Ratzinger próféciája és egyházunk mai állapota
Joseph Ratzinger, a későbbi XVI. Benedek pápa fiatalon meghívott teológusként komoly munkát végzett a II. Vatikáni Zsinaton és sok előadást tartott utána is. Emmanuel nővér könyvében (A Szentlélek végül elhozza a békét), ismerteti a fiatal Ratzingetnek azt a jövendölését, amit a Zsinat után, a franciaországi diáklázadások idején mondott az Egyház jövőjéről. Érdemes szavait összevetni egyházunk, különösen is a mai magyar katolikus egyház jelenlegi állapotával.
Joseph Ratzinger akkor így látta: „a válság következtében az Egyház sokat fog veszíteni: épületeket, híveket, papokat, társadalmi kiváltságokat. Az egyház egészen meg fog változni. Sokkal kevesebben lesznek a hívők, és arra kényszerülnek majd, hogy elhagyjanak sok szent helyet, amelyet a századok során építettek. A katolikus egyház kisebbségbe kerül és kevés beleszólása lesz a politikai döntésekbe; megalázzák és arra késztetik, hogy visszatérjen a kezdetekhez. Ám ezzel egyidejűleg, a jelentős megrázkódtatás hatására újra megtalálja önmagát; leegyszerűsödve születik újjá, erősebb lesz és missziós lelkület hatja át.”
Ratzinger szerint ez egy hosszas folyamat lesz: „Kis csoportok révén születik majd újjá az egyház, jelentéktelen mozgalmak révén, amelyek újra a hitet helyezik reményük középpontjába. Az Egyház lelkibbé válik, felhagy a politikai törtetéssel, és nem szövetkezik többé sem a jobb, sem a baloldallal. Újra szegénnyé, a szükséget szenvedők egyházává válik. Az emberek ekkor felismerik majd, hogy leírhatatlan magányosság világában élnek, hogy elveszítették Isten ismeretét, és megrémülnek saját nyomorúságuk láttán.”
Végül a fiatal Ratzinger így zárja mondanivalóját: „Csakis ekkor fogják megpillantani a hívek kicsiny nyáját, mint valami egészen új dolgot; megértik, hogy őbennük van remény számukra, hogy ők jelentik a titokban vágyott választ kérdésükre.”
Ami az Egyház állapotát általában illeti, elmondhatjuk, hogy az elmúlt évtizedekben egyre inkább valósággá váltak és válnak ezek a prófétai szavak. Ismerjük a történeteket a kiürült és elhagyatott templomokról és a statisztikákat a hívek fogyatkozó számáról. Az is igaz, hogy az 1970-es években még jelentéktelen lelkiségi mozgalmak, kis imacsoportok, karizmatikus közösségek és új életközösségi formák az Egyház bizonyos részeibe csodálatos megújulást tudtak hozni. A szemünk előtt bontakozott ki az Egyház szegények és szükséget szenvedők felé fordulása is pápáink vezetésével.
Ugyanakkor, ha a hazai egyházat nézzük, azt láthatjuk, hogy mindez csak felemás módon, történelmi késettséggel – ami részben a szovjet megszállással is magyarázható -, és olykor épp a fentiekkel ellentétes módon történt és történik. Az 1990-es években hazánkban is kibontakozott egy megújulás, szabaddá vált a vallásgyakorlat, közösségek alakultak, szerzetesi hivatások jelentkeztek, egyházunk rengeteg anyagi eszközt és lelki lehetőséget kapott. Hogyan gazdálkodtunk ezzel?
Nos, a mi egyházunk anyagi értelemben éppen nem szegényedett, épp ellenkezőleg! Az építési, alapítási láz átjárt minket, részben megint csak érthetően, hiszen annyi mindenben voltunk korlátozva előtte. Ugyanakkor ez a „láz” meg is betegített minket, s most itt állunk a renovált, újjá épített és újonnan épült intézményekkel, amelyek papíron léteznek, de hogy mennyi keresztény ember és milyen keresztény lelkület járja át őket, az erősen kérdéses. (Gondoljunk nyugodtan a keresztény iskoláinkra és a hiányzó krisztusi tanítókra és nevelőkre…) Nyilvánvaló, hogy itt eltévesztettük a mértéket, és túl sokat törődtünk az anyagi építkezéssel és túl keveset az lelki építkezéssel. A „régi jó módszerekhez” való ragaszkodással pedig elveszítettünk olyan hivatásokat, embereket is, akiket megtarthattunk volna, nem beszélve arról a sokaságról, akiket meg se tudtunk nyerni magunknak. A szép új épületek pedig kezdenek kiürülni…
Ami pedig a politikai befolyást és „politikai törtetést” illeti, abból nem, hogy nem szabadultunk meg, hanem épp ellenkezőleg! Talán ez is hozzá járul ahhoz, hogy nálunk még várat magára az, amivel Ratzinger, reménységgel telve, befejezi mondanivalóját: „Csakis ekkor fogják megpillantani a hívek kicsiny nyáját, mint valami egészen új dolgot; megértik, hogy őbennük van remény számukra, hogy ők jelentik a titokban vágyott választ kérdésükre.”
Mi azonban, egyen-egyenként és közösségeinkben is, tovább járhatunk azon az úton, amely az egyház, és rajta keresztül az egész világ megújulásához vezet. Leegyszerűsödhetünk, lelkibbé – mondhatnánk, Szentlelkibbé -, válhatunk, elfordulva minden politikai, hatalmi megosztottságtól és törtetéstől. Szívünkre vehetjük a szenvedő világ sorsát, imában és szeretetben, szavakban és tettekben, mert megértettük – és ezt akarjuk megélni! -, hogy így mi leszünk, mi vagyunk az Istentől jövő válasz a világ nyomorúságára.
Már ha valóban krisztusi emberekként akarunk élni, Isten dicsőségére és az emberek javára…
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
