A pápa nagyobb kollegialitást sürget új apostoli levelében
A II. Vatikáni Zsinat papképzésről, valamint a papi életről és szolgálatról szóló határozatainak hatvanadik évfordulója alkalmából XIV. Leó pápa új apostoli levele a papok szolgálatának és szerepének mélyebb megértésére irányul. A hűség, amely a minden ember iránti alázatos szolgálatban, Istennel és népével való állandó párbeszédben fejeződik ki a folyamatos képzés révén, a papok közötti testvériség és az egész Egyház kontextusában, a missziós és szinodális lelkületben, amely túllép minden önmagunk ünneplésének kísértésen: ezek azok a prioritások, amelyeket XIV. Leó a papi életben fokozni kíván az Una fedelta che genera future („A jövőt teremtő hűség”) című apostoli levelében, amelyet a Szeplőtelen Fogantatás ünnepén írt alá és december 22-én tett közzé.
A levelet a zsinati Optatam totius és Presbyterorum ordinis dekrétumok hatvanadik évfordulója alkalmából írta: ezek a dokumentumok – amint a pápa hangsúlyozza – „mérföldkövet jelentenek a lelkipásztori szolgálat természetéről és küldetéséről, valamint az arra való felkészülésről szóló teológiai reflexióban”, és amelyek megőrzik „nagy újdonságukat és jelentőségüket”. „Ezért életben kell tartanunk ezt az emléket [a zsinat szándékairól] azáltal, hogy elfogadjuk azt a küldetést, amelyet ezek a dekrétumok az egész Egyháznak adtak” – írja a pápa. Ez magában foglalja a papi szolgálat mindennapos megújítását, erőt merítve annak gyökeréből, amely Krisztus és az Egyház közötti kötelék.”
Papképzés a visszaélések és a szolgálat elhagyása elleni küzdelemben
Leó pápa szerint ez elsősorban azt jelenti, hogy a Lélek hangjára kell támaszkodnunk, amely eredetileg táplálta a vágyat erre a lelkipásztori hivatásra, amely mindig „Isten ingyenes ajándéka”. A pápa arra kéri az Egyházat, hogy támogassa a papok folyamatos képzésére irányuló kezdeményezéseket, mint például a tavaly februárban tartott konferencia, amelyen több mint 800-an vettek részt mintegy 80 országból. Hangsúlyozza továbbá, hogy a szemináriumok célja, hogy a képzés terei legyenek, „hogy segítsenek a szeminaristának a saját szívére figyelni”. „Csak az emberileg érett és lelkileg szilárd papok és szerzetesek vállalhatják a cölibátus elkötelezettségét és hirdethetik hitelesen a Feltámadt evangéliumát” – figyelmeztet XIV. Leó pápa.
A Szentatya nem hagyja figyelmen kívül azokat a nyílt sebeket sem, amelyek továbbra is sújtják az Egyházat:
10. Az elmúlt évtizedekben a papság tagjai által elkövetett visszaélések által okozott bizalmi válság az Egyházban szégyennel töltött el és alázatra hívott minket. Még inkább tudatosította bennünk az átfogó képzés sürgető szükségességét, amely biztosítja a papjelöltek személyes fejlődését és érettségét, valamint a gazdag és szilárd lelki életet.
11. A képzés kérdése központi szerepet játszik annak a jelenségnek a kezelésében is, amikor azok elhagyják a papi szolgálatot néhány év vagy akár évtized után. Ezt a fájdalmas valóságot nem szabad kizárólag jogi értelemben értelmezni, hanem megköveteli tőlünk, hogy gondosan és együttérzően vizsgáljuk meg ezeknek a testvéreknek a történetét és a számos okot, amelyek ehhez a döntéshez vezethették őket. A megfelelő válasz mindenekelőtt a képzés iránti megújult elkötelezettség, amelynek célja a növekedés útja az Úrral való bensőséges kapcsolatban.
„Egyetlen pásztor sem létezik egyedül!”
Leó pápa óva int az önreferencialitás kísértésétől, amelyet el kell kerülni, mert a papi hivatás mindig kapcsolati jellegű: „Egyetlen pásztor sem létezik egyedül!” Rámutat: a hivatás „soha nem pusztán egyéni út, hanem arra kötelez minket, hogy gondoskodjunk egymásról. Ez a dinamika mindig a kegyelem műve, amely átöleli törékeny emberségünket, meggyógyítva azt a nárcizmustól és az önzéstől. Hittel, reménnyel és szeretettel arra kaptunk hivatást, hogy minden nap kövessük Krisztust, minden bizalmunkat az Úrba helyezve. A közösség, a szinodalitás és a misszió nem valósítható meg, ha a papok szívében az önreferencialitás kísértése nem enged a meghallgatás és a szolgálat gondolkodásmódjának.”
A papi testvériség nem csupán egy ideál vagy egy szlogen, hanem „a szolgálatot végzők identitása alkotóelemének…, egy olyan aspektusnak kell tekinteni, amelyet megújult erővel kell követni”. Ezzel kapcsolatban Leó pápa rámutat, hogy bár már sokat tettek a Presbyterorum ordinis ajánlásainak végrehajtása érdekében, még van mit tenni. Részletesen kitér néhány kérdésre, beleértve a „gazdasági egyenlőség megvalósítását azok között, akik szegény plébániákat szolgálnak, és azok között, akik gazdag közösségekben végzik szolgálatukat”, valamint az egészségügyi és idősgondozást, amely egyes egyházmegyékben vagy országokban még nem biztosított. „A kölcsönös gondoskodás, a kifejezett odafigyelés a legmagányosabb és legelszigeteltebb testvéreinkre, valamint a betegekre és az idősekre nem tekinthető kevésbé fontosnak, mint a ránk bízott emberekről való gondoskodás” – állapítja meg a Szentatya.
A közösségi élet formáinak előmozdítása
A pápa ezután az egyik olyan „veszélyre” utal, amely a papi életet fenyegetheti, nevezetesen a magányra, „amely elfojtja apostoli buzgalmukat, és szomorú önmagukba zárkózáshoz vezethet”. Emiatt is, „elődeim iránymutatásait követve remélem, hogy minden helyi egyházban megújul az elkötelezettség a közösségi élet lehetséges formáiba való befektetés és azok előmozdítása iránt, „hogy a papok kölcsönös segítséget találhassanak az intellektuális és lelki élet ápolásában, hogy elősegítsék az egymás közötti jobb együttműködést a szolgálatban, hogy megvédjék őket a magányból eredő lehetséges veszélyektől” – írja apostoli levelében XIV. Leó.
Az állandó diakónusi szolgálat
A pápa ezután kiemeli az állandó diakónus szolgálatát: „A nagy törékenység idején minden felszentelt pap arra hivatott, hogy élje meg a szeretetközösséget azáltal, hogy visszatér a legalapvetőbb dolgokhoz, és közeledik az emberekhez, hogy megőrizze a reményt, amely az alázatos és konkrét szolgálatban ölt testet. Ebben a kontextusban az állandó diakónus szolgálata, a szolgáló Krisztushoz hasonlóvá válva, a szeretet élő jele, amely nem marad a felszínen, hanem lehajol, meghallgat és oda ajándékozza magát. Az együttműködő papokból és diakónusokból álló Egyház szépsége, akiket az Evangélium iránti ugyanazon szenvedély egyesít, és akik figyelnek a legszegényebbekre, a szeretetközösség ragyogó tanúságtételévé válik.”
A diakonátus és a laikus hívők megbecsülése
A diakonátus, „egy diszkrét, de lényeges szolgálat”, „különösen akkor, ha a családdal szeretetközösségben élik meg, mert egy megértendő, értékelendő és támogatandó ajándék” – figyelmeztet Leó pápa. Hasonlóképpen – folytatja apostoli levelében – a laikus hívők szerepét teljes mértékben szinodális szempontból kell értékelni. E tekintetben „megfelelő kezdeményezésekre” szólít fel „minden részegyházban…, hogy a papok megismerkedhessenek a szinódus záródokumentumának irányelveivel”.
Leó pápa ezután konkrét ajánlásokat tesz: „A szeretetközösség egyháztanának még hatékonyabb megvalósítása érdekében a papi szolgálatnak túl kell lépnie a kizárólagos vezetői modellen, amely a lelkipásztori tevékenységek központosításához és a ráruházott összes felelősség egyedüli viseléséhez vezet. Ehelyett a szolgálatnak egyre inkább a kollegiális vezetés felé kell elmozdulnia, a papok, a diakónusok és Isten egész népe közötti együttműködéssel, amely kölcsönös gazdagodáshoz vezet, ami a Szentlélek által adományozott különféle karizmák gyümölcse. Ahogy… az Evangelii gaudium emlékeztet minket arra, hogy a szolgálati papság és a Krisztushoz, a Vőlegényhez való hasonulás nem vezethet oda, hogy a szentségi tekintélyt a hatalommal azonosítsuk…”
Az ilyen kísértések aláássák a küldetéshez való hűséget
A papi hivatás a testvérek szolgálatának örömében bontakozik ki – összegzi gondolatait XIV. Leó. Azonban, megfigyelve a kortárs társadalmakban érzékelhető néhány gyakori trendet, nevezetesen a túlzott összekapcsolódottságot, a pápa óva int egy kettős kísértéstől, amely alááshatja a papi szolgálatot: az önmagáért való hatékonyság – amely gyakran túlzott média jelenléttel jár –, és az „egyfajta teljes csendesség”. Az evangelizációt nem a megvalósított projektek számával mérik – magyarázza a pápa –, sem a felajánlott szolgáltatások számával. Másrészt a „lusta és legyőzött” megközelítés ugyanilyen helytelen. „A papok minden helyzetben arra hivatottak, hogy hatékonyan válaszoljanak a hiteles és őszinte kapcsolatok iránti nagy éhségre, amely a kortárs társadalomban megtalálható a szerény és tiszta élet tanúságtételén keresztül.”
„A szemlélődés és a cselekvés közötti harmóniát nem a működési tervek kétségbeesett elfogadásával vagy a tevékenységek egyszerű egyensúlyozásával kell keresni, hanem a húsvéti dimenziónak a szolgálat középpontjába helyezésével. A fenntartás nélküli önátadás azonban nem lehet és nem szabad, hogy azt jelentse, hogy feladjuk az imát, a tanulást vagy a papi testvériséget. Épp ellenkezőleg, az ima válik azzá a horizonttá, amelybe minden belefér, amennyiben az Úr Jézusra irányul, aki meghalt és feltámadt a világ üdvösségéért.”
(vatican News facebook oldaláról)
