Leó pápa halottak napján: Örvendezni fogunk Jézussal és elhunyt szeretteinkkel
November 2-án, halottak napján délután a Szentatya a római Verano temetőben mutatott be szentmisét. A temetőbe érkezésekor egy csokor fehér rózsát helyezett el az egyik sírra. A szertartáson mintegy kétezerötszáz hívő vett részt. Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes homíliájának fordítását közreadjuk.
Kedves testvéreim!
Azért gyűltünk ma össze ezen a helyen, hogy szentmise keretében megemlékezzünk valamennyi elhunyt hívőről, különösen azokról, akik itt vannak eltemetve, és nagy szeretettel emlékezünk meg saját szeretteinkről is.
Haláluk napján ők elhagytak bennünket, de szívünk emlékezetében mindig velünk maradnak. És mindennap, mindabban, amit megélünk, emlékük élő marad.
Gyakran van valami, ami rájuk emlékeztet bennünket: képek, amelyek felidézik, mit éltünk át velük. Számos helyszín, sőt még otthonaink illata is azokról beszél hozzánk, akiket szerettünk, de akik már nincsenek közöttünk, és elevenen tartja emléküket.
Ma azonban nemcsak azért vagyunk itt, hogy megemlékezzünk azokról, akik eltávoztak ebből a világból. A Krisztus húsvétján alapuló keresztény hit ugyanis arra tanít bennünket, hogy
az emlékezést ne csupán múltbeli visszatekintésként, hanem elsősorban jövőre irányuló reményként éljük meg. Nem annyira hátratekintésről van tehát szó, hanem inkább előretekintésről:
utunk célja felé, a biztos kikötő felé, amelyet Isten ígért nekünk, a ránk váró végtelen ünnep felé. Ott, a feltámadt Úr és szeretteink körében, az örök lakoma örömében lesz részünk: „A Seregek Ura minden nemzetnek bőséges lakomát rendez e hegyen […] Örökre megsemmisíti a halált” (Iz 25,6.8).
Ez a „jövőre irányuló remény” élteti emlékezésünket és imánkat ezen a napon. Ez nem önáltatás, mely a szeretteink elvesztése miatti fájdalmunk enyhítésére szolgál, nem is egyszerű emberi optimizmus. Ez a remény Jézus feltámadásán alapul, aki legyőzte a halált, és megnyitotta számunkra is az utat az élet teljessége felé. Amint egy nemrég elhangzott katekézisben mondtam: ő „célja annak az útnak, amelyen haladunk. Az ő szeretete nélkül életutunk céltalan bolyongássá válna, tragikus tévedéssé, amely elhibázza végső rendeltetését. […] A Feltámadott biztosítja a megérkezést: hazavezet, oda, ahol várnak, szeretnek és üdvözítenek bennünket” (Általános kihallgatás, 2025. október 15.).
Ez a végső kikötő, a lakoma, amely köré az Úr majd összegyűjt bennünket, egy szeretteljes találkozás lesz.
Isten szeretetből teremtett bennünket, Fia szeretetében ment meg a haláltól, és azt akarja, hogy a szeretet örömében örökké együtt éljünk ővele és szeretteinkkel. Éppen ezért haladunk a cél felé és elővételezzük azt, elszakíthatatlan kapcsolatban azokkal, akik megelőztek bennünket, de csak akkor, ha szeretetben élünk, és gyakoroljuk a szeretetet egymás iránt, különösen a leggyengébbek és legszegényebbek felé. Jézus ugyanis ezekkel a szavakkal hív bennünket: „Éhes voltam, és adtatok ennem. Szomjas voltam, és adtatok innom. Idegen voltam, és befogadtatok. Nem volt ruhám, és felöltöztettetek. Beteg voltam, és meglátogattatok. Börtönben voltam, és fölkerestetek” (Mt 25,35–36).
A szeretet legyőzi a halált. A szeretetben Isten egybegyűjt bennünket szeretteinkkel együtt.
És ha a szeretet útján járunk, életünk imává válik, mely felemelkedik, és összeköt bennünket az elhunytakkal, közel visz hozzájuk, miközben várjuk, hogy újra találkozzunk velük az örökkévalóság örömében.
Kedves testvéreim, miközben szívünkben továbbra is fájdalom él azok hiánya miatt, akik már nincsenek közöttünk, bízzuk magunkat arra a reményre, amely nem csal meg (Róm 5,5); tekintsünk a feltámadt Krisztusra, és gondoljunk elhunyt szeretteinkre úgy, mint akik az ő fényétől körülvéve élnek;
engedjük, hogy visszhangozzon bennünk az örök élet ígérete, amellyel az Úr hozzánk fordul. Ő örökre megsemmisíti a halált.
Ő örökre legyőzte a halált, és megnyitotta az örök élet átjáróját – vagyis húsvéti átvonulást végzett – a halál alagútjában, hogy vele egyesülve mi is beléphessünk oda, és átmehessünk rajta.
Ő vár ránk, és amikor majd találkozunk vele földi életünk végén, örvendezni fogunk vele és azokkal, akik megelőztek bennünket.
Ez az ígéret tartson meg bennünket, törölje le könnyeinket, és fordítsa tekintetünket előre, a jövőre irányuló, meg nem szűnő reményre!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican Media
Magyar Kurír
