Tomáš Halík: A spiritualitás és a hit szenvedélye
Számos egyházban a mai napig panaszok, páni félelmek és vészjelzések érik egymást „a szekularizmus és a liberalizmus szökőárjának” veszélye miatt. Csakhogy már régóta nem az ateista és szekuláris humanizmus a fő vetélytársa a hagyományos egyházi kereszténységnek; ma már éppúgy megvénült, elernyedt és légszomjjal küszködik, mint egykori ellenfele. Mindkét esetben a nyelvezet a legárulkodóbb: a szellemi elevenség hiányáról elsődlegesen az elcsépelt fordulatok árulkodnak, az a fajta nyelvezet, amely csupa klisé és frázis.
Az egyházi kereszténység szempontjából a legnagyobb kihívás ma a vallás helyett a spiritualitást választó hozzáállás. A vallás hagyományos intézményi formái sokszor olyanok, mint a kiszáradt folyómedrek, a spiritualitás iránt táplált érdeklődés viszont olyan, mint egy hirtelen nagy erővel zúdulni kezdő folyam, amely alámossa a régi partokat és új utakat tör magának. Úgy tűnik, hogy a II. Vatikáni zsinat inkább a szekuláris humanizmussal és ateizmussal való megbékélésre készítette fel az egyházat, és nem számolt azzal, hogy hatalmas méreteket fog ölteni a spiritualitás iránti érdeklődés. A nagy egyházak nem voltak felkészülve a spiritualitás iránti szenvedélyes igényre, és sokszor még ma sem tudnak megfelelő választ adni rá.
Alapvető meggyőződésem azonban, hogy az egyházak jövője nagymértékben attól függ, fel tudják-e ismerni, s mikor és milyen határozottan ismerik fel e fordulat jelentőségét, és miként fognak reagálni erre a jelre. Az evangelizáció, amely az egyház legfontosabb feladata, soha nem lesz „új” és hatékony”, ha nem hatol be az emberi életnek és az emberi kultúrának abba a mély dimenziójába, amely pontosan a spiritualitás élettere. Ha az evangelizáció azon alapul, hogy jó talajba vetjük az evangélium üzenetének magját, akkor ennek a talajnak mélyebben kell feküdnie, mint ahol az emberi személyiség racionális és érzelmi összetevői elhelyezkednek. Csak a legbelső tartomány lehet, amelyet Ágoston memoriának, Pascal szívnek, Jung mélyénnek nevezett; itt helyezkedik el az az anyaöl, amelyből az embernek – Jézus Nikodémushoz intézett szavai szerint – „újra kell születnie”.
Történelmének délutáni szakaszában az a feladat vár a kereszténységre, hogy spiritualitást dolgozzon ki – és ez az új módon megközelített keresztény spiritualitás jóval az egyházak határain túl is jelentősen hozzá tud járulni az emberiség szellemi és lelki kultúrájához.
Ezzel kapcsolatban viszont egész sor kérdés merül fel. Mi az oka annak, hogy ma ekkora érdeklődés támad a spiritualitás iránt? Milyen kihívást intéz ez a jelenség a kereszténységhez és az egyházhoz? Milyen kockázatokkal és veszélyekkel jár együtt ez a trend? A vallás újraéledésének bizonyítéka lenne a spiritualitás iránti érdeklődés, vagy inkább a háttérbe szoruló vallás pótléka? Miként viszonyul a spiritualitás a hithez és a valláshoz?
(Részlet a szerző 2021-ben Odpoledne křestanství [A kereszténység délutánja] címmel megjelent könyvének 13. fejezetéből, amely a Vigilia szeptemberi számában olvasható.)
(A Vigilia facebook oldaláról)
