Arcvakság, szupermemória, egyebek

Kategória: Érdekességek Megjelent: 2021. október 29. péntek

Memóriánk nagyon különösen működik. Ha bemutatkozik valaki, sokkal jobban figyelünk arra, amit mi mondunk, így nem jegyezzük meg a nevét. Az arcok memorizálása is gondot okoz a legtöbbünknek, bár ezzel már sokkal jobban boldogulunk, mint a névvel.

Ha arcok felismeréséről van szó, legtöbbünknek az arcvakság ugrik be. Ötvenből egy embert érintő eltérésről van szó, ami azzal jár, hogy nem képes felismerni és rendszerbe helyezni a másik ember arcvonásait. Ez ráadásul nem korlátozódik idegenekre: az arcvakok saját családtagjaik, barátaik arca helyén is egyfajta alaktalan masszát látnak. Kénytelenek őket más jellegzetességeik alapján felismerni, de gondolhatjuk, mekkora bajba kerülnek, ha egy ismerősük frizurát vált. Azt is fontos tudatosítani, hogy az arcvakság egyfajta betegség, amivel az illető folyamatosan küzd. Ha nem ismer meg valakit, nem szándékosan teszi, hanem képtelen rá.
A másik gyakori, arcokkal kapcsolatos jelenség a pareidolia. Ez minden emberre érvényes, és a csecsemőkorunkból eredeztethető. Amikor megszületünk, látásunk még nem elég éles ahhoz, hogy fókuszáljunk a szüleink fölénk hajló arcára. Ahogy fejlődünk, úgy veszünk észre belőle éles részleteket, és ezekből próbáljuk összerakni magát az arcot. Érdekes módon ez az illesztgetés és keresés felnőttkorunkra is megmarad. Ha két egymás melletti pontot és alatta egy hosszúkás vonalat látunk, máris arcot vélünk felfedezni a konyhaasztalra fröccsent szósz maradékában vagy akár egy ház falán. Nagyon sok mókás mémet és fényképet köszönhetünk e tulajdonságunknak, a tárgyak szinte életre kelnek.

A ritka kivétel: aki egy arcot sem felejt el
Ahogy élnek köztünk arcvakok, úgy ennek ellenpontjaként néhány szuper arcfelismerő is. Legyen szó akár ismerősről, akár egy idegenről a metrón, ezek az emberek megjegyzik az arcokat, és soha többé nem felejtik el őket. Nem akarnak rájuk emlékezni, mégis kénytelenek. Josh P. Davis, a Greenwichi Egyetem pszichológiaprofesszora ezt a jelenséget tanulmányozza, s becslése szerint a lakosság mintegy 1%-a minősülhet szuperfelismerőnek.

Hiába jó képesség, mégis zavarba hozza tulajdonosait
2009-ben már a Harvard is vizsgálódott a témában. Az akkori felmérésben csak négy olyan embert találtak, akik úgy gondolták, sokkal pontosabban ismerik fel az arcokat másoknál. Ám mindegyikük arról számolt be, hogy elsőre ijesztő vagy minimum zavarba ejtő rádöbbenni, hogy egy húsz évvel ezelőtt pár pillanatra meglátott arcot is azonnal újra képesek azonosítani. Attól féltek, valami nagyon nincs rendben velük. Hiszen ők úgy mennek oda a húsz éve nem látott ismerőshöz, hogy pontosan tudják, kicsoda, míg a másik nagy eséllyel nem emlékszik rájuk. Ezért a legtöbb szuperfelismerő elrejteni igyekszik képességét, és inkább megjátssza, hogy nem ismeri fel a másikat. Néhányuk azonban pont különleges képességével válik a társadalom hasznos tagjává. A brit rendőrség például alkalmaz szuperfelismerőket, akik képesek gyanúsítottakat lebuktatni.

Te is szuperfelismerő vagy?
Egy olyan képességről beszélünk, ami nem tanulható. Valakinek vagy megvan, vagy nincs. Nem úgy működik, mint a memória, ami életünk végéig fejleszthető. Még azok, akik a Guiness-rekordok könyvébe is bekerültek átlagon felüli memóriájukkal, ők sem voltak képesek az átlagosnál több arcot megjegyezni maguknak. Ez az arcdetektálás tehát más képességhez és agyi területhez kötődik. A kutatók szerint a szuperfelismerők valamiféle ellenpontját jelenthetik az arcvakságban szenvedőknek.
(divany.hu)