A gyermek Jézus személyiségéről és jelleméről
Milyen volt a gyermek Jézus személyisége és jelleme? Kedves volt, vidám és bátor, vagy inkább visszahúzódó, csendes? Ő volt a kortársai vezére vagy épp ellenkezőleg, a közösség szélére szorult fiú, aki lelki érzékenysége miatt nem vett részt a vad játékokban? Extrovertált vagy introvertált lelki alkat volt, szangvinikus, melankolikus, vagy kolerikus, flegmatikus személyiségtípus (és itt sorra vehetnénk még a többi ismert felosztást) volt rá inkább jellemző?
Ha Jézus gyermekkoráról gondolkodunk, és nem akarunk elveszni az apokrif evangéliumok meséiben, akkor legelőször is azt kell megértenünk, hogy mit jelent az, hogy Jézus egyszerre tökéletesen Isten és ugyanakkor tökéletesen ember, szétválaszthatatlanul és összekeverhetetlenül. Ő egyszerre a megtestesült Ige, a Szó, a Fiú, a Szentháromság második személye, „Isten az Istentől, Világosság a Világosságtól, valóságos Isten a valóságos Istentől”, ahogy ezt megvalljuk a Hiszekegyben. Ugyanakkor tökéletesen emberré lett, asszonytól született és ugyanazt az emberi életet élte, mint mindenki más. Jézus emberi személyisége ép, egészséges és normális volt. Nem kucorgott benne egy kisisten, aki diktálta neki, hogy mit tegyen, nem volt bomlott elméjű, aki mindenféle hangokat hall és képeket vizionál. Nem kísérletezett gyermekkorában csodatételekkel – nem változtatott agyaggalambot élővé és nem is átkozott halálba embereket, ahogy ezt az apokrifokban olvassuk -, tulajdonképpen nála józanabb, gyakorlatiasabb, jó értelemben vett „hétköznapi ember” nem élt a földön. (Mivel teljesen megélte az emberi életet és „mindenben kísértést szenvedett”, ezért mindenkit megért és mindenben segíteni is tud és akar…)
A gyermek Jézusnak ugyanúgy kellett növekednie és tapasztalatokat szereznie, mint minden más gyereknek. Lukács az evangéliumában két helyen is, a csecsemő Jézus Templomban való bemutatásakor és a 12 éves Jézus templomban való ottmaradásakor is hangsúlyozza ezt:
„A gyermek pedig növekedett és erősödött, telve bölcsességgel, és az Isten kegyelme volt rajta.” (Lk 2,40)
„Jézus pedig növekedett bölcsességben, korban és kedvességben Isten és az emberek előtt.” (Lk 2,52)
A lukácsi idézetek arra is utalnak, hogy milyen volt a gyermek Jézus jelleme, ami nem keverendő össze a személyiségével. Az evangélista a kedvességet és a bölcsességet, illetve a testi és lelki erőt említi. Ez pedig azt mutatja, hogy a Szentlélek hét ajándéka – értelem, tudomány, bölcsesség, jótanács, jámborság, istenfélelem, erősség – hatékonyan munkálkodott benne, s így a Szentlélek gyümölcsei is korán megmutatkoztak jellemében: szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, szelídség, hűség, szerénység, tisztaság... Érthető ez, hiszen Jézus a Szentlélektől született, és a Szentlélek kegyelme és bölcsessége – az életkorának megfelelő módon – mindig átjárta. Fontos, hogy „életkorának megfelelően” - amikor ezen túllépett, akkor az olyan drámai, őt és szüleit egyaránt felkavaró élmény volt, mint a 12 éves kori nagy tapasztalata a jeruzsálemi templomban a mennyei Atyáról.
(Ezt a fejtegetést most zárjuk rövidre – hogy visszatérhessünk a gyermek Jézus személyiségéhez - azzal, hogy a názáreti Jézus az élete és tettei által Krisztusnak, azaz Messiásnak bizonyult, akinek az élete több, mint háromszáz ószövetségi próféciát teljesített be. Isten emberré lett egy jelentéktelen, poros kis faluban, felnövekedett szegény emberek gyermekeként, menekültként és kétkezi munkásként, egész természetében és életmódjában hozzánk hasonulva és velünk teljes közösséget vállalva. Harminc évig élt teljesen hétköznapi, tökéletesen emberi életet, hogy aztán – a Szentlélek által felkenve -,megkezdje nyilvános működését és a megváltás művét elvégezve kiszabadítson minket a bűn és a halál hatalmából …)
Milyen lehetett tehát a kis Jézus személyisége? Nyilván itt meg nem beszélhetünk kialakult, kiforrott, érett személyiségről, hanem csak egy fiú formálódó lelki alkatáról, de mégis, milyen lehetett?
A válasz először meghökkentő lehet, mivel nem elégíti ki kíváncsiságunkat: tulajdonképpen lényegtelen - illetve félrevezető lenne -, talán ezért is nem beszélnek róla a hiteles evangéliumok. Miért mondom ezt?
Minden kor előnyben részesít valamilyen személyiségtípust, a maga kultúrája szerint. (Tegyük hozzá, hogy nincs tiszta típus, mindannyian keverékek vagyunk, amelyikben egyik vagy másik típus dominánsabb, és még ez is változhat a szerepeink szerint.) A mi korunk a vidám, nyitott, közvetlen szangvinikus típust díjazza. De például az újkorban jelentős angol gentleman-ideál erősen különbözik ettől, ők épp a visszafogottságot, komolyságot, sztoikus türelmet tartották elérendő célnak. A romantikának a melankolikus személyiségtípus tetszett, Spártának talán a flegmatikus, ami erősen különbözött a kora másik nagy példájától, az athéni polgár ideáljától. Isten viszont mindegyik személyiségtípust – bármilyen felosztásról legyen szó -, egyformán szereti és egyformán értékesnek tartja. Akármilyenek is voltak a kis Jézus személyes tulajdonságai, ebből a szempontból nem példa nekünk. Ha ő inkább visszahúzódó, introvertált gyermek volt, az nem jelenti azt, hogy nekünk is ilyenné kell lennünk, és fordítva: ha ő nyílt, kezdeményező, extrovertált fiú volt, nekünk nem kell erőszakot tennünk magunkon és eljátszani, hogy mi is ilyenek vagyunk.
Jó gyerek volt Jézus? Bizonyosan, de hogy mit jelentett „jó gyereknek lenni”, az részben megint csak a kultúrától is függött. Jó volt, mert Istennek tetsző életet élt, és szót fogadott szüleinek, akik megértették és szerették őt. (Valószínűleg Mária és József voltak a legjobb szülők, akiket szintén eltöltött a Szeretet Lelke, de azért úgy szeretni ők se tudták a gyermeküket itt a földön, ahogy az Atya szerette a Fiút a Szentháromságban, a mennyben. Így a minden gyermekben benne lévő szeretethiány a gyermek Jézusban is ott volt…) Egyenetlenségek, súrlódások minden családban vannak és akkor még nem beszéltünk a kamaszkorról, a függetlenedés, a leválás koráról, amin Jézusnak is keresztül kellett mennie…
Sípos (S) Gyula (szeretetfoldje.hu)
