Tetoválás? Kösz, nem! – Miért bánom, hogy van tetoválásom?
17 éves voltam, amikor (szülői engedéllyel!) tetováltattam magamra. Most elmúltam 30, és bánom, hogy anyám nem vágott jól pofon és térített el a tervemtől. (Oké, lehet, hogy nem sok eredménye lett volna, mert 18 évesen titokban akkor is megcsináltattam volna, mint gimi első osztályában a piercingemet). Hogy miért bánom, hogy rajtam van?
Nem, nem azért, mert a minta, amit ábrázol, már nem mond nekem semmit.
Nem is azért, mert jól elcsúfított.
Azért sem, mert olyan helyen dolgozom, ahol takargatnom kell.
És semmilyen egészségügyi problémám sem lett belőle (legalábbis eddig még nem).
Hogy miért csináltattam? Mi vezetett odáig?
Már 12 éves korom óta bújtam az apukám angol nyelvű tetováló magazinjait, és nagy örömére, ki is vágtam a nekem tetsző mintákat, ábrákat. Míg a hozzám hasonló lányok Backstreet Boys és Peter André plakátokat és újságcikkeket ragasztgattak a füzeteikre, könyveikre, szekrényükre, az én szobám ezekkel a színes és fekete-fehér művészi alkotásokkal lett tele.
Viszonylag hamar tudtam, hogy milyen mintát szeretnék és miért. Nem öncélú kitűnni akarás volt a célom, hanem olyan önkifejezési forma választása, ami akkor még egyáltalán nem volt trendi. Sőt, tök hülyének néztek!
13 éves koromtól a rajzórákon a banán-narancs kompozíció helyett a vágyott tetoválásom részleteit gyakoroltam és tökéletesítettem (majdnem meg is buktatott a tanár).
A zsebpénzemen a suli büféjében nem csokis-kókuszos fánkot (pedig arra is nagyon vágytam), a sarki trafikban nem Bravo magazint vettem, hanem félretettem, gyűjtögettem, hogy összejöjjön annyi, hogy végre elmehessek egy szalonba és ott megrendeljem, amit szeretnék.
"1999. május 24. Kedves Naplóm! Végre megvan a tetoválásom, annyira örülök neki!"
Aztán végre – hosszú évek szüleimre gyakorolt nyomása és nyaggatása eredményeképp – beleegyeztek a tetoválásba, mert látták, hogy imáik nem hallgattattak meg és tervemtől nem tántorított el semmi.
Szegények, pedig ha most lennék annyi idős, mint akkor, eszem ágában sem lenne tetoválást csináltatni.
Hogy miért?
Hozzátartozik a tényálláshoz, hogy alapvetően olyan tinédzser voltam, aki nem szeretett beleolvadni a tömegbe (persze minden tini ilyen, vagy legalábbis ilyennek gondolja magát), ami akkor divat volt, az nagyon nem érdekelt. (Tényleg fura voltam, még a kötelező olvasmányokat is szívesen olvastam és a rendhagyó irodalom órán egy tetszőlegesen választott verselemzésnek a Tankcsapda Jönnek a férgek c. számát választottam.)
És talán valahol itt van a kulcsa a dolognak, valami különleges és egyedi dolgot éltem meg akkor a tetoválás révén. Abban a két órában, amíg készült, azt éreztem, hogy egy olyan vágyam teljesül, amelyre éveken keresztül készültem, amiért sokat tettem. Úgy éreztem, a külsőm ilyen formájú megváltoztatása jól kifejezi a személyiségem és annak esszenciáját.
Akkor még nem csili-vili, flancos szalonok jóképű, OKJ-s rajztanfolyamot végzett sármőrjei hívogattak be az utcáról, hanem körúti bérházak sötét földszinti lakásai előtt üldögélő, Charles Bronson-arcú, cigiző, ősöreg tetoválóművészek kérdezték, hogy mit akarok itt.
Akkor még a tetoválásnak volt valami misztikus underground életérzése, nem mindennapi kenyér volt, amit csak úgy leveszel a polcról.
Akkor még nem voltak televarrva a babakocsijukat tologató anyukák, a konyhában almás pitét sütő nagymamák, a krétaporos köpenyű technikatanárok, az öltönyös, bunkófonnal járkáló brókerek, a modelleikkel flörtölő fotóművészek és a hazánkat képviselő birkózók sem.
Ha ma lennék fiatal - ugyanazzal a személyiséggel és érdeklődéssel, mint sok évvel ezelőtt - egyáltalán nem találnám meg a tetoválásban azt az egyediséget és különlegességet, a divathullámtól való elszakadást, azt az alternatív (de egyben igényes) önkifejezési formát, amit akkor kerestem.
Ha ma lennék fiatal, azt gondolnám, hogy a tetoválással egyike lennék annak a sok ezer egyforma klónnak, akiket nap mint nap látok. És akik abban a paradox hitben élnek, hogy a tetoválástól egyediek lettek és kitűntek a tömegből.
Ha ma lennék fiatal, magasról lesz**nám David Beckhamet, Angelina Jolie-t és társaikat, hogy milyen és mennyi tetoválásuk van, hogy ők ettől menők-e vagy sem.
Ha ma lennék fiatal, sajnálnám azokat a lányokat, akik a csuklójukon, az oldalukon, a lábfejükön és úgy egyébként mindenhol, Oravecz Nóra és Paolo Coelho szintű bölcsességeket, babarózsaszín masnikat, még egy női retikülben is elrejthető, aranyszínű mini-revolvereket, cirádás, barokk kalitkából szabadult madarakat és egyéb különleges és rendkívül egyedi mintákat, formákat, rajzokat viselnek.
Ha ma lennék fiatal, sajnálnám azokat a fiúkat, akiknek az alsó lábszárát beborítják a nonfiguratív (jaj bocs, tribal) tetkók, akik az éppen aktuális sport/zene szupersztárhoz hasonlóan nyaktól bokáig ki vannak varrva, akik a pózolós-feszítős profilképükön a műkajás-pufiporos diétától megnőtt jobb karjukkal felhúzzák az atlétájukat, hogy a kockás hasizmaik mellett megmutassák a több sornyi latin/angol/német/olasz/francia/spanyol feliratukat, mert nekik eszük is van, nem csak erejük.
Mert akkor tudnám, amit én akkor még nem, hogy ők - velem együtt - a 2000-es évek bundesliga frizuráját, a tetoválást viselik.
"2015. július 6. Kedves Naplóm! Végre Balatonon vagyunk! A fürdőruhából kilátszott a tetoválásom, annyira nem örülök neki!"
És sajnos azt gondolom, hogy a tetoválás mégannyit sem jelent, mint a trapéznadrág és a gombafrizura. Mert azokat legalább nem lehetett viszontlátni a szüleinken, nagyszüleinken meg a jógyerekeken.
(thankyoufor.reblog.hu)