Áthoszi beszélgetés Vaszíliosz Gondikákisz archimandritával
Nacsinák Gergely András beszélgetése: „A lényeg nem változik”. A Gerondasz – így emlegetik őt tiszteletteljesen: az „Öreg” – jövőre lesz kilencven éves, örülök, hogy egyáltalán fogad. Fülelek, hallatszanak-e már a folyosón az ismerős koppanások.
Törékenyebb alkat, mint emlékeztem. Persze legutóbbi – futó – találkozásunknak is vagy négy éve már. Az évek jellemzően másképp viselkednek itt, az Időtlenség Hegyén: egyszer egy szerzetessel beszélgettem a szomszédos Sztavronikíta-monostorban, legfeljebb huszonhárom esztendősnek tűnt, míg ki nem derült, hogy közel jár az ötvenhez. Persze akadhat példa az ellenkezőjére is: aszkézisben lesoványodott, megtisztult arcú atyákra, akiknek ráncaira éles árnyékokat von a templomok félhomálya. Vaszíliosz atya, „a Gerondasz” közel hatvan éve él Áthoszon – ennyi idő alatt testébe íródott ez a másik fajta idő. „Ha nem a szeretetben élsz, ami maga az örökkévalóság; ha abba a csapdába esel, hogy fontosnak hiszed a jelentéktelent; ha rangot, dicsőséget és mulandó gazdagságot keresel, amelyek elmúlnak és elenyésznek, akkor már most is azt a keserves véget ízleled, amely felé az idő elkerülhetetlenül vezet” – írja egy helyen. – „Az isteni szeretet légkörében éppen ellenkezőleg: az idő nem az életet semmisíti meg, hanem felemészti a romlást, és megmutatja a romolhatatlanság fényét. Az idő múlásával az ember, aki megtanult önátadásban élni, megnyugszik, elcsöndesedik, megerősödik, megfiatalodik. Nem ér véget a nap, nem borul rá az éj, hanem hajnalodik.”
– Ennyi idő alatt sok minden változhatott még itt is – kockáztatom meg a felvetést, amikor szóba kerül, hogy – akkor még civilként, bár a szerzetességre nyitottan – a hatvanas évek közepén kezdett Áthoszra járni.
– Mire gondol? – kérdez vissza.
– A sok zarándok, a földutak… – kezdem a felsorolást. De a Gerondasz csak mosolyog.
– Ugyan, mindez nem lényeges. A lényeg nem változik.
Csak mert sokan hangoztatják, hogy ma már a Hegy sem a régi…
– Minden a legnagyobb rendben van – mondja csitítóan. – Higgye el, minden rendben van. Ami eltűnik, az hat igazán.
Tétován bólintok. Alighanem látja, hogy amit mond, az további magyarázatra szorul.
– Tudja, hol vannak Porfíriosz atya ereklyéi?
Megrázom a fejem. Pedig illene tudnom, elvégre a keleti kereszténység egyik legismertebb, leginkább tisztelt huszadik századi szentjéről van szó; életrajza és tanítása még magyarul is hozzáférhető. Csupán annyit tudok, hogy Athénból visszatérve itt, Áthoszon halt meg, a félsziget déli fertályán, a „Szent Hegy sivatagaként” emlegetett sziklás vidéken.
– Porfíriosz atya azt kérte – folytatja a Gerondasz –, hogy miután csontjait kiásták, szórják szét azokat az erdőben. Senki sem tudja, hol vannak a földi maradványai, egyedül az a szerzetes, aki szétszórta őket valahol. Ha ugyan él még. Porfíriosz atyát ugyanakkor világszerte ismerik. Látja? Eltűnni, semmivé válni… Az ember akkor kezd ragyogni igazán. Isteni is semmi a világ számára. Visszahúzódik, helyet ad a létezőknek, és eközben Ő nemlétezővé válik a számukra. Ez jelenti Isten dicsőségét. A hallgatása, amely a legékesebb kinyilatkoztatással ér fel. Hagy minket lenni: szabadnak lenni, választani, kibontakozni. Amihez teret kell engednie. Hogy is mondjuk a liturgiában? „A láthatatlanul velünk itt együtt lévő.” Aki látszani akar, mindenáron látszani, véleményt nyilvánítani, jelen lenni, az hamis. Aki feltűnés nélkül szétosztatik másoknak, az az igaz…
Kezdem kapizsgálni, miért mondta, hogy nem baj, ha látszólag eltűnt a „régi” Áthosz. Nem tűnhet el. Mint ahogy azt is érteni vélem, az archimandrita miért nincs jelen „láthatóbb” módon a monostor életében, és hogy miért nem lelhető föl róla egyetlen huncut életrajz sem az interneten.
(A Vigilia facebook oldaláról - a teljes írás a Vigilia szeptemberi számában olvasható.)
