Nelson Mandela egykori dél-afrikai elnök a megbocsátásról
"Amikor elnök lettem, megkértem testőreimet, hogy sétáljanak velem a városban. A séta után egy étterembe tértünk be ebédelni. Egy központi fekvésű, elegáns helyen ültünk le, és mindannyiunktól megkérdezték, mit szeretnénk rendelni.
Rövid várakozás után megérkezett a pincér a menüvel, és ekkor észrevettem, hogy az előttünk lévő asztalnál egy magányos férfi ül, türelmesen várva a kiszolgálást. Amikor végre sorra került, odafordultam egyik katonámhoz, és így szóltam: „Menj, hívd meg ezt az embert, csatlakozzon hozzánk.” A katona odalépett hozzá, átadta a meghívásomat, mire a férfi felállt, kezébe vette a tányérját, és mellém ült.
Az étkezés alatt a kezei szüntelenül remegtek, és tekintetét egy pillanatra sem emelte fel a tányérról. Amikor végeztünk, egy szó nélkül, rám sem pillantva intett búcsút. Kezet ráztam vele, majd távoztam.
A katona ekkor megszólalt:
– Madiba, ez az ember bizonyára súlyos beteg lehetett, hiszen evés közben is állandóan remegett.
– Egyáltalán nem – feleltem. – A remegésének egészen más oka volt.
Értetlenül néztek rám, mire folytattam:
– Ez az ember volt annak a börtönnek az őre, ahol fogva tartottak. Gyakran, a kínzások után, mikor ordítva vizet kértem, odajött, hogy megalázzon: gúnyosan nevetett rajtam, és víz helyett a fejemre vizelt.
Nem betegség gyötörte – a félelem remegtette. Talán attól tartott, hogy most, amikor Dél-Afrika elnöke vagyok, börtönbe vetem, és ugyanazt teszem vele, amit ő tett velem: kínozom és megalázom. De én nem ilyen vagyok. Ilyen viselkedés nem fér össze sem a jellememmel, sem az erkölcsi elveimmel. A bosszúra éhes elmék romba döntik az államokat, a megbékélésre törekvők viszont nemzeteket építenek."
(Részlet Nelson Mandela önéletrajzából)
