XIV. Leó pápa: A kiáltás sosem hiábavaló, ha szeretetből fakad
A Szentatya szeptember 10-én délelőtt az esős idő ellenére a Szent Péter téren tartotta az általános kihallgatást, melynek keretében folytatta a Jézus Krisztus, a mi reménységünk című jubileumi katekézissorozatot. Olasz nyelvű mai beszédének témája: A halál – „Jézus hangosan felkiáltott, és kilehelte lelkét” (Mk 15,37). A Szentatya más nyelveken is összefoglalta katekézisét, üdvözölte a jelen lévő híveket. Az általános kihallgatás a Miatyánk elimádkozásával és apostoli áldással zárult. Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.
Kedves testvéreim, jó napot kívánok, és köszönöm, hogy itt vagytok, szép tanúságtétel!
Ma Jézus e világi életének csúcspontját szemléljük: a kereszthalálát. Az evangéliumok egy nagyon értékes részletet örökítettek meg, melyet hívő értelemmel érdemes megközelítenünk és szemlélnünk.
A kereszten Jézus nem szótlanul hal meg. Nem lassan, halványuló fényhez hasonlóan huny ki, hanem kiáltva távozik az életből:
„Jézus hangosan felkiáltott, és kilehelte lelkét” (Mk 15,37). Ez a kiáltás mindent magában foglal: fájdalmat, elhagyatottságot, hitet, önfeláldozást. Ez nem csupán egy összeomló test hangja, hanem egy önmagát átadó élet utolsó megnyilvánulása.
Jézus kiáltását egy kérdés előzi meg, az egyik legfájdalmasabb kérdés, amit csak ki lehet mondani: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” Ez a 22. zsoltár első verse, de Jézus ajkán egyedülálló súlyt kap. A Fiú, aki mindig meghitt kapcsolatban élt az Atyával, most hallgatást, távollétet, elszakítottságot tapasztal meg. Ez nem a hit válsága, hanem a magát a végsőkig odaadó szeretet utolsó szakasza.
Jézus kiáltása nem kétségbeesés, hanem őszinteség, végsőkig vitt igazság, bizalom, mely akkor is kitart, amikor minden hallgat.
Ebben a pillanatban az ég beborul, a templom függönye pedig szétszakad (vö. Mk 15,33.38). Mintha maga a teremtés is részt venne ebben a fájdalomban, de egyúttal valami újat tárna fel:
Isten többé nem függöny mögött lakik, arca most már teljesen látható a Megfeszítettben. Ott, ebben a megkínzott emberben nyilvánul ki a legnagyobb szeretet.
Ott ismerhetjük fel azt az Istent, aki nem marad távol, hanem egész mélységében magára vállalja fájdalmunkat.
A százados, egy pogány férfi, megérti ezt. Nem azért, mert beszédet hallott, hanem mert látta Jézust így meghalni: „Ez az ember valóban Isten Fia volt!” (Mk 15,39). Ez az első hitvallás Jézus halála után. Ez egy olyan kiáltásnak a gyümölcse, amely nem szállt el a szélben, hanem megérintett egy szívet. Néha, amit szavakkal nem tudunk elmondani, azt hangunkkal fejezzük ki. Amikor szívünk megtelik, kiáltunk. És ez nem mindig a gyengeség jele, hanem mélységesen emberi cselekvés lehet.
Mi hajlamosak vagyunk úgy tekinteni a kiáltásra, mint valami rendezetlen, elfojtandó dologra.
Az evangélium viszont hatalmas értéket tulajdonít kiáltásunknak, emlékeztet arra, hogy az lehet könyörgés, tiltakozás, óhajtás, utasítás. Sőt, lehet az ima legszélsőségesebb formája is, amikor már nem maradnak szavaink.
Jézus ebbe a kiáltásba mindent belesűrített, ami még megmaradt neki: minden szeretetét, minden reményét.
Igen, mert a kiáltásban ez is benne van: a remény, mely nem adja fel. Az ember akkor kiált, ha hisz abban, hogy valaki még meghallgatja. Az ember nem kétségbeesésből kiált, hanem vágyakozásból. Jézus nem az Atya ellen kiáltott, hanem hozzá. A hallgatás idején is meg volt győződve arról, hogy az Atya a csendben is ott van. És így megmutatta nekünk, hogy reményünk akkor is kiálthat, amikor minden elveszettnek tűnik.
A kiáltás ekkor spirituális tetté válik. A kiáltás nemcsak születésünk első cselekedete – hiszen sírva jövünk a világra –, hanem életben maradásunk módja is. Kiáltunk, amikor szenvedünk, de akkor is kiáltunk, kérlelünk, amikor szeretünk. Kiáltani azt jelenti, hogy azt mondjuk: itt vagyunk, nem akarunk szótlanul kihunyni, még van, mit adnunk.
Életünk útján vannak olyan időszakok, amikor lassan felemészt bennünket, ha mindent magunkban tartunk. Jézus arra tanít bennünket, hogy ne féljünk a kiáltástól, amíg az őszinte, alázatos és az Atya felé irányul.
A kiáltás sosem hiábavaló, ha szeretetből fakad. És sosem lesz figyelmen kívül hagyva, ha átadjuk Istennek. Ez az egyik módja annak, hogy ne adjuk át magunkat a cinizmusnak, és továbbra is higgyünk abban, hogy másik világ lehetséges.
Kedves testvéreim, ezt is tanuljuk meg az Úr Jézustól: tanuljuk meg a remény kiáltását, amikor eljön a legnagyobb próbatétel órája. Ne azért, hogy bántsunk vele, hanem hogy rábízzuk vele magunkat. Ne azért, hogy valaki ellen kiáltsunk, hanem hogy megnyissuk szívünket.
Ha kiáltásunk igaz, akkor az egy új fénynek, egy új születésnek a küszöbe lehet. Mint Jézus esetében: amikor úgy tűnt, hogy mindennek vége, valójában akkor kezdődött el a megváltás.
Emberségünk megszenvedett hangja – ha Isten gyermekeinek bizalmával és szabadságával szólal meg, egyesítve Krisztus hangjával – a remény forrásává válhat számunkra és a körülöttünk élők számára.
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican Media
Magyar Kurír
