Megérkezve egy nagy anyai ölelésbe – Gájer László jegyzete a međugorjei Mladifestről
A međugorjei Béke Királynője Mária-kegyhelyen augusztus 4. és 8. között tartották a 36. Mladifestet. Idén a magyar egyetemisták egy csoportját Gájer László egyetemi tanár, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Kar 2-es számú Keresztény Bölcseleti Tanszék vezetője kísérte el. Személyes hangú jegyzetét adjuk közre az ifjúsági találkozóról.
A Mladifest egy nemzetközi ifjúsági fesztivál, amelyet 1989 óta minden évben megrendeznek Međugorjéban. Az első ilyen találkozót az azóta életszentség hírében elhunyt ferences, Slavko Barbarić atya szervezte meg, idén pedig már a 36. alkalmon vehettünk részt augusztus 4 és 8 között. Ilyenkor mintegy negyvenezer ember – köztük majd’ kétezer magyar – zsúfolódik össze a templom mögötti téren, és aki járt már ott, az el tudja képzelni, hogy ennyi ember ott akár káoszt is okozhatna. Ehelyett azonban a figyelmes együttlétben ez a tömeg sokkal inkább emelkedettséget hozott a szívekbe, mint félelmet.
Magam egyike voltam annak a nagyjából hétszáz papnak, akik jelen voltak ezen a találkozón. Nem először jártam Međugorjéban. Negyedszerre tértem vissza oda, de eddig csak átlagos hétköznapokon jártam ott. Az ifjúsági fesztiválon még sosem vettem részt. Ezt idén sem tettem volna meg, ha Simon Dávid atya meg nem keres majd egy évvel ezelőtt azzal, hogy egy győri-soproni csapatot visz, három busznyi fiatalt, és nagyon örülne, ha vállalnám, hogy segítek, és elkísérem ezt a csoportot vele. Nem szeretem a tömeget, és gyakran jegyzem meg, hogy én majd akkor látogatok az ifjúsági találkozók helyszíneire, ha nem lesz ott annyi ember. Jelen esetben azonban úgy gondoltam, hogy ha egyszer elmegyek a Mladifestre, azt Simon Dáviddal érdemes megtennem. Így hát belevágtam.
Međugorjéba belépve – és ezt mindenki tapasztalhatja – a Jelenlét érezhető.
Isten jelenlétére gondolok, de az úgymond megszokotthoz képest az itt tapasztalható jelenlétnek van egy sajátos máriás íze.
Az ember ilyenkor egy nagy anyai ölelésbe érkezik meg.
Mindig szerettem a rózsafüzért, azonban az nem képezi számomra a napi ima részét. Amikor azonban beléptem Međugorjéba, idén is elő kellett vennem a rózsafüzéremet. Ebben az imádságban ugyanis, amely egy mélyen szemlélődő ima, ugyanakkor egyszerű és könnyen tanulható sokak számára, nagyon közel van Mária. A zarándokhelyen tapasztalt anyai jelenlétben valahogy újra ezt az imaformát „kellett” használnom. Egyszerűen ez kívánkozott.
Megdöbbentett, hogy a fiatalok, akiket vittem, milyen gyorsan merültek el a rózsafüzérben. Kezdetben kímélni akartam őket a buszon, óvatosan terhelve őket a sok imádsággal a hosszú út során. Aztán el kellett fogadnom, hogy ők nem olyan óvatosak.
Éheznek Istenre, és bele akarnak menni az ő jelenlétébe. Így aztán növelni kezdtem a közös rózsafüzérek mennyiségét, amely nem ellenállást, hanem érezhető elmélyülést hozott.
Így érkeztünk meg Hercegovinába, és az áldás a héten csak növekedett bennünk. Nagyon sokat és hosszan imádkoztuk a rózsafüzért, százötven egyetemistával. Tizenöt-húsz perces elmélkedéseket tartottunk a tizedek között, és valahogy senki nem akarta, hogy ezeknek az imádságoknak vége legyen. Így imádkoztuk a rózsafüzéreket egymás után, elmélkedésekben adott hitmagyarázatokkal a Jelenések hegyén vagy a Križevac nevű hegyen, ahol a környéken módosabbnak számító helyiek már 1933-ban egy hatalmas keresztet állítottak a hegy tetején. Aki járt itt, az tudja, hogy ezek a hegyek kegyetlenül sziklásak. Attól, hogy a zarándokok kitaposták az útvonalakat, a kövek talán csak még élesebbek lettek. (Érdemes emlékezni arra, hogy amikor 1981-ben ezeken a helyszíneken a jelenések elkezdődtek, ezek a hegyek nemcsak kövesek voltak, de sűrű, járhatatlan bozótos nőtte be azokat, a látnokok azonban, látva a Szent Szűz alakját, szinte átröppentek ezen a tömött növényzeten. Legalábbis erről számolnak be a korabeli szemtanúk.) És hát egy jó zarándok, különösen, ha tettre kész egyetemistáról van szó, mezítláb megy fel ezekre a hegyekre. Nehéz volt, és hosszú – mégsem akartuk, hogy véget érjen.
Belső úton jártunk. Mint minden zarándok. A gyerekeket nem kellett csendre inteni és nem kellett kötelezni ezekre a hosszú programokra. Sokkal inkább ők sürgettek minket, és akkor is mentek a rózsafüzéreikkel, ha nekem már nem volt erőm.
Ezekről az elmélyült zarándokállomásokról tértünk aztán vissza az esti programra a templomhoz, amely rózsafüzérből, szentmiséből és szentségimádásból állt. Mindezt késő este nagy festa, közös ének és tánc követte, amiből a mi csoportunk meglehetősen aktívan vette ki a részét, a templom előtt kibontakozó önálló kezdeményezéseivel. Ezzel együtt a mély csend, Isten „sűrű” jelenlétének tapasztalata és a közös ima adta az esti programot. A napi zarándoklattól fáradtan talán, de egyáltalán nem elcsigázottan érkeztek meg a csoportom tagjai, hogy tovább merüljenek Isten közelségében.
Vannak olyan teológiai igazságok, amelyeket megtanultunk ugyan, de amelyek egy tapasztalat folytán egyszerre elevenné lesznek, és nemcsak megérteni próbáljuk, hanem valóban meg is értjük azokat. Egyfajta intuitív aha-élményünk lesz azokkal kapcsolatban. Ilyen volt számomra a Szűzanya szerepe a keresztények életében. Tudom, hogy ő minden megkeresztelt édesanyja, és hogy Jézus minden tanítványnak mondta a kereszten: „Íme, a te anyád!” Ezekben a napokban azonban
a szeretetnek és a jelenlétnek olyan – ha szabad így fogalmazni – anyai minőségét tapasztaltam meg, hogy az addig tanult igazság hirtelen tudott igazsággá vált: Isten emberekkel való kapcsolata mindig máriás lesz.
Mindig. Mégpedig a megtestesülés miatt. Mivel Jézus Szent Emberségén keresztül találkozunk a legmélyebben Istennel – amely Szent Emberség a Szűzanya méhében fogant és belőle fejlődött – Mária mindig ott van azoknak az embereknek a közelében, akik az emberré lett Istent szólítják. Akkor is, ha nincsenek ezzel tisztában. (Egyébiránt a találkozás Istennel e Szent Emberségen keresztül való találkozás miatt mindig eucharisztikus is egyben.)
Nem tisztem, hogy az ott zajló jelenések hitelességéről nyilatkozzam. De azt tapasztaltam, hogy ami Međugorjéban történik, az – nemcsak a zarándokok tízezreinek imádságát, hanem a jelenségek hitelességét tekintve is – meggyőző. Van az egész történetnek egy eszkatologikus-üdvtörténeti jellege, amivel persze az ide érkező zarándokoknak nem szükséges minden részletében tisztában lenniük. Az Egyház idővel megkülönbözteti majd helyesen az itt történteket. Beszédes azonban az, hogy a szentmiséket a helyi püspök, a helyi nuncius és a Szentszék által küldött delegátus, Aldo Cavalli érsek mutatták be. Ez az üdvtörténeti jelentőségű feszültség önmagában izgalmas, és hozzájárul a személyes hit növekedéséhez is.
Ami azonban legalább ekkora jelentőségű, még ha ehhez képest hétköznapi tapasztalatról van is szó, az a közösség ereje. Mint említettem, szeretek egyedül lenni, és szeretek ezekre a helyekre egyedül menni. Így mélyebben meg tudom élni az ott tapasztaltakat, és nem kell alkalmazkodnom mások ritmusához. Azonban ezúttal is rádöbbentem, erre tanított Isten, hogy
az ima csendje a tanítványságnak csak egy részét jelenti. A másik része a közösségben van elrejtve.
Amikor a másikkal imádkozol, amikor néha várnod kell rá, amikor elviselitek, és közben építitek egymást. Az idei Mladifest a közösségi tapasztalat erejéről legalább annyira szólt számomra, mint az imáról.
Fotó: Dudás Tamás
Magyar Kurír
