azon a lakatlan helyen, ahol a tömeg hallgatta a Mestert, bealkonyodik, és nincs mit enni (vö. Lk 9,12). Az emberek éhsége és a napnyugta annak a végnek a jelei, amely a világra, az összes teremtményre vár: a nap véget ér, ahogy az ember élete is. És a nélkülözésnek és a sötétségnek ez az ideje az, amikor Jézus közöttünk marad.
Épp amikor a nap lenyugszik, és az éhség növekszik, amikor az apostolok maguk is azt kérik, hogy bocsássa el az embereket, Krisztus meglep bennünket irgalmasságával. Megesik a szíve az éhező embereken, s arra kéri tanítványait, hogy gondoskodjanak róluk: az éhség nem olyan szükséglet, amelynek semmi köze sincs Isten országának hirdetéséhez és az üdvösségről szóló tanúságtételhez. Ellenkezőleg, ez az éhség az Istennel való kapcsolatunkról szól. Öt kenyér és két hal azonban egyáltalán nem tűnik elegendőnek jóllakatni az embereket: a tanítványok látszólag észszerű számításai inkább kishitűségükről árulkodnak.
Valójában ugyanis Jézussal mindenünk megvan, amire szükségünk van ahhoz, hogy erőt és értelmet adjunk életünknek.
Az éhség jelzésére ugyanis ő az osztozás jelével válaszol: felemeli a szemét, elmondja az áldást, megtöri a kenyeret, és anni ad a jelenlévőknek (vö. Lk 9,16). Az Úr mozdulatai nem egy bonyolult mágikus szertartást vezetnek be, hanem egyszerűen az Atya iránti háláról tanúskodnak, Krisztus gyermeki imádságáról és a Szentlélek által fenntartott testvéri közösségről. Hogy megszaporítsa, Jézus megtöri a rendelkezésre álló kenyereket és halakat: és éppen így mindenkinek jut belőlük, sőt, bővelkednek is. Miután ettek – és jóllaktak –, tizenkét kosárnyit vittek el belőle (vö. Lk 9,17).
Ez az a logika, amely megmenti az éhező embereket: Jézus Isten stílusa szerint cselekszik, és arra tanítja őket, hogy ugyanígy cselekedjenek.
Ma az evangéliumban említett tömegek helyén egész népek állnak, melyeket sokkal jobban megaláz mások kapzsisága, mint saját éhségük.
A sokak nyomorúságával szemben a kevesek felhalmozása a közömbös gőg jele, mely fájdalmat okoz és igazságtalanságot szül. Az aranyélet ahelyett, hogy megosztaná, elpazarolja a föld és az ember munkájának gyümölcsét. Különösen ebben a jubileumi évben az Úr példája cselekvésünk és szolgálatunk sürgető kritériuma marad:
a kenyér megosztása – hogy megszaporítsuk a reményt – Isten országának eljövetelét hirdeti.
Azzal, hogy megmenti a tömeget az éhezéstől, Jézus azt hirdeti meg, hogy mindenkit meg fog menteni a haláltól. Ez a hit misztériuma, melyet az Eucharisztia szentségében ünneplünk. Ahogyan az éhség a mi radikális életszűkösségünknek a jele, úgy a kenyértörés a megszabadító isteni ajándéknak a jele.
Szeretteim, Krisztus Isten válasza az ember éhségére, mert az ő teste az örök élet kenyere: vegyétek, és egyetek ebből mindnyájan! Jézus meghívása átfogja mindennapi tapasztalatunkat: ahhoz, hogy éljünk, élettel kell táplálkoznunk, növényekből és állatokból véve azt. Mégis, ha valami halottat eszünk, az arra emlékeztet, hogy mi is, bármennyit eszünk is, meg fogunk halni. Amikor viszont Jézussal, az élő és igaz kenyérrel táplálkozunk, őáltala élünk. Azzal, hogy egész önmagát felajánlja, a feltámadt Megfeszített átadja magát nekünk, akik így felfedezzük, hogy arra vagyunk teremtve, hogy Istennel táplálkozzunk. Éhező természetünk a szűkölködés jegyeit viseli magán, melyet az eucharisztia kegyelme csillapít.
Ahogy Szent Ágoston írja, Krisztus valóban „panis qui reficit, et non deficit; panis qui sumi potest, consumi non potest” (Százharmincadik beszéd, 2): kenyér, mely táplál, de nem fogy el; kenyér, melyből lehet fogyasztani, de nem lehet úgy elfogyasztani, hogy elis fogyjon. Az Eucharisztia ugyanis a Megváltó igazi, valóságos és lényegi jelenléte (vö. A Katolikus Egyház katekizmusa, 1413), aki a kenyeret önmagává változtatja, hogy bennünket őbelé változtasson át.
Az Úr élő és életadó eucharisztikus teste bennünket – vagyis az Egyházat – az Úr testévé tesz.
Ezért a II. Vatikáni Zsinat Pál apostol szavaival (vö. 1Kor 10,17) azt tanítja, hogy „az eucharisztikus kenyér egyszerre jelzi és valósítja meg a hívők egységét, akik egy testet alkotnak Krisztusban. Minden ember erre a Krisztussal való egységre hivatott, aki a világ világossága, akitől eredünk, aki által élünk, s aki felé tartunk” (Lumen gentium dogmatikus konstitúció, 3). A körmenet, melyet hamarosan elkezdünk, ennek az útnak a jele. Együtt, pásztorok és nyáj, együtt táplálkozunk az oltáriszentségből, imádjuk és hordozzuk az utcákon. Ily módon az emberek tekintete elé, az emberek lelkiismeretéhez és szívéhez visszük. A hívők szívéhez, hogy még szilárdabban higgyenek; a nem hívők szívéhez, hogy rákérdezzenek a lelkünkben hordozott éhségre és az éhségünket megszüntetni képes kenyérre.
Az Istentől kapott ételtől felfrissülve vigyük el Jézust mindenki szívéhez, mert Jézus mindenkit bevon az üdvözítés művébe, mindenkit meghíva, hogy részt vegyen vacsoráján.
Boldogok a meghívottak, akik tanúi lesznek e szeretetnek!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican Media
Magyar Kurír
