XIV. Leó pápa: Jézust nem botránkozik meg gyarlóságunkon, továbbra is bízik bennünk
Augusztus 13-án délelőtt a Szentatya a nagy melegre való tekintettel a VI. Pál teremben tartotta meg az általános kihallgatást. Ennek keretében folytatta a Jézus Krisztus, a mi reménységünk című jubileumi katekézissorozatot. Olasz nyelvű mai beszédének témája: Az árulás – „Csak nem én?” (Mk 14,19).
A katekézist megelőzően három nyelven (olaszul, angolul és spanyolul) üdvözölte a jelenlévőket, elmondta, hogy a hőség miatt a kihallgatás több helyen zajlik, és a VI. Pál teremből átmegy majd a Szent Péter-bazilikába üdvözölni mindenkit.
A Szentatya más nyelveken is összefoglalta katekézisét, köszöntötte a jelen lévő híveket. Az általános kihallgatás a Miatyánk elimádkozásával és apostoli áldással zárult, de ezt követően a pápa még átment a Szent Péter-bazilikába üdvözölni azokat, akik nem fértek be a VI. Pál terembe, és kivetítőn követték az audienciát.
Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.
Kedves testvéreim!
Folytatjuk utunkat az evangélium iskolájában, Jézus lépteit követjük élete utolsó napjaiban. Ma egy meghitt, drámai, de mélyen igaz jelenetnél állunk meg: annál a pillanatnál, amikor a húsvéti vacsora alatt Jézus felfedi, hogy a tizenkettő közül az egyik el fogja árulni őt: „Bizony mondom nektek, egyiktek elárul engem, egy, aki eszik velem” (Mk 14,18).
Erős szavak. Jézus nem azért mondja ki őket, hogy elítéljen, hanem annak megmutatására, hogy
a szeretet, ha igaz, nem nélkülözheti az igazságot.
Az emeleti szobát, ahol korábban már mindent gondosan előkészítettek, hirtelen néma fájdalom tölti be, kérdéseket, kételyeket, sebezhetőséget hordozó fájdalom. Olyan fájdalom ez, amelyet mi is ismerünk, amikor az árulás árnyéka vetül legmélyebb kapcsolatainkra.
Mégis meglepő az a mód, ahogyan Jézus arról beszél, ami történni fog. Nem emeli fel a hangját, nem mutogat ujjal senkire, nem említi Júdás nevét. Úgy beszél, hogy mindenki rákérdezhessen magára. És pontosan ez történik. Szent Márk azt írja: „Elszomorodtak, és sorra kérdezték: »Csak nem én?«” (Mk 14,19).
Kedves barátaim,
ez a kérdés – „Csak nem én?” – talán a legőszintébb kérdés, amit feltehetünk magunknak. Ez nem az ártatlan ember kérdése, hanem a gyarlóságára ráébredő tanítványé. Nem a bűnös kiáltása, hanem annak a suttogása, aki, bár szeretni akar, tudja, hogy sebet ejthet.
Ennek tudatosításával kezdődik a megmenekülésnek, vagyis az üdvösségnek az útja.
Jézus nem azért jelenti be elárultatását, hogy megalázzon. Azért mondja ki az igazságot, mert meg akar menteni.
És ahhoz, hogy megmeneküljünk, hallanunk kell: hallanunk kell, hogy érintettek vagyunk, hallanunk kell, hogy mindenek ellenére szeretve vagyunk,
hallanunk kell, hogy a rossz valóságos, de nem a rosszé az utolsó szó. Csak aki megismerte a mély szeretet igazságát, az tudja elfogadni az árulás sebét is.
A tanítványok reakciója nem a harag, hanem a szomorúság. Nem felháborodnak, hanem elszomorodnak. Olyan fájdalom ez, amely az érintettség valós lehetőségéből fakad. És éppen ez a szomorúság válik a megtérés helyévé, ha őszintén elfogadjuk. Az evangélium nem arra tanít bennünket, hogy tagadjuk a rosszat, hanem arra, hogy az újjászületés fájdalmas lehetőségeként ismerjük fel.
Jézus ezután egy felkavaró és elgondolkodtató mondatot fűz hozzá: „Jaj annak az embernek, aki elárulja az Emberfiát. Jobb lett volna neki, ha meg sem születik” (Mk 14,21). Kemény szavak, nyilvánvalóan, de jól kell érteni őket: nem átkot, hanem inkább fájdalomkiáltást fejeznek ki. Görögül ez a „jaj” panaszkodó sajnálkozásként hangzik: „ó jaj”, egy őszinte és mély együttérzés kifejezése.
Mi az ítélkezéshez vagyunk szokva. Isten ezzel szemben elfogadja a szenvedést. Amikor látja a rosszat, nem bosszút áll, hanem elszomorodik.
És ez a „jobb lett volna neki, ha meg sem születik” nem egy eleve kiszabott ítélet, hanem egy mindannyiunk által felismerhető igazság: ha megtagadjuk a bennünket létrehozó szeretetet, ha azt elárulva hűtlenné válunk önmagunkhoz, akkor valójában világra jöttünk értelmét veszítjük el, és kizárjuk magunkat az üdvösségből.
Mégis, éppen ott, a legsötétebb helyzetben, a fény nem alszik ki. Sőt, ragyogni kezd. Mert ha felismerjük korlátainkat, ha hagyjuk, hogy megérintsen bennünket Krisztus fájdalma, akkor végre újjászülethetünk. A hit nem veszi el tőlünk a bűn lehetőségét, de mindig kínál kiutat belőle: az irgalmasság útját.
Jézust nem botránkozik meg gyarlóságunkon. Tudja, hogy egyetlen barátság sem mentes az árulás kockázatától.
Jézus továbbra is bízik. Továbbra is az asztalnál marad övéivel. Annak is odanyújtja a megtört kenyeret, aki elárulja majd. Ez Isten csendes ereje: sosem hagyja ott a szeretet asztalát, még akkor sem, ha tudja, hogy egyedül marad.
Kedves testvéreim, ma mi is őszintén megkérdezhetjük magunktól: „Csak nem én?” Nem azért, hogy vádlottnak érezzük magunkat, hanem hogy teret nyissunk az igazságnak a szívünkben. Az üdvösség itt kezdődik: annak tudatosításával, hogy mi lehetünk azok, akik feladják az Istenbe vetett bizalmat, de mi lehetünk azok is, akik azt újra magunkévá tesszük, ápoljuk és megújítjuk.
Végső soron ez a remény: annak a tudata, hogy bár mi elbukhatunk, Isten sosem hagy cserben bennünket.
Még ha el is árulnánk, ő nem szűnik meg szeretni bennünket. És ha engedjük, hogy elérjen minket ez az – alázatos, sebzett, de mindig hűséges – szeretet, akkor valóban újjászülethetünk. És elkezdhetünk többé nem árulóként, hanem örökké szeretett gyermekként élni.
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican Media
Magyar Kurír
