XIV. Leó pápa: Ma a szeretet forradalmára van szükség
A Szentatya július 13-án, az évközi idő 15. vasárnapján Castel Gandolfóban, a Villanovai Szent Tamás-plébánián mutatott be szentmisét. Bár a pápa nyaralni, pihenni ment két hétre a Rómától nem messzi pápai rezidenciára, mindkét vasárnap nyilvános misét mond és a hívekkel közösen imádkozza el a vasárnap déli Úrangyalát.
Ez a templom néhány lépésre található a pápai rezidenciától. A Szentatya nyitott elektromos autóval érkezett, a helyi lakosok, hívek, zarándokok lelkes tömege fogadta, akiket rövid beszéddel üdvözölt. A Bernini által tervezett templomban, mely a spanyol Ágoston-rendi Villanovai Szent Tamás nevét viseli, a pápa a mise előtt térden állva imádkozott az Oltáriszentség előtt, miközben a kórus a „Tu es Petrus” – „Te vagy Péter” himnuszt énekelte. A misén koncelebrált Michael Czerny bíboros, az Átfogó Emberi Fejlődés Dikasztériumának jezsuita prefektusa.
Homíliájában a Szentatya az irgalmas szamaritánus példabeszédéről elmélkedett. Megemlékezett a „lesüllyedt”, tönkrement, padlóra került emberekről, a kifosztott, kirabolt és kizsákmányolt népekről, az elnyomó politikai rendszerek, szegénységbe kényszerítő gazdaságok, a gyilkos háborúk áldozatairól. Arra buzdított, hogy mi is kövessük az irgalmas Atya küldöttének, Jézusnak, a tulajdonképpeni irgalmas szamaritánusnak a példáját.
Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes homíliájának fordítását közöljük.
Kedves testvéreim!
Osztozom veletek az eucharisztia ünneplésének örömében, és szeretném üdvözölni az összes jelenlévőt, az egyházközség tagjait, a papokat, az egyházmegye püspökét, őeminenciáját, a polgári és katonai hatóságokat.
A mai, vasárnapi evangélium, melyet hallottunk, az egyik legszebb és legmeghatóbb példabeszéd a Jézus által elmondott példabeszédek közül. Mindannyian ismerjük az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszédet (Lk 10,25–37).
Ez a történet ma is kihívást jelent számunkra. Megszólítja életünket, felkavarja alvó vagy figyelmetlen lelkiismeretünk nyugalmát. Provokál bennünket, és felhívja figyelmünket az erélytelen, a törvény külső betartására berendezkedett, de Isten könyörületes szívével érezni és cselekedni képtelen hit veszélyére.
Az együttérzés áll ugyanis a példabeszéd középpontjában. És bár igaz, hogy az evangéliumi elbeszélésben ezt a szamaritánus cselekedetei írják le, a szakasz első helyen a szamaritánus tekintetét emeli ki. Ott fekszik az úton a rablók kezébe került, sérült ember, a papról és a levitáról mégis azt mondja a szöveg: „észrevette, de elment mellette”, „meglátta, de elment mellette” (Lk 10,32), a szamaritánusról viszont azt mondja az evangélium: „megpillantotta, és megesett rajta a szíve” (Lk 10,33).
Kedves testvéreim, a tekintet jelenti a különbséget, mert kifejezi, mi van a szívben: lehet meglátni és elmenni mellette, vagy megpillantani és megszánni. Van egy külső, szétszórt és sietős tekintet, egy nem látást tettető nézés, mely nem hagyja, hogy a helyzet megérintsen, megszólítson bennünket; viszont van egy látás a szív szemével, mélyebb tekintettel, olyan együttérzéssel, amellyel beleéljük magunkat a másik ember helyzetébe, belsőleg osztozunk benne. A másik helyzete így megérint, felráz bennünket, kérdést intéz az életünkhöz és a felelősségérzetünkhöz.
Az első tekintet, amelyről a példabeszéd beszélni akar nekünk, Isten tekintete, amellyel felénk fordult, hogy mi is megtanuljunk az ő szeretettel és együttérzéssel teli tekintetével egymás felé fordulni.
Az irgalmas szamaritánus ugyanis mindenekelőtt Jézusnak a képe, az örök Fiúé, akit az Atya éppen azért küldött a történelembe, mert elhaladás nélkül, megrendült és együttérző szemmel, szívvel, lélekkel nézett az emberiségre. A Jeruzsálemből Jerikóba lemenő emberhez hasonlóan az emberiség a halál szakadékába süllyedt, és még ma is gyakran kell számot vetnie a rossz sötétségével, a szenvedéssel, a szegénységgel, a halál abszurditásával;
Isten azonban könyörületesen rátekintett, ő maga akarta a mi utunkat járni, leszállt közénk, és Jézusban, az irgalmas szamaritánusban eljött, hogy begyógyítsa sebeinket, szeretetének és irgalmasságának olaját öntve ránk.
Ferenc pápa sokszor emlékeztetett arra, hogy Isten irgalmasság és együttérzés, és kijelentette, hogy Jézus „az Atya együttérzése velünk” (Úrangyala, 2019. július 14.). Ő az irgalmas szamaritánus, aki segítségünkre sietett; ő, mondja Szent Ágoston, „azt akarta, hogy felebarátunknak nevezzük őt. Hiszen az Úr Jézus Krisztus önmagára is utal: ő az, aki segítségére sietett a félholtnak, aki a földön feküdt, miután a rablók megsebesítve ott hagyták” (A keresztény tanításról, I, 30.33, Paulus Hungarus – Kairosz, Budapest, 2001, 70).
Megértjük tehát, hogy a példabeszéd miért is jelent kihívást mindannyiunk számára: mivel Krisztus egy könyörületes Istennek a megnyilvánulása, a benne való hit és a tanítványként való követése azt jelenti, hogy hagyjuk magunkat átalakítani, hogy minket is ugyanazok az érzések töltsenek el, mint őt: hogy
olyan szívünk legyen, amely megrendül, olyan tekintetünk, amely meglát, és nem megy tovább, olyan kezünk, amely felkarol, és bekötözi a sebeket, olyan erős vállunk, amely magára veszi a rászoruló terhét.
A mai olvasmány – Mózes szavain keresztül – azt mondja nekünk, hogy az Úr parancsainak engedelmeskedni és megtérni hozzá nem külső cselekedetek megsokszorozását jelenti, hanem visszatérést saját szívünkhöz, annak felfedezését, hogy Isten éppen abba írta a szeretet törvényét. Ha életünk mélyén felfedezzük, hogy Krisztus mint irgalmas szamaritánus, szeret bennünket és gondunkat viseli, akkor mi is arra érzünk késztetést, hogy ugyanúgy szeressünk, és olyan könyörületessé válunk, mint ő. Megtapasztalva, hogy Krisztus meggyógyított és szeretett bennünket, mi is szeretetének és könyörületességének jeleivé válunk a világban.
Testvéreim, ma a szeretetnek erre a forradalmára van szükség. Ma az az út, amely Jeruzsálemből Jerikóba, a tengerszint alatt fekvő városba vezet, az az út, amelyen azok járnak, akik a rosszba, a szenvedésbe és a szegénységbe süllyednek; az az út, amelyen a nehézségek által megterhelt vagy az életkörülmények által megsebzett megannyi ember jár; mindazok útja, akik „lesüllyednek”, tönkremennek és padlóra kerülnek; s
ez az út a sok kifosztott, kirabolt és kizsákmányolt népnek az útja, akik elnyomó politikai rendszereknek, szegénységbe kényszerítő gazdaságnak, álmaikat és életüket megölő háborúnak az áldozatai.
És mi mit teszünk? Meglátjuk ezt, és továbbhaladunk, vagy hagyjuk, hogy szívünket átszúrja, mint a szamaritánus? Néha megelégszünk azzal, hogy csak a kötelességünket teljesítjük, vagy csak azokat tekintjük felebarátunknak, akik köreinkhez tartoznak, akik úgy gondolkodnak, mint mi, akiknek ugyanaz a nemzetisége vagy a vallása; Jézus azonban megfordítja a nézőpontunkat, amikor egy szamaritánust mutat be nekünk, az idegent és eretneket, aki annak a sebesült embernek a felebarátjává válik. És Jézus arra kér bennünket, hogy mi is ugyanezt tegyük.
A szamaritánus – írta XVI. Benedek – „nem kérdezősködik szolidáris kötelezettségének kiterjedési köréről, de az örök élet elnyeréséhez szükséges érdemekről sem. Valami más történik: meghasad, felszakad a szíve […]. Ha a kérdés így szólt volna: Vajon a szamaritánus is felebarátom? Úgy az adott helyzetben a válasz eléggé egyértelműen: »nem« lett volna. Ám Jézus most feje tetejére állítja a dolgot:
a szamaritánus, az idegen teszi felebaráttá önmagát és megmutatja nekem: belülről kell megtanulnom, hogy felebarát legyek, és megmutatja, hogy a választ már magamban hordozom.
Olyanná kell lennem, aki szeret, akinek a szíve kész a megrendülésre mások ínségének láttán” (A Názáreti Jézus, I. A Jordánban való megkeresztelkedéstől a színeváltozásig, Szent István Társulat, Budapest, 2008, 171).
Meglátni anélkül, hogy továbbhaladnánk, megállítani elfoglaltságaink miatti rohanó lépteinket, hagyni, hogy a másik élete, bárki legyen is az, a szükségleteivel és szenvedéseivel meghasítsa szívünket.
Ez egymás felebarátaivá tesz bennünket, igazi testvériséget szül, falakat és kerítéseket dönt le. És végül a szeretet teret ad, erősebbé válva a rossznál és a halálnál.
Szeretteim, tekintsünk Krisztusra, az irgalmas szamaritánusra, és halljuk meg ma is az ő hangját, mely mindannyiunknak mondja: „Menj, és te is hasonlóképpen cselekedj!” (Lk 10,37).
A Szentatya szavai a szentmise végén:
Most szeretnék egy kis ajándékot átadni e pápai plébánia plébánosának a mai szentmisénk emlékéül. [Tapsolnak.] A paténa és a kehely, mellyel az eucharisztiát ünnepeljük, a közösségteremtés eszközei, és mindannyiunk számára meghívást jelenthetnek arra, hogy egymással közösségben éljünk, hogy valóban előmozdítsuk ezt a testvériséget, ezt a közösséget, amelyet Jézus Krisztusban élünk.
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican Media
Magyar Kurír
