A politizáló Jézus
Ahhoz, hogy megértsük Jézust, meg kell értenünk azt a közeget is, amiben működött. Az országban kettős állami-politikai hatalom épült ki a megszálló rómaiak adminisztrációja és a zsidó „főpapok és vének” uralma alatt, de időről időre felléptek karizmatikus vándortanítók és próféták is a saját megújulási programjaikkal. Vallási társadalom volt, így a társadalmi problémák is vallási köntösben fogalmazódtak meg. Ebben a közegben jelent meg Keresztelő János és a názáreti Jézus karizmatikus mozgalma.
Amikor Jézus hirdetni kezdi Isten országát az emberek között, hamar világossá válik, hogy ő nem pusztán egy személyes kegyességi mozgalom vezetője, amely az életszentségben való előrehaladást tűzi ki célul. Szavaival és tetteivel társadalmi megújulást szeretne elérni, visszatérést Isten eredeti akaratához, a mennyek királyságához a földön. Ez egy hallatlanul radikális program volt - sokkal inkább, mint ahogy ma olvassuk -, és a személyes és közösségi élet egészét célozta. (Akkor minden társadalmi-politikai cél vallási köntösben jelentkezett - ilyen szempontból a vallás „totalitás” volt és nem csak egy kis része az életnek, mint napjainkban -, és a nemzettel és Istennel való kapcsolat egészét átfogta.) A visszatérés Istenhez és Isten országához forradalmi elképzelés, ami a társadalmi viszonyok jelentős átalakulását igényli. Nem véletlen, hogy a nép vénei és a főpapok, illetve a az írástudók és farizeusok valamint a szadduceusok – azaz a kor „politikai pártjai” és az Izraelt kormányzó zsidó Nagytanács tagjai -, fokozódó ellenszenvvel kísérik Jézus működését.
Jézus megfeddi az ország vezetőit képmutatásuk, kapzsiságuk, a hatalommal való visszaélésük miatt, és kárhoztató ítéletet mond felettük. Ugyanakkor támogatja a szegényeket, a semminek látszókat, pártfogásába veszi a menekülteket és a pogányokat. Nyilvánosan megszegi a szokásjogot és a főtanács törvényeit a kedvükért. Ez az a lázító program, ami - akkor is, ma is -, felháborodást kelt, de Jézust nem lehet megállítani. Megszégyeníti az ellene fordulókat, megtöri a szombatot, mindenkivel párbeszédet kezd – bár a legtöbben végül elutasítják -, és még olyan radikális prófétai tetteket is végrehajt, mint a „rablók barlangjává” lett templom megtisztítása. (El tudjuk ezt képzelni napjainkban a „demokrácia templomaiban”?)
Az emberek egy ideig kedvtelve hallgatják őt, örülnek a gyógyító, szabadító szolgálatának, de amikor Jézus szavai és tettei miatt a saját identitásuk is veszélybe kerül, akkor ellene fordulnak. A legtöbb embernek ugyanis - akkor is és most is -, az identitása, önazonossága inkább kötődik a világhoz, saját hagyományaihoz, politikai kötődéséhez, mint Istenhez. Amikor aztán szembesülnek Isten tanításával, akkor olyan mély változáson kellene átmenniük, hogy azt nem tudják felvállalni. (Épp a mai, hétfői evangéliumban olvassuk, ahogy a názáretiek, a saját falubeliek is meg akarják Jézust ölni, amikor az megmutatja nekik a valódi állapotukat.)
A zsinagógában az elöljáró azt mondja Jézusnak és az ott lévőknek: hat nap van a munkára, akkor gyógyíttassátok magatokat, de a hetedik napon ne – azaz minden lehet nagyon szép és jó, de csak addig, amíg a fennálló – külső és belső – rendet nem zavarja. Mert ha megzavarja, akkor ellenség, akkor hamis, akkor el kell tüntetni. Ahogy - akkor és most is -, minden hatalmaskodó ember visszhangozza, amit Kajafás főpap mond: jobb ha másik hal meg, mintha mi kerülünk veszélybe.
Ezt ma úgy mondják: ne politizálj! Illetve, az egyház részt vehet a közéletben – lehetőleg a hatalmon lévők mellett -, azaz politizáljon, de csak úgy, hogy azzal nem hoz kellemetlen helyzetbe bennünket. (Mert ha mégis, akkor minimum „demens vénember”, ahogy azt mondták Ferenc pápára, amikor felszólalt a menekültekkel való emberséges bánásmód mellett.)
Isten nagy szentjei közül bizony sokan erősen „politizáltak”. Assisi Szent Ferenc és Szent Domonkos politizált, amikor a szegény néptömegeket visszaintegrálta az egyházba és társadalomba. Sziénai Szent Katalin és Svéd Szent Brigitta politizált, amikor sürgették a pápa visszatérését Avignonból Rómába. (Szent Brigitta olyan sistergős leveleket írt kora visszaélései miatt, hogy azt ma rögtön kicenzúráznák a facebookról.) Páli Szent Vince a francia királyig elment a szegények miatt, Don Bosco kora sok politikai hatalmasságával levelezett az olasz egység kialakulásának nehéz éveiben és Pio atya se hagyta szó nélkül Európa háborús őrületét…
A keresztények bajba kerülhetnek, ha a személyes megtérésen és kisközösségi léten túlmerészkednek. Egy példa: Martin Luther King amerikai fekete lelkész és polgárjogi harcos is akkor vált igazán kellemetlenné a hatalmon lévők számára, amikor a feketék személyes jogain túl a közösségi jogokért is küzdeni kezdett a szakszervezeti mozgalmakkal összefogva. Akkor meggyilkolták. (Napjainkban pont fordítva: a közösségi célokért való küzdelem visszaszorult és előtérbe kerültek a veszélytelenebb „személyes” célok, a bűn őrületéig menően például az lmbtq-kampányokban.)
Amikor Isten országát hirdetjük és igyekszünk megélni annak igazságait, akkor bizony „politikai helyzetbe” kerülhetünk. A szegények bérének visszatartása és meglopása ma is bűn, lopás és korrupció, a hazugság és lejáratás ma is bűn. Jézus szavai szerint a karaktergyilkosság most is gyilkosságnak számít, mint ahogy egyébként a paráznaság és az abortusz is. Amikor ezt keresztény emberek „elnézik” a saját – bal- vagy jobboldali -, politikai vezetőiknek, amikor akkor részesek ebben a bűnben. Beszéljünk világosan: mind részesek vagyunk ezekben a bűnökben, amikor „ne politizáljunk”, illetve amikor „politikai” kötődésünk felülírja a krisztusi identitásunkat Jézus nekünk is mondja: „Jaj nektek…”.
Ez nagyon kellemetlen igazság nekem is, hiszen én sem vagyok különb a Deákné vásznánál. Éppen ezért kérnünk kell Jézust, hogy adja meg a tisztánlátást, az erőt és bátorságot, amivel átlátjuk és megértjük, mi történik bennünk, velünk és körülöttünk, hogy képesek legyünk mindig Jézus tanítása szerint élni cselekedni.
Hogy hazánk a Szeretet földje legyen.
Sipos Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
