Raniero Cantalamessa: A Krisztus istenségébe vetett hit elhomályosulása ellen
A „The Tablet” című katolikus hetilap január 11-i számában Raniero Cantalamessa bíboros, a népszerű és közismert szónok és teológus közölt írást a 325-ben rendezett Nikaiai zsinat 1700. évfordulója kapcsán. Ebből idézünk:
2025-ben ünnepeljük a 325 első felében Nikaiában (a mai Törökország területén fekvő Iznikben) tartott egyetemes zsinat ezerhétszázadik évfordulóját. A zsinat által elfogadott hitvallás valamennyi történelmi egyház (a katolikus, az ortodox, a lutheránus, a kálvinista, az anglikán) híveit egyesíti egymással, sőt azokat a felekezeteket is, amelyeket evangelikálnak vagy pünkösdinek nevezünk. Az évforduló páratlan lehetőséget ad arra, hogy közösen elismerjük és megünnepeljük azt a hitet, amely mindenkit egységbe fog, aki hisz Krisztusban.
De egy másik, nem kevésbé jelentős lehetőséget is biztosít számunkra: érdemes áttekintenünk, hogy milyen szerepet játszik a modern és a posztmodern világban a Krisztusba vetett hit, s érdemes elgondolkodnunk azon, hogyan is állunk a nikaiai hittel. A 359-ben Riminiben tartott és Nikaia ellenfelei által szervezett helyi zsinat után Szent Jeromos a következőket írta: „Az egész világ sóhajtozott, és mindenki megdöbbent azon, hogy végső soron ariánus.” Fel kell tennünk ma magunknak a kérdést, nincs-e véletlenül még több okunk arra, hogy efféle sóhajokat hallassunk.
A zsinat eredetileg azzal a problémával igyekezett szembenézni, hogy a létezők összességén, magán a léten belül milyen hely illeti meg Isten Igéjét, következésképpen Jézus Krisztus személyét is. Nikaia ezerhétszázadik évfordulója kapcsán ugyanakkor azon is el kell töprengenünk, hogy milyen jelentősége van Krisztusnak a mai kultúrában. Ne foglalkozzunk most az irodalmi művekkel és a szórakoztatóiparral, mert ezeken a területeken Jézus Krisztus még mindig „szupersztár”.
Vegyük szemügyre inkább a napjainkban zajló három legfontosabb párbeszédet. Először is, a vallások párbeszédét. Jézus Krisztus nincs jelen ebben a párbeszédben. Nem is lehet másként; ebben a kontextusban ugyanis a béke, a szegénység, a természeti környezet és az etikai kérdések vannak napirenden. A második a természettudomány és a hit közötti párbeszéd. Jézus Krisztus ebben sincs jelen.
Mióta a big bang elmélete bosszút állt a tudósok kezdeti szkepszisén és megerősítette a világmindenség folyamatos tágulásának gondolatát, a tudomány már kevésbé viszolyog Isten és a teremtés eszméjétől. Ennek ellenére Krisztus, a megváltás és az üdvösség kérdése nem vetődik fel ebben a reflexiós folyamatban. Harmadsorban a hit és az értelem között folyik párbeszéd, és Jézus Krisztus innen is hiányzik. Ez a vita elvont filozófiai kérdésekről folyik, s olyan történelmi és esetleges jelenségek nem kerülnek elő benne, mint a megtestesült Krisztus.
Az a számtalan történettudományi, teológiai és ökumenikus kezdeményezés, amelyre a nikaiai évforduló kapcsán sor fog kerülni, szinte teljesen érdektelen lesz Isten és az egyház szempontjából, ha nem azt a célt szolgálja, amelyet Nikaia szolgált, vagyis nem erősíti meg és nem ébreszti fel ismét – ha szükséges – a keresztényekben a Krisztus istenségébe és a Szentháromságba vetett hitet. Ezerhétszáz évvel ezelőtt az egyház hatalmas erőfeszítést tett, s hitével fölébe emelkedett minden emberi rendszernek és minden értelmi ellenállásnak. A hit hulláma felcsapott a legmagasabb pontra, és ott hagyta nyomát a parti sziklán. Ma arra van szükség, hogy ismét a magasba csapjon a hit hulláma; az egykor hagyott nyom nem elég. Nem elég, ha csak ismételgetjük a nikaiai hitvallást – a Krisztus istenségébe vetett hitnek is a magasba kell csapnia ismét.
Forrás: Vigilia
