Újra eljön dicsőségben, ítélni élőket és holtakat
Az évszázadok óta Messiást váró izraeliták látszólag jogosan tették fel a kérdést: Ha Jézus a Messiás, akkor miért nem állította helyre Izrael dicsőségét? Hol van Dávid házának uralma az egész világ felett, és hol van a megígért békekor, amikor a bárány együtt legel a farkassal? Súlyos kérdések voltak ezek, amelyekre a krisztushívőknek választ kellett adniuk.
A választ foglalja össze röviden a Hiszekegy Jézus Krisztusról szóló hitvallásának utolsó mondata: „Harmadnapra föltámadott az Írások szerint, fölment a mennybe, ott ül az Atyának jobbján, de újra eljön dicsőségben ítélni élőket és holtakat és országának nem lesz vége.” Azaz: a Názáreti Jézus Krisztus szenvedő szolgaként ugyan meghalt – ahogy a próféták előre megmondták -, de harmadnapon „föltámadott az Írások szerint -, tehát szintén az ószövetségi próféciák szerint -, fölment a mennybe, és onnan mint dicsőséges Messiás fog visszatérni, ahogy az szintén előre megmondatott.
Az apostolok és a többi tanítvány megrémült és összetört a Mester kereszthalálakor, mert Jézus Krisztusban ők is a dicsőséges Messiást látták és várták. Még feltámadása után, mennybemenetele előtt is azt kérdezték tőle: „Uram, talán most állítod helyre Izrael országát? Ő azonban azt mondta nekik: Nem a ti dolgotok, hogy ismerjétek az időket és a korszakokat, amelyeket az Atya saját tetszése szerint határozott meg. A rátok lejövő Szentlélek azonban erővel tölt majd el benneteket, hogy tanúságot tegyetek rólam Jeruzsálemben és egész Júdeában, Szamariában, egészen a föld határáig.” (ApCsel 1, 6-8)
Jézus válaszában elutasítja, hogy pontos időpontot mondjon, ámbár amit kijelent, az beteljesült. A Szentlélek pünkösd napján valóban leszállt a tanítványokra és azóta is élteti az Egyházat, a dicsőséges Messiás és az áldott békekor azonban még mindig várat magára.
A második advent, a második várakozás idejének elnyúlása – az első advent beteljesült Jézus Krisztus földi életében és megváltó munkájában -, próbára tette (és teszi) azóta is a tanítványokat. A hiábavaló fantáziálások és rémüldözések miatt Pál apostol is kénytelen írni erről a témáról. A tesszalonikai híveknek felvázol egy forgatókönyvet is, megnyugtatásukra: „Testvérek, nem akarunk titeket, tudatlanságban hagyni azokról, akik elhunytak, hogy ne bánkódjatok, mint a többiek, akiknek nincs reménységük. Ha ugyanis hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadt, akkor Isten ugyanígy elő fogja vezetni vele együtt azokat is, akik Jézusban hunytak el. Az Úr igéje alapján azt mondjuk ugyanis nektek, hogy mi, akik élünk, és megmaradunk az Úr eljöveteléig, nem előzzük meg azokat, akik elhunytak. Mert a parancsszóra, a főangyal hangjára és Isten harsonájának szavára az Úr maga leszáll az égből, és először a Krisztusban elhunytak támadnak fel, azután mi, az élők, a megmaradtak, velük együtt elragadtatunk a felhőkön az égbe az Úr elé, s így mindenkor az Úrral leszünk. Vigasztaljátok tehát egymást ezekkel az igékkel.” (1Tessz 4,13-18)
Az apostol ugyanakkor figyelmezteti is őket, hogy ne a jeleket kutassák, hanem legyenek éberek és éljenek mindig úgy, mintha az Eljövetel bármikor megtörténhetne:: „Az időről és az óráról azonban, testvérek, szükségtelen írnom nektek. Hiszen magatok is igen jól tudjátok, hogy az Úr napja úgy jön el, mint éjjel a tolvaj. Amikor azt mondják: ’Békesség és biztonság’, éppen akkor szakad rájuk hirtelen a veszedelem, mint a várandós asszonyra a fájdalom, és nem menekülnek meg. De ti, testvérek, nem vagytok sötétségben, hogy az a nap tolvaj módjára lepjen meg titeket. Mindnyájan a világosság fiai és a nappal fiai vagytok. Nem vagyunk az éjszakáé, sem a sötétségé. Ne is aludjunk tehát, mint a többiek, hanem legyünk éberek és józanok! Az alvók éjjel alszanak, a részegek éjjel részegednek le. Mi azonban, akik a nappaléi vagyunk, legyünk józanok, és öltsük fel a hit és szeretet páncélját, sisak gyanánt pedig az üdvösség reményét.” (1Tessz 5,1-4)
Beszéljünk még röviden az ítéletről: a különítéletről és az egyetemes, vagy utolsó ítéletről. Halálunk pillanatában a lelkünk Isten elé kerül, és Jézus Krisztusban megméretődik az egész életünk, jó és rossz tulajdonságaink és tetteink. (Jézus mondja: „Én vagyok a kapu. Aki rajtam keresztül megy be, üdvözül, ki-be jár és legelőt talál.” – Jn 10,9) Ez a mi személyes „különítéletünk”. A krisztusi kapun pedig csak a krisztusi ember tud átjutni, kegyelem által! Ha megrögzött bűneink, megátalkodott rossz tulajdonságaink megakasztanak, akkor a tisztítótűzbe kerülünk amíg meg nem bánjuk minden bűnünket és el nem fogadjuk Isten kegyelmét - illetve ha menthetetlenül megtagadjuk a kegyelmet (mint a bal lator a kereszten), akkor a pokolba.
Eljön azonban a történelemben egy pillanat, amikor Isten eljön „ítélni élőket és holtakat” - ez lesz az egyetemes ítélet vagy utolsó ítélet. Ekkor az egész teremtett világ ítélet alá kerül, hogy aztán az újjáteremtett, immár gonoszság nélküli „Istenvilágban” elfoglalja a tettei és a kegyelem által neki ajándékozott helyet, testben és lélekben egyaránt. (Amiből az is világos, hogy a mi mostani életünk, elődeink és utódaink élete kihatással van arra is, hogy egykor a népünk milyen helyet foglal el a megújult világban. Előképként eszünkbe juthat Szodoma és Gomorra, és az ítélet után a helyükön maradt pusztaság, vagy hasonlatképp az, ahogy életünk most is hatással van a teremtett világra, természeti környezetünkre és kultúránkra…)
Több elképzelés is van arról, hogy Jézus Krisztus visszajövetele egyben az „utolsó ítélet” és a végső helyreállítás lesz-e, vagy előtte lesz még egy „ezeréves békekor”. Az általánosan elfogadott elgondolás a kettőt egybe veszi, a Szentírás utolsó irata, a Jelenések könyve azonban még külön tárgyalja a kettőt. Zárjuk most ezzel a leírással a témát:
„Ekkor láttam, hogy egy angyal száll le az égből, akinél a mélység kulcsa volt, és kezében egy nagy lánc. Megragadta a sárkányt, az őskígyót, aki az ördög és a sátán, és megkötözte őt ezer esztendőre. Levetette őt a mélységbe, bezárta, és pecsétet tett rá, hogy ne csábítsa el többé a nemzeteket, amíg el nem múlik az ezer esztendő. Azután el kell oldozni, de csak rövid időre. Majd székeket láttam, és a rajta ülőket, akik ítélő hatalmat kaptak, és láttam azok lelkeit, akiknek fejét vették a Jézusról való tanúságtétel és Isten igéje miatt, és akik nem imádták a fenevadat, sem annak képmását, sem bélyegét nem vették homlokukra és kezükre, és éltek és uralkodtak Krisztussal ezer esztendeig. A többi halott nem éled föl, amíg el nem telik az ezer esztendő. Ez az első feltámadás. Boldog és szent az, akinek része van az első feltámadásban! Ezeken nincs hatalma a második halálnak, hanem Isten és Krisztus papjai lesznek, és uralkodnak vele ezer esztendeig.
Amikor majd eltelik az ezer esztendő, eloldozzák börtönében a sátánt. Kijön, és elcsábítja a föld négy szegletén lakó nemzeteket, Gógot és Magógot, egybegyűjti őket a harcra; a számuk annyi, mint a tenger fövenye. Felvonulnak a föld minden táján, és bekerítik a szentek táborát és a szeretett várost. De tűz szállt le Istentől az égből, és megemésztette őket. És az ördögöt, aki elcsábította őket, a tüzes és kénköves tóba vetik, ahol a fenevad és az álpróféta is van, és gyötrődnek éjjel-nappal örökkön-örökké.
Aztán láttam egy nagy fehér trónt és a rajta ülőt, akinek tekintetétől menekült a föld és az ég, és nem volt hely számukra. És láttam, hogy a halottak, nagyok és kicsik a trón előtt állnak, és könyveket nyitottak ki. Egy másik könyvet is kinyitottak, amely az élet könyve. A halottakat megítélték azokból, amik tetteiknek megfelelően a könyvbe voltak írva. A tenger visszaadta a halottakat, akik benne voltak, és a halál és az alvilág visszaadták a halottakat, akik náluk voltak, és mindegyiket megítélték tettei szerint. A halált és az alvilágot egy tüzes tóba vetették: ez a második halál, a tüzes tó. Aki nem volt beírva az élet könyvébe, azt a tüzes tóba vetették.” (Jel 20. fej.)
Hiszekegy-sorozat, 14. rész, Sípos (S) Gyula
