A faji kérdés nem fekete-fehér ügy

Kategória: Cikkek, írások Megjelent: 2015. december 12. szombat

Az afroamerikai író szerint helytelen a feketék leszakadását kizárólag a fehérek előítéletességével és az amerikai társadalom strukturális rasszizmusával magyarázni. Hiába fogalmaz óvatosan, nem ússza meg, hogy őt is az áldozatok hibáztatásával vádolják.

„A fekete értelmiség válsága, már ha egyáltalán van ilyen, nem abból fakad, hogy a fekete értelmiség nem tudja képviselni a feketéket. Hanem abból, hogy túlságosan is kényelmes a felháborodás és a ressentiment narratíváihoz ragaszkodnia. Még akkor is, amikor a fekete értelmiségi maga már sikeresen hatalmi pozícióba küzdötte magát” – olvassuk a London Review of Booksban Thomas Chatterton Williams Párizsban élő író recenzióját Ta-Nehisi Coates Ami elválaszt a világtól című könyvéről. A kötet néhány hét alatt a New York Times bestseller-listájának élére ugrott, majd elnyerte a National Book Awardot, az Egyesült Államok legnagyobb presztízsű könyves díját.
A Metazin korábban ismertette Coates egy cikkét, amelyben a szerző a strukturális rasszizmus kapcsán kifejtette, hogy a feketék történelmi sérelmeiből, mindenekelőtt a rabszolgatartásból fakadó egyenlőtlenségek enyhítése érdekében szükséges a faji jóvátétel.
Coates könyvében is hasonló gondolatokat jár körül. A feketék elleni rendőri erőszak ihlette mű legfontosabb állítása szerint a feketék ma is az előítéletek és a strukturális rasszizmus kárvallottjai. De ennél messzebbre is megy, és egyenesen azt állítja, hogy az amerikai feketéknek nincsen esélyük önerőből kitörni az intézményesített elnyomás béklyójából. Ahogyan egy korábbi blogbejegyzésében megjegyezte, a fehér felsőbbrendűség eszméjét a mai amerikai társadalom és kultúra rendezőelemének tekinti.
Williams sem az előítéletek továbbélését, sem pedig a strukturális rasszizmus következményeit nem vitatja – ő maga is a saját bőrén tapasztalta mindkettőt. Azt azonban már nem fogadja el, hogy a feketék problémáiért kizárólag a többségi társadalom felelős. Elismeri a történelmi igazságtalanág örökségét, nem vonja kétségbe, hogy a feketék hátrányos helyzetből indulnak, és több akadályt kell leküzdeniük életük során. De túlzás azt állítani, hogy nem csökkent az előítéletesség az elmúlt évtizedekben.
Williams kifejezetten kontraproduktívnak tartja a Coates által is képviselt, divatos baloldali megközelítést. Coates ugyanis átveszi a korábban az előítéletesség nyelvére jellemző esszencializáló fogalmakat. A feketéket és a fehéreket társadalmi szempontból homogén csoportként mutatja be, azt sugallva, hogy minden fekete szegény és áldozat, a fehérek pedig a kollektív elnyomás haszonélvezői és fenntartói. Holott a fekete középosztálybeliek még a fehéreknél is nagyobb mértékben hívei a szigorú rendpárti intézkedéseknek, amelyeknek köszönhetően az amerikai feketék harmada élete során valamikor börtönbe kerül. És persze a fehérek között is sokan vannak, akik a faji esélyegyenlőség előmozdítására törekszenek. Williams szerint eltorzult és gyakran abszurd képet kapunk a világról, ha mindent a faji szemüvegen keresztül értelmezünk. Márpedig Coates így tesz – még a tömegben tolakodó fehér nőszemély udvariatlanságát is az előítéletességgel magyarázza, annak ellenére, hogy a törtető nő a rasszizmusnak semmilyen konkrét tanúbizonyságát nem adta. Pusztán abból, hogy a tolakodás szenvedő alanya az afrikai-amerikai Coates és kisfia volt, még nem következik rasszizmus. Ha viszont még ezt is annak tudjuk be, akkor azzal tovább szítjuk az etnikai feszültséget.
Williams szerint ennél is súlyosabb probléma, hogy a feketék minden bajáért a többséget hibáztató szemléletből az következik, hogy nincs értelme erőfeszítéseket tenni a feketék felemelésére. Ez a fatalizmus káros, hiszen azt sugallja, hogy mindaddig, amíg a strukturális előítéletesség kultúrája nem változik, meddő a feketék támogatása. Ez a megközelítés elfedi egyrészt az egyéni teljesítmény fontosságát a kitörésben, másrészt elhallgatja, hogy a hátrányos helyzet részben szociokulturális okokra vezethető vissza. Coates szerint struccpolitika rasszizmussal vádolni mindenkit, aki összefüggést lát a marginalizált fekete családok kulturális szokásai és a leszakadás között. „Az általam ismert fekete fiúkat és lányokat ugyan valóban sújtotta diszkrimináció, de néhányuk olyan katasztrofális következményekkel járó döntéseket hozott, amelyeket nem lehet a rasszizmussal magyarázni” – írja Williams.
Williams tudja, hogy a tűzzel játszik, és bármilyen óvatosan fogalmaz, könnyen őt is az áldozatok hibáztatásával vádolhatják. Nem is alaptalanul, hiszen a jobboldalon valóban sokan igyekeznek a faji egyenlőtlenséget kizárólag az afroamerikai kultúrával magyarázni. Williams azonban nem a vélt faji illetve etnokulturális hagyományokban, pusztán a szegénység színvak kultúrájában látja a leszakadás átörökítésének az intézményi rasszizmuson túli okait. A szegénység kultúrája ugyan minden bizonnyal a történelmi kirekesztésre vezethető vissza, ám pusztán a kierekesztés felszámolásával már nem változtatható meg. Mindennek ellenére Williams nem ússza meg a dolgot – a London Review of Books máris közölt egy olvasói levelet, amelynek szerzője már az egyéni felelősség kérdésének felvetését is felháborítónak tartja, mondván, hogy ez csak eltereli a figyelmet a feketéket sújtó strukturális rasszizmusról.
(metazin.hu)

You have no rights to post comments