Andrea Riccardi: Az egyházat érintő válságok és újdonságok
Talán korszakváltás kezdetén vagyunk, amelyet a 21. századi történelem állít elénk. Ferenc pápasága felszabadító erővel tárta fel a meglévő problémákat, és ebből következően ellentmondásokat és kérdéseket vetett fel. Ha nem következik be a fordulat, akkor a katolicizmus jórészt végzetesen idegenné válik a perifériák világában. Nemcsak hogy nem ér el hozzájuk, nem tud megszületni ebben a környezetben, hanem ki is zárja magát onnan. Végül – a keresztény hagyományokkal rendelkező társadalmakban is – kisebbséggé válik a kisebbségek világában.
Korunkat a szekularizáción túl egyfajta vallásos porfelhő borítja be, terjednek ugyanis benne a vallási színezetű szókészletek és üzenetek. Hogyan találkozhat ez a világ az evangéliumi életfelfogással, ha a vallás ilyen ködösen van jelen benne?
A korszakos fordulópontot az egyházias közösségből a nép egyházává való átalakulással azonosítjuk. Ennek a fordulatnak a kiemelt helye éppen a perifériákon megélt kereszténység. Ferenc pápa megérezte és elindította ezt a folyamatot, amely azonban nem lehet pusztán egyetlen ember akaratának terméke, még ha meg is van a maga karizmatikus személyisége és egyházi tekintélye. Egy érési szakasz gyümölcse ez, amely során újjászületik a szenvedélyes evangéliumi szeretet a perifériák és a periférián élők iránt. Az evangélium iránti lelkesedésről és annak a nagyvárosokban való meggyökeresedéséről szól ez a történet. Egy olyan világ gondjaival szembesülünk, amely – a médián és a globalizáción keresztül – azt hiszi, hogy ismeri a periférián élőket, de nem akar találkozni velük vagy egyenesen meg akarja védeni magát tőlük. Hogyan lehet újra felébreszteni a szenvedélyes szeretetet a perifériák iránt? Megannyi ellenkező jel ellenére ez a lelkesedés soha nem aludt ki, tovább él számos emberi és evangéliumi kezdeményezésben.
A perifériák iránti szenvedélyes szeretet nem csak Ferenc pápaságának iránya; nem csak a II. Vatikáni zsinatból kiinduló evangéliumi és missziós lelkület. Olyasvalami, amit a keresztények a történelmük során már megtapasztaltak. A kereszténység „kivonul” a kialakult keretei közül, és ez jellemző volt a kereszténység történetének különböző korszakaira, ma pedig újra felvetődik mint perspektíva és mint kérdés. A szenvedélyes szeretet azt is jelenti, hogy képesek vagyunk megnyílni „mások” jelenléte előtt, akik történelmi okokból idegenek (gondoljunk más vallások híveire, például a muszlimokra) vagy elszakadtak a kereszténységtől. A „misszionárius” kereszténységben, amely képes egyetemes módon megnyilvánulni (minden kisebbségi és szektás önmagába fordulástól szabadon), ott van a vágy, hogy személyesen találkozzon a másikkal és engedje, hogy faggassa őt a másik mássága.
Vannak olyan helyek, ahol ennek még csak az elején vagyunk, ahol a perifériák még idegenek az egyházi élet számára, de vannak – nem kis számban – már megkezdett, vállalt és megerősödött utak is. Engedni kell, hogy megszólítsanak minket ezek a tapasztalatok, amelyek új fejezetet nyitnak a világ és a globális város életében. Ennek a periférián létező kereszténységnek a – mindegy, mennyire erős – megjelenése új értelmet ad a régi épületeknek, az egyház történelmi helyeinek és „szentélyeinek” a városban. Kikötői, találkozási pontjai lehetnek annak a népi kereszténységnek, amely a városokban él, még ha nem is mindig hallatszik a hangja, vagy nem is tudnak a létezéséről.
Újrakezdeni a perifériáról, az evangéliummal – válasz ez arra a mélyen rejlő igényre, amely a kereszténységet jellemzi a történelemben. Nem olyan stratégia, amellyel fokozatosan eljutunk a társadalom középpontjába, hanem döntő átalakulás azért, hogy eljussunk az evangéliumi üzenet szívébe. Az egyház és a keresztény élet újjászületése éppen a perifériák és a periférián élők iránti szenvedélyes szeretetből indul ki, sőt, annak az örömteli feladatnak a felfedezéséből, hogy a periférián éljük meg és hirdessük az evangéliumot.
(Részlet a szerző azonos című könyvéből, amely a Vigilia kiadásában jelent meg.
A Vigilia facebook oldaláról
