A széthúzás veszedelme és az osztozás gyógyszere
Mióta ember él a földön felüti a fejét köztünk a vetélkedés, a megnemértés és széthúzás, ami a legszebb kapcsolatokat is tönkre teheti és a legjobb terveket is vakvágányra futtathatja. Hogyan lehet egy ilyen veszélyes konfliktushelyzetet megoldani? Vagy erővel és hatalommal – ennek első, tragikus példája Káin testvérgyilkossága -, vagy párbeszéddel és megértéssel, mint az első apostoli zsinaton, amiről az Apostolok cselekedeteiben olvashatunk. Nehémiás történetében, az ország újjáépítésekor szintén felüti fejét ez a veszedelem.
Kiderül, hogy a hazatérők vezetői közül többen, visszaélve helyzetükkel, uzsorakamatra adták az ételt az otthon maradottaknak és saját sorstársaiknak is, sőt adósrabszolgaságba vetették a kiszolgáltatott helyzetbe kerülőket. Csoda-e, hogy végül a nép zúgolódni kezdett?
„Fiainkat és leányainkat zálogba adtuk, hogy gabonát vegyünk rajtuk, ehessünk és élni tudjunk!” Voltak, akik így szóltak: „Elzálogosítjuk szántóföldjeinket, szőlőinket és házainkat, hogy gabonát szerezhessünk az éhínség idején.” Mások ezt mondták: „Kölcsönpénzt kell felvennünk, hogy leróhassuk a király adóját és oda kell adnunk szántóföldjeinket és szőlőinket, márpedig a mi húsunk is olyan, mint testvéreink húsa, és a mi fiaink is olyanok, mint az ő fiaik. Íme, szolgaságba vetjük fiainkat meg leányainkat, és leányaink között nem egy már rabszolgáló, és nincs, amivel kiválthatnánk őket, hiszen szántóföldjeink és szőlőink is mások kezén vannak.” (Neh 5,2-5)
Mindezek miatt nagy zúgolódás, széthúzás és meghasonlás keletkezett. Nehémiásnak ebben a helyzetben bátran és határozottan kell fellépnie. Tudja, hogy nem toporoghat egyhelyben, nem érheti be siránkozással és megértésüket kérve: jaj, testvérek, mi egyek vagyunk, legyetek jók egymáshoz… Győzködhetné őket, tanácskozásokat tarthatna, egyhelyben toporogva: talán így kellene, úgy kellene – közben pedig telik az idő, nő a szakadás és egyre jobban elmélyül a válság.
Most mutatkozik meg Nehémiás vezetői nagysága a határozottságban és a többiekkel való sorsközösség felvállalásában. Elrendeli ugyanis, hogy mindenkinek meg kell osztania a javait a többiekkel, válogatás nélkül. (Tudjuk, mi lehetett az eltévelyedettek válasza erre, hiszen ma is ugyanazt a nótát fújják: ez az enyém, én szereztem magamnak! Szabadság van! Mindenki így csinálja, ez kell a gazdasági fellendüléshez, ami elmarad, ha a gazdagok nem gazdagodhatnak tovább a szegények rovására… jogunk van hozzá!)
Nehémiás nem enged semmilyen rábeszélésnek, zsarolásnak, nem nyit kiskapukat, hanem határozottan lép fel, de egyben jó példával is elöl jár: „Én nagyon megharagudtam, amikor ilyen hangú panaszukat hallottam, megfontoltam a dolgot és megfeddtem a főembereket meg az elöljárókat. Azt mondtam nekik: Hát mindegyiktek uzsorát űz felebarátjával szemben? Majd népes gyűlést hívtam össze ellenük és így szóltam hozzájuk: Mi, amint tudjátok, tehetségünkhöz képest kiváltottuk azokat a zsidó testvéreinket, akiket eladtak a pogányoknak. Ti pedig eladjátok saját testvéreiteket, hogy mi kiváltsuk őket?” Erre hallgattak és nem tudtak, mit válaszolni. Én pedig folytattam: Nem helyes az, amit műveltek. Miért nem jártok a mi Istenünk félelmében, hogy ne gyalázhassanak minket a pogányok, a mi ellenségeink? Én is, testvéreim meg legényeim is igen soknak kölcsönöztünk pénzt meg gabonát. Mi azonban nem követeljük vissza az adósságot. Adjátok még ma vissza szántóföldjeiket, szőlőiket, olajkertjeiket és házaikat, és hozzá engedjétek el nekik a pénz-, gabona-, bor-, olajkamatot is, amelyet tőlük követelni szoktatok.” (Neh 5,6-11)
Nehémiás az Isten igéjével, az igazságosság szavaival, mint egy kétélű karddal ketté vágta a viszály csomóját, rendet tett és megszüntette az ellenségeskedést. Isten igéje, a szeretet és igazságosság igéje ugyanis mindig szemben áll a hamis életmóddal. Ugyanakkor Nehémiás nem él vissza a hatalmával, nem fosztja ki a bűnösöket sem. Nem szégyeníti, alázza őket fölöslegesen, nem rabolja el vagyonukat, nem töri meg a szívüket, csak azt mondja: ha közöttünk élsz, osztozz velünk ebben az életben! Segítsd a másikat azzal, amid van. Hiszen ő a testvéred!
Óriási feladat, hogy rendet tartsunk életünkben, s így Istenben, szeretetben, rendezett körülmények között éljünk. Egy evangelizátornő könyvében olvastam, hogy olykor, amikor tanított, és az igehirdetés és imádság közben gyógyulások történtek, felálltak egyes emberek és zajongani, „prófétálni” kezdtek, hogy így hívják fel magukra a figyelmet. Ő pedig odaküldte a rendezőket, hogy hallgattassák el azokat az embereket és tartsák fenn a rendet. Ekkor megvádolták, hogy milyen kemény, nem engedi a Szentlelket munkálkodni. Erre azt válaszolta nekik: én nem gondolom, hogy a Szentlélek feleselne önmagával. Márpedig ha engem vezet a Szentlélek ebben a szolgálatban és itt a teremben, akkor az az ember, aki közben felállt, hogy hangosan kiabáljon, „prófétáljon”, valószínűleg nem a Szentlélek sugallatára tette.
Hasonló helyzetben kellett rendet tennie Pál apostolnak is Korintusban, ahol a közösségi alkalmak kezdtek a magamutogatás zűrzavarába fulladni. Mert Isten rendezett módon végzi a maga dolgát. (Mindennek megadja a maga idejét és helyét, és azt kell „megtalálnunk” és „betöltenünk”.). Ez természetesen nem diktatúra, nem lehet ürügy a visszaélésre a megbízatással, hanem a Szeretetben megélt szabadság és fegyelmezettség, amely minden jó kibontakozását biztosítja, ugyanakkor védelmet nyújt a gonosz ellen.
A nép elfogadta Nehémiást és megértette annak igazságát. „Erre ők így feleltek: Visszaadjuk és nem követelünk tőlük semmit sem. Úgy cselekszünk, ahogy mondtad. Odahívtam erre a papokat és megeskettem őket, hogy úgy tegyenek, ahogy szóltam (…) Erre az egész tömeg így felelt: „Ámen”, és dicsőítették Istent. És a nép a határozat értelmében járt el.” (Neh 6,12-13)
Isten emberré lett és osztozott az életünkben. Mindenben magára vette az „ember terhét”, a népek terheit, ezzel példát adva nekünk, hogy mi is így cselekedjünk, osztozva életünkön és szolgálva egymást. Ez nem jelet egyenlősdit – „szegények mindig lesznek köztetek”, mondja Jézus (Mk 14,7) -, és nem az élősködők megsegítésére való. De arra igen, hogy egyre jobban megismerve egymás erősségeit és gyengeségeit, karizmáit és lehetőségeit, egy testként, Krisztus Testeként tudjunk munkálkodni és építeni Isten országát, különös gondot fordítva a gyengébb tagokra, ahogy azt Pál apostol olyan szépen megmagyarázza a korinthusi híveknek: „De Isten azért alkotta úgy a testet, hogy az alantasabb tagoknak nagyobb tisztesség jusson, hogy ne legyen szakadás a testben, hanem a tagok törődjenek egymással. Ha tehát az egyik tag szenved, vele együtt szenved valamennyi tag; vagy ha az egyik tag dicsőségben részesül, együtt örvendezik vele valamennyi tag. Ti pedig Krisztus teste vagytok, és egyenként tagjai.” (1Kor 12,24-27)
Az Izraelbe hazatérő nép egykor értette ez és bevette az osztozás gyógyszerét, s így sikerrel folytatta a munkát, míg egészen felépítette a falat a szent város körül. Munkája elismeréseként pedig a király helytartóvá nevezte ki Nehémiást – és ekkor mutatkozott meg annak emberi nagysága és istenszeretete egyaránt, mert ezután sem élt vissza kiváltságos helyzetével, hanem továbbra is osztozott népével a nehéz körülményekben.
„Attól a naptól kezdve pedig, amelyen a király meghagyta nekem, hogy helytartó legyek Júda földjén, Artaxerxész királynak huszadik esztendejétől egészen a harminckettedikig, tehát tizenkét esztendőn át, én meg testvéreim nem vettük fel azt a járandóságot sem, amely a helytartót megilleti. Az előző helytartók ugyanis, akik én előttem voltak, súlyosan megterhelték a népet és kenyérben, borban meg pénzben naponta negyven sékelt szedtek. Hozzá még legényeik is nyomták a népet. Én azonban isteni félelemből nem így cselekedtem. Sőt, még a falépítésnél is segédkeztem, bár földet nem vásároltam. Legényeim is mind ott voltak a munkánál. Asztalomnál ültek a zsidók is, meg az elöljáróság is, mintegy százötven férfi, valamint azok is, akik a körülöttünk lakó népek közül érkeztek hozzánk. Ezért naponta elkészítettek számomra egy ökröt, hat válogatott kost, nem is számítva a szárnyasokat, minden tizedik napon pedig különféle borokat és sok egyebet szolgáltam fel. Mégsem vettem fel a helytartói járandóságot, mert a nép amúgy is nagyon szegény volt. Emlékezzél meg rólam, Istenem, szolgáljon javamra mindaz, amit ennek a népnek érdekében cselekedtem.” (Neh 6,14-19)
Nagy példa ez korunkban, amikor a hatalommal bíró, vezető emberek szeretik maguk felé hajlítani a törvényt és felfalni mindent maguk körül, nem törődve a rájuk bízottak életével…
Sípos (S) Gyula (Részlet a megjelenés előtt álló „Isten stratégiái” című könyvből)
(www.szeretetfoldje.hu)
