XIV. Leó pápa a fiataloknak az imavirrasztáson: Hitünk alapja a Krisztussal való barátság!
Augusztus 2-án, szombaton este mintegy egymillió fiatal gyűlt össze Tor Vergatában a fiatalok jubileuma alkalmából. A fiatalok kérdéseket tettek fel: „Hogyan találhatunk őszinte barátságra és valódi szeretetre, melyek igazi reményt ébresztenek bennünk?” „Honnan merítsünk bátorságot a döntéshez?” „Hogyan találkozhatunk valóban a feltámadt Úrral életünkben?” Az alábbiakban a kérdéseknek, valamint a Szentatya válaszainak, teljes, három nyelven elmondott beszédének a fordítását közöljük.
[Spanyolul] 1. kérdés – Barátság
Szentatya, Dulce María vagyok, huszonhárom éves, és Mexikóból jöttem. Egy olyan valóságnak a szószólójaként fordulok Önhöz, amelyet a világ sok részén megélünk mi, fiatalok. Korunk gyermekei vagyunk. Olyan kultúrában élünk, amely hozzánk tartozik, és amely – anélkül, hogy tudatosítanánk – formál bennünket; ezt a kultúrát erősen meghatározza a technológia, különösen a közösségi média területén. Gyakran áltatjuk magunkat azzal, hogy sok barátunk van, és szoros kapcsolatokat ápolunk, miközben egyre többször tapasztaljuk meg a magány különböző formáit. Közel állunk sokakhoz, kapcsolódunk sok emberhez, s mégis ezek nem igazi, tartós kapcsolatok, hanem tiszavirágéletű és gyakran illuzórikus kapcsolatok.
Szentatya, a kérdésem a következő: hogyan találhatunk őszinte barátságra és valódi szeretetre, mely igazi reményt ébreszt bennünk? Hogyan segíthet a hit jövőnk építésében?
Szentatya:
Kedves fiatalok, az emberi kapcsolatok, a másokkal való kapcsolatok mindannyiunk számára elengedhetetlenek, kezdve azzal, hogy a világon minden férfi és nő valakinek a gyermekeként születik. Életünk egy kötelékkel kezdődik, és kötelékeken keresztül fejlődünk. Ebben a folyamatban a kultúra alapvető szerepet játszik: ez az a kód, amellyel megértjük önmagunkat és értelmezzük a világot. A szótárakhoz hasonlóan minden kultúra egyaránt tartalmaz nemes szavakat és vulgáris szavakat, értékeket és hibákat, melyeket meg kell tanulnunk beismerni. Az igazság szenvedélyes keresése során nem csak kapjuk a kultúrát, hanem életünkről meghozott döntéseinken keresztül alakítjuk is azt.
Az igazság ugyanis az a kapocs, amely összeköti a szavakat a dolgokkal, a neveket az arcokkal. A hazugság ellenben elválasztja ezeket a dolgokat, zavart és félreértéseket okozva.
Manapság az életünket jellemző számos kulturális kapcsolódás közül az internet és a közösségi média „rendkívüli lehetőséget kínál a párbeszédre, a találkozásra és a cserére az emberek között, valamint az információhoz és a tudáshoz való hozzáférésre” (Ferenc pápa: Christus vivit, 87). Ezek az eszközök mégis kétértelműnek bizonyulnak, amikor a kereskedelmi logika és az érdekek uralják őket, amelyek ezerfelé tépik kapcsolatainkat. E tekintetben Ferenc pápa emlékeztetett arra, hogy „a kommunikációnak, a reklámnak és a közösségi hálózatoknak a mechanizmusait olykor arra használják, hogy elkábítsanak, a fogyasztástól függővé tegyenek bennünket” (Christus vivit, 105). Ekkor kapcsolataink zavarossá, nyugtalanná vagy instabillá válnak. Továbbá, mint tudjátok, manapság algoritmusok vannak, amelyek megmondják nekünk, mit kell néznünk, mit kell gondolnunk, és kikkel kell barátkoznunk. Ez pedig kapcsolatainkat zavarossá, olykor nyugtalanná teszi. Ez az, amikor az eszköz uralja az embert, az ember eszközzé válik: igen, a piac eszközévé, s egyben árucikké.
Csak őszinte kapcsolatok és stabil kötelékek teszik lehetővé, hogy jó élettörténetünk legyen.
Kedves fiatalok, minden ember természetesen vágyik erre a jó életre, ahogy a tüdő a levegőre, de milyen nehéz is rátalálni! Milyen nehéz valódi barátságra lelni! Sok évszázaddal ezelőtt Szent Ágoston felismerte szívünknek a mély vágyát – minden emberi szív vágyét –, anélkül, hogy ismerte volna a mai technológiai fejlődést. Ő is viharos fiatalságot élt át, de nem volt megelégedett, nem hallgattatta el szívének kiáltását. Ágoston az igazságot kereste, azt az igazságot, amely nem csal meg, azt a szépséget, amely nem múlik el. Hogyan találta meg? Hogyan talált őszinte barátságra, reményt adó szeretetre? Úgy, hogy rátalált arra, aki már kereste őt: Jézus Krisztusra. Hogyan építette a jövőjét? Azáltal, hogy követte őt, aki öröktől fogva barátja volt. Saját szavaival: „Nincs hűséges barátság, csakis Krisztusban. [Angolul mondja: Szent Ágoston azt mondja nekünk: „Nincs igazi barátság, csakis Krisztusban. Az igazi barátság mindig Jézus Krisztusban van, igazsággal, szeretettel és tisztelettel.”] Csakis őbenne lehet [a barátság] boldog és örök” (Válasz a pelagianusok két levelére, I, I, 1); „Az szereti igazán a barátját, aki barátjában Istent szereti” (336. prédikáció, 2) – mondja Ágoston. A Krisztussal való barátság, mely a hit alapja, nem csupán egy segédeszköz a sok segédeszköz közül jövőnk építésére, hanem a mi hajnalcsillagunk. Ahogy a Boldog Pier Giorgio Frassati írta: „Ha valaki hit nélkül él, védendő örökség nélkül él, az Igazságért folytatott küzdelem nélkül él, az nem élet, hanem csak tengődés” (Levelek, 1925. február 27.). Amikor barátságaink ezt a Jézushoz való erős kötődést tükrözik, akkor biztosan őszinték, nagylelkűek és igazak lesznek. Kedves fiatalok, [olaszul folytatja:] szeressétek egymást!
Szeressétek egymást Krisztusban! Tudjátok meglátni Jézust másokban! A barátság valóban meg tudja változtatni a világot. A barátság út a békéhez. [Spanyolul:] A barátság út a békéhez.
[Olaszul] 2. kérdés – Bátorság a döntéshez
Szentatya, a nevem Gaia, tizenkilenc éves vagyok, és olasz. Ma este mi, fiatalok, akik itt vagyunk, álmainkról, reményeinkről és kétségeinkről szeretnénk Önnek beszélni. Éveinket azok a fontos döntések jellemzik, amelyeket meg kell hoznunk jövőnk irányának meghatározása érdekében. A bennünket körülvevő bizonytalan légkör miatt azonban megkísért bennünket, hogy halogassuk a döntést, és az ismeretlen jövőtől való félelem megbénít bennünket. Tudjuk, hogy a döntés mindig valamiről való lemondást jelent, s ez megakaszt bennünket, de mindennek ellenére érezzük, hogy a remény elérhető célokat jelöl ki, még ha azok a jelen bizonytalanságának jegyét hordozzák is magukon.
Szentatya, azt kérdezzük Öntől: honnan merítsünk bátorságot a döntéshez? Hogyan lehetünk bátrak, és hogyan élhetjük meg a valódi szabadság kalandját, radikális és jelentőségteljes döntéseket hozva?
Szentatya:
Köszönöm ezt a kérdést! [Spanyolul:] A kérdés az, hogy honnan merítsünk bátorságot a döntéshez. [Angolul:] Honnan merítsünk bátorságot a döntéshez, bölcs döntések meghozatalához? [Olaszul folytatja:] A döntés alapvető emberi cselekedet. Ha figyelmesen megfigyeljük, észrevesszük, hogy a döntéssel nemcsak valamit választunk, hanem valakit. Amikor döntünk, a szó szoros értelemében arról döntünk, hogy kik akarunk lenni. A döntés legfőbb formája ugyanis az életünkről való döntés: milyen ember akarok lenni? Kedves fiatalok, dönteni, választani az élet próbatételein keresztül tanulunk meg, és mindenekelőtt arra való emlékezéssel, hogy kiválasztottak bennünket. Ennek emlékét kell felfedezni és ápolni.
Az életet ingyen kaptuk, anélkül, hogy választottuk volna! Önmagunk eredeténél nem a mi döntésünk volt, hanem egy szeretet, amely akart bennünket.
Életünk során azok bizonyulnak igaz barátainknak, akik segítenek felismerni és megújítani ezt a kegyelmet a döntésekben, melyeket meg kell hoznunk.
Kedves fiatalok, jól mondtátok: „A döntés mindig valamiről való lemondást jelent, s ez megakaszt bennünket.” Ahhoz, hogy szabadok legyünk, a stabil alapról, a lépteinket támasztó szikláról kell elindulnunk. Ez a szikla egy olyan szeretet, amely megelőz, meglep és végtelenül meghalad bennünket: Isten szeretete. Ezért az ő színe előtt minden választásunk olyan döntés lesz, amely semmit sem vesz el, hanem mindig a legjobbhoz vezet.
A döntéshez való bátorság abból a szeretetből fakad, amelyet Isten Krisztusban feltár nekünk. Ő az, aki teljes önmagával szeretett bennünket, megváltotta a világot, és így megmutatta, hogy az élet odaadása az út személyünk kibontakoztatásához.
Ezért a Jézussal való találkozás megfelel szívünk legmélyebb vágyainak, mert Jézus az emberré lett Isten Szeretete.
Ezzel kapcsolatban huszonöt évvel ezelőtt, pontosan itt, ahol most vagyunk, Szent II. János Pál a következőket mondta: „Jézust keresitek, amikor a boldogságról álmodtok; ő vár rátok, amikor semmi sem elégíti ki abból, amit találtok; ő az a szépség, amely annyira vonz bennünket; ő az, aki arra a radikális szomjúságra késztet, amely nem engedi, hogy megalkudjatok; ő az, aki arra ösztönöz, hogy levessétek az életet hamissá tevő álarcokat; ő az, aki olvassa szívetekben a legőszintébb döntéseket, melyeket mások el akarnak fojtani” (Imavirrasztás a XV. ifjúsági világtalálkozón, 2000. augusztus 19.). A félelem így helyet ad a reménynek, mert biztosak vagyunk abban, hogy Isten teljessé teszi, amit elkezdett. Hűségét azoknak a szavaiban ismerjük fel, akik igazán szeretnek, mert igazán szeretve voltak. „Te vagy az életem, Uram!” Ezt mondja örömmel és szabadon a pap és a szerzetes: „Te vagy az életem, Uram.” „Feleségül veszlek, feleségül megyek hozzád” – ez a mondat alakítja át a férfinak és a nőnek a szeretetét Isten szeretetének hatékony jelévé a házasságban. Ezek tehát a radikális döntések, jelentőségteljes döntések:
a házasság, a papság és a szerzetesség önmagunknak szabad és felszabadító odaadását fejezi ki, mely valóban boldoggá tesz bennünket. Ebben találjuk meg a boldogságot, amikor megtanuljuk elajándékozni önmagunkat. Odaadni életünket másokért.
Ezek a döntések értelmet adnak életünknek, annak a tökéletes Szeretetnek a képmására alakítják életünket, amely megteremtette és minden rossztól megváltotta, a haláltól is. Ezt ma este két lányra gondolva mondom: María, húszéves spanyol lány, és Pascale, tizennyolc éves egyiptomi lány. Mindketten úgy döntöttek, hogy eljönnek Rómába a fiatalok jubileumára, és a halál ezekben a napokban érte őket. Imádkozzunk együtt értük! Imádkozzunk családtagjaikért, barátaikért és közösségeikért is. A feltámadott Jézus fogadja be őket országának békéjébe és örömébe! És még egy barátomért szeretném kérni imáitokat, egy spanyol fiúért, Ignacio Gonzalvezért, aki a Bambino Gesù kórházban fekszik: imádkozzunk érte, a felgyógyulásáért!
Találjunk bátorságot a nehéz döntésekhez, és mondjuk azt Jézusnak: Te vagy az életem, Uram! [Angolul:] Te vagy az életem, Uram! [Olaszul:] Köszönöm.
[Angolul] 3. kérdés – A jó vonzereje és a csend értéke
Szentatya, a nevem Will. Húszéves vagyok, és az Egyesült Államokból származom. Szeretnék feltenni egy kérdést annak a sok fiatalnak a nevében, akik szívük mélyén valami mélyebb után vágyakoznak… Mély belső életre vágyunk, még ha első pillantásra felszínes és könnyelmű nemzedéknek ítélnek is bennünket. Szívünk mélyén érezzük a szépség és a jóság vonzerejét mint az igazság forrását. Az elcsendesedés értéke, mint ezen a virrasztáson is, lenyűgöz bennünket, még ha a csend néha félelmet is kelt bennünk az üresség érzése miatt.
Szentatya, szeretném megkérdezni Öntől: hogyan találkozhatunk valóban a feltámadt Úrral életünkben, és hogyan lehetünk biztosak abban, hogy ő jelen van a megpróbáltatások és bizonytalanságok közepette is?
Szentatya:
A szentév meghirdetésére Ferenc pápa közzé tette a Spes non confundit kezdetű dokumentumot; címének a jelentése: A remény nem csal meg. Ebben a dokumentumban írja: „Minden ember szívében ott él a remény mint jóra irányuló vágy és várakozás, bár nem tudjuk, mit hoz a holnap” (Spes non confundit, 1). A Biblia szóhasználatában a „szív” szó az ember legmélyét, a lelkiismeretét jelenti. A jóról alkotott felfogásunk tehát azt tükrözi, hogy lelkiismeretünket miként formálták azok az emberek, akikkel életünk során találkoztunk; azok, akik kedvesek voltak hozzánk, akik szeretettel meghallgattak bennünket, akik segítettek nekünk. Ezek az emberek segítettek abban, hogy növekedjünk a jóságban, s így kialakuljon lelkiismeretünk, mely a mindennapi döntéseinkben a jót keresi.
Kedves fiatalok, Jézus az a barát, aki mindig kíséri lelkiismeretünket. Ha valóban találkozni akartok a feltámadott Úrral, hallgassátok a szavát,
mely az üdvösség evangéliuma! Keressétek az igazságosságot, újuljatok meg életmódotokban, hogy egy emberibb világot építhessetek! Szolgáljátok a szegényeket, s így tanúskodjatok arról a jóról, amelyet mindig szeretnénk kapni felebarátainktól. Egyesüljetek az eucharisztikus Jézussal! Imádjátok Krisztust az Oltáriszentségben, az örök élet forrásában! Tanuljatok, dolgozzatok és szeressetek Jézus, a jó Mester példája szerint, aki mindig mellettünk jár!
Minden lépésünknél, amikor a jót keressük, kérjük tőle: maradj velünk, Uram (vö. Lk 24,29). [Spanyolul:] Maradj velünk, Uram! [Olaszul:] Maradj velünk, Uram! [Angolul folytatja:] Maradj velünk, mert nélküled nem tudjuk megtenni azt a jót, amit szeretnénk. Te a javunkat akarod, sőt, te magad vagy a mi javunk. Akik találkoznak veled, azt akarják, hogy mások is találkozzanak veled, mert a te szavad fényesebb, mint bármely csillag, és a legsötétebb éjszakát is bevilágítja. XVI. Benedek pápa mennyire szerette mondani, hogy aki hisz, az sosincs egyedül. Más szavakkal, Krisztussal az egyházban találkozunk, vagyis azok közösségében, akiket maga az Úr gyűjt maga köré, hogy a történelem során mindenkit elérjen, aki őszintén keresi őt. Az Úr maga gyűjt össze bennünket, hogy közösséget alkossunk, és nem akármilyen közösséget, hanem olyan közösséget, amelynek tagjai támogatják egymást. Mennyire szüksége van a világnak az evangélium misszionáriusaira, akik az igazságosság és a béke tanúi!
Mennyire szüksége van a jövőnek olyan férfiakra és nőkre, akik a remény tanúi! Kedves fiatalok, ez hát a feladat, amelyet a feltámadott Úr mindannyiunkra bíz!
Szent Ágoston így ír: „Te ébreszted föl bennünk magasztalásod örömét, mert magadért teremtettél bennünket és nyugtalan a szívünk, míg meg nem nyugszik benned. […] Nos, hadd keresselek Uram hívogatva téged és beléd vetett hitemben hívogassalak” (Vallomások, I, 1). Ágoston szavai nyomán, és kérdéseitekre válaszul szeretnélek mindannyiatokat arra hívni, hogy mondjátok az Úrnak: „Köszönöm, Jézus, hogy elértél engem. Az a vágyam, hogy a barátaid között maradjak, hogy téged magamhoz ölelve, én is útitársa lehessek azoknak, akikkel találkozom. Uram, add, hogy akik velem találkoznak, korlátaimon és gyengeségeimen keresztül is veled találkozzanak!” Ezekkel a szavakkal folytassuk párbeszédünket valahányszor a megfeszített Urra tekintünk: szíveink őbenne találkoznak.
Valahányszor imádjuk Krisztust az Eucharisztiában, szíveink egyesülnek őbenne.
Végül imádkozom értetek, hogy – örömmel és bátran – állhatatosak legyetek a hitben. És azt mondhatjuk: „Köszönjük, Jézus, hogy szeretsz bennünket!” [Olaszul:] „Köszönjük, Jézus, hogy szerettél bennünket!” „Köszönjük, Jézus, hogy meghívtál bennünket!” [Angolul, olaszul és spanyolul:] Maradj velünk, Urunk!
*
A Szentatya szavai a virrasztás végén:
Szeretnék köszönetet mondani a kórusnak, szeretném megköszönni a zenét: köszönöm, hogy kísértetek bennünket! Köszönöm mindannyiatoknak! [Spanyolul:] Köszönöm! [Olaszul folytatja:] Kérem, pihenjetek egy kicsit! Holnap reggel itt találkozunk a szentmisén. Mindenkinek jó éjszakát kívánok.
Fotó: Vatican Media
Fordította: Tőzsér Endre SP
Magyar Kurír
