Nézzünk szembe az igazsággal

Kategória: Eheti Megjelent: 2024. február 05. hétfő

Szeretjük azt hallani, hogy az Isten szeret minket – és ez igaz -, de azt már nem szeretjük hallani, hogy attól, hogy az Isten szeret minket, még elkárhozhatunk – pedig ez is igaz. Jézus nagyon súlyos szavakat mondott az ítéletről, a kárhozatba vezető széles útról, a megbocsáthatatlan bűnről és Isten haragjáról – most akkor szeret minket az Isten, vagy nem?

Az egyik legnagyobb bajunk az, hogy emberi fogalmakkal vagyunk kénytelenek kifejezni valamit, ami jóval több annál. Most próbáljuk meg mégis az emberi szavainkkal, néhány egyszerű mondattal megközelíteni a szeretet és bűn, boldogság és kárhozat kérdését.
„Isten szeretet, és aki a szeretetben marad, az Istenben marad, és Isten is őbenne.” (1Ján 4, 16), vallja a Szentírás. A szeretet Isten személyiségének lényege. Szeretetből alkotott mindent. Az általa teremtett világra azt mondta, hogy jó, az emberre pedig azt, hogy nagyon jó. Mindez a „jó” és „nagyon jó” ma is vonatkozik mindarra, amit Isten teremtett és szeret, így ránk is. Nem vonatkozik viszont arra, ami az Isten elleni lázadásból született és rombolja azt, amit Isten, a Szeretet teremtett és szeret – azaz nem vonatkozik a bűnre, ami megrontotta és megrontja ezt a jó és nagyon jó teremtett világot.
Van egy közkeletű tévedés, amivel nyugtatgatjuk magunkat, s amit egy elég botrányos életű művész így fogalmazott meg egy interjúban: Isten a szeretet, mindent megbocsát, az a dolga. Ebben természetesen van igazság, hiszen Isten megbocsátó szeretete valóban hatalmas, de…!
Képzeljük el, hogy valami olyan idegen a mi természetünktől, hogy irtózva fordulunk el attól! Semmiképp meg nem ennénk, meg nem innánk, közelében sem akarunk lenni, már a látása is fáj, undorodunk, taszít… Mit mondanánk erre? Hogy nem szeretjük, gyűlöljük, haragszunk rá, mert tönkretesz valamit bennünk vagy körülöttünk, amit szeretünk. Ha pedig mi így reagálunk, vajon hogyan reagál Isten, a szent, tiszta és igaz Isten a bűnre?
Lássuk be, magunktól sehogy se juthatunk fel a mennyek országába, mert bennünk mindig van valami a bűnből, a megrontottságból, ami „taszítja” Istent. Ha ilyen állapotban bejuthatnánk a mennybe, tönkretennénk azt, ahogy egy csepp méreg is ihatatlanná teszi a friss forrásvizet.
Hogyan juthatnánk át ezen az áthághatatlan akadályon?
Isten irántunk való szeretetét azzal mutatta meg, hogy Ő mégis eljött közénk, a bűnbe, az irtózatba, és emberi természetet öltött magára, hogy egy tiszta utat készítsen nekünk, ahol – a tisztulás útját járva – helyreállítódhat az eredeti egység közte és köztünk.
Ez az Örömhír: az Ige, a Fiú testté lett, a Názáreti Jézus Krisztus győzött a gonoszság minden ereje felett, átívelte a bűn és harag szakadékát, hogy aki Őbenne hisz, aki azon az úton jár, amit Ő megnyitott, az kegyelmet kapjon, élete legyen és bőségben legyen és üdvözülhessen.
Valóban, „úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen.” (Jn 3, 16) Isten szeretete nem abban nyilvánul meg, hogy válogatás nélkül mindent elfogad, hanem hogy eljött közénk, meghalt értünk – „senki sem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért”, mondja Jézus (Jn 15, 13)  -, feltámadt a halálból, hogy „aki benne hisz el ne vesszen”, hogy szabad utat készítsen a mennybe…
Értsük meg: Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és megtette a legtöbbet, amit tehetett, önmagát adta értünk. Jézus Krisztus keresztje nem csak egy erős szimbólum, hanem az ég és föld összekötésének véres valósága. Krisztus helyetted és helyettem halt meg, hogy neked és nekem életem lehessen – mert ha ő nem hal meg, mi mind halottak lennénk.
Tudjuk, hogy Isten irgalmas, és javunkra ír mindent, amit csak lehet, ismeri az összes enyhítő körülményt. De mi legyen azokkal, akik megátalkodnak a bűnben, és elutasítják az ebből kilépés lehetőségét? Bármennyire nehéz is kimondanunk, de azok a híd innenső oldalán, a bűn és harag földjén maradnak – ennek végső állapota, az Istentől való teljes elszakítottság, a pokol.
Nézzünk szembe ennek realitásával, hiszen megváltónk is megtette, amikor azt mondta, keskeny az út és kevesen járnak azon, ami az életre visz, és széles az út és sokan járnak azon, ami a kárhozatba visz. Az embernek minden útja igaz maga előtt, mi is minden hibánkat és bűnünket igazolni és magyarázni tudjuk. Istent azonban nem lehet megvezetni! El kell döntenünk, hogy azt tartjuk-e bűnnek, amit Isten annak mond, vagy azt, amit mi. Elfogadjuk-e Jézus szavait az ítéletről és a megmenekülés útjáról, vagy inkább ezt is kimagyarázzuk, hogy a nekünk nem tetsző mondatok élét és súlyát elvegyük.
Azonban!  Egy emberi élet megmérésének nem a bűn az egyedüli mércéje, sőt elsősorban nem az, hanem a szeretet „mert a szeretet sok bűnt elfedez” (1Pét 4, 8), emellett a kreativitás, nagylelkűség, stb. Nyilvános bűnösök és szentéletű emberek egyaránt véghez vihetnek nagyszerű, felemelő dolgokat, a szeretet nagy tetteit.
Isten egészen összekötötte magát velünk és teljes szeretettel fordul felénk. Nekünk ajándékozta magát, s csak azt kéri, mi is tegyünk hasonlóképp embertársainkkal.
Jézus az ítéletről szóló egyik példabeszédében kifejezetten ezt az odaadó, irgalmas szeretetet nevezi meg a döntés alapjának:
Mikor eljön dicsőségében az Emberfia, s vele mind az angyalok, helyet foglal dicsőséges trónján. Elébe gyűlnek az összes nemzetek. Ő pedig elválasztja őket egymástól, mint ahogy a pásztor elválasztja a juhokat a kosoktól. A juhokat jobbjára állítja, a kosokat pedig baljára.
Aztán így szól a király a jobbján állókhoz: Jöjjetek Atyám áldottai! Vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot, mert éheztem és ennem adtatok, szomjaztam és innom adtatok, vándor voltam és befogadtatok, mezítelen és fölruháztatok, beteg voltam és meglátogattatok, börtönben voltam és fölkerestetek.
Erre megkérdezik az igazak: Uram, mikor láttunk éhesnek, hogy tápláltunk volna, vagy szomjasnak, hogy inni adtunk volna? Mikor láttunk vándornak, hogy befogadtunk volna, vagy mezítelenül, hogy felruháztunk volna? Mikor láttunk betegen vagy börtönben, hogy fölkerestünk volna? A király pedig így felel: Bizony mondom nektek: amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek.
Azután így szól a balján állókhoz: Távozzatok tőlem átkozottak az örök tűzre, amely az ördögnek és angyalainak készült, mert éheztem, de ennem nem adtatok, szomjaztam, de innom nem adtatok, vándor voltam, de be nem fogadtatok, mezítelen, de föl nem ruháztatok, beteg voltam és börtönben, de föl nem kerestetek.
Erre azok is megkérdezik: Uram, mikor láttunk éhesnek vagy szomjasnak, vándornak vagy mezítelenül, betegen vagy börtönben, és nem szolgáltunk neked? Ő azonban így felel: Bizony mondom nektek: amit nem tettetek eggyel is e legkisebbek közül, velem nem tettétek. Ezek örök büntetésre jutnak, az igazak pedig örök életre.” (Mt 25, 31-46)

Részlet Sípos (S) Gyula: A megtérésről című füzetéből. Lásd bővebben: https://szeretetfoldje.hu/index.php/konyveink/12849-a-megteresrol

You have no rights to post comments