Várakozó hittel
Isten népe várakozó hittel, a „már igen” és a „még nem” feszültségében élte, s éli életét. Izrael népét egykor már kimentették az egyiptomi rabságból és bemehettek az Ígéret földjére, de az igazi, örök Kánaán még nem nyílt meg előttük. Dávid királyságot alapított, de Dávid Fiának örök királysága még nem jutott uralomra a földön úgy, ahogy azt a izajási prófécia ígérte, ahol együtt legelészik a bárány és a farkas:
„Mert új eget és új földet teremtek; a régi feledésbe merül, és eszébe se jut többé senkinek. Örüljetek és ujjongjatok azon mindörökké, amit majd teremtek! Mert Jeruzsálemet „öröm”-nek teremtem és népét „ujjongás”-nak. Örömöm telik majd Jeruzsálemben és ujjongani fogok népemen. Nem hallatszik többé benne sem sírás, sem jajkiáltás. Nem lesz többé benne olyan gyermek, aki csak néhány napig él; sem öreg ember, aki ne töltené be élete napjait. Mert a legfiatalabb is százéves korában hal meg; s aki nem éri meg a századik évét, az már átkozottnak számít. Házakat építenek, és ők laknak benne; szőlőt telepítenek, és ők élvezik gyümölcsét. Nem azért építkeznek, hogy más lakjék benne; s nem azért ültetnek, hogy más egye gyümölcsét. Mert népem életkora hasonló lesz a fák életkorához; és választottaim maguk veszik hasznát kezük minden munkájának. Nem fáradoznak majd hiába, és nem a pusztulásra szülik gyermekeiket, hanem az Úrtól megáldottak nemzedéke lesznek, s gyermekeik is velük egyetemben. Még mielőtt szólítanának, már válaszolok; még be sem fejezik szavukat, már meghallgatom őket. Együtt legelészik majd a farkas és a bárány; szalmát eszik az oroszlán, akárcsak az ökör; és a kígyónak por lesz az eledele. Sehol nem ártanak és nem pusztítanak az én szent hegyemen – mondja az Úr.” (Iz 65,17-25)
Mi, keresztények hisszük, hogy az első advent, az első várakozás ideje betelt a názáreti Jézus megjelenésével. Ő Dávid fia, aki Krisztusnak, azaz Messiásnak bizonyult. Meghalt a keresztfán, de harmadnapra feltámadt a halálból, s mi hisszük, hogy „benne mi is meghaltunk és eltemetkeztünk el a keresztségben, és benne fel is támadtatunk, annak az Istennek az erejébe vetett hit által, aki Jézust a halálból feltámasztotta” (Kol 2,12). (Azaz „Ő megbocsátotta minden bűnünket. A követelményeivel ellenünk szóló adóslevelet eltörölte, az útból eltávolította és a keresztre szegezte.” – Kol 2,13-14)
A Messiás eljött, a megváltás műve befejeződött, Jézusban több, mint háromszáz ószövetségi prófécia beteljesedett - de a bárány és a farkas még mindig nem legel együtt, az örök békekor még mindig jött el. A „már igen” és „még nem” feszültsége még mindig itt van, s mi ebben a második adventben élünk, várva „a holtak föltámadását és az örök életet”, ahogy azt a Hiszekegy végén megvalljuk.
Ez a mi második adventünk. Várjuk a beteljesedést, azt amit még elképzelni is alig tudunk, hiszen „szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik.” (1Kor 2,9)
Az Úr eljövetelének késlekedését meg kellett érteni és fel kellett dolgozni az első keresztény közösségeknek is. Péter apostol így magyarázza ezt el: „Először is értsétek meg, hogy az utolsó napokban csúfondáros gúnyolódók fognak fellépni, akik saját vágyaik szerint élnek, és azt mondják: No, hol van (Krisztus) megígért eljövetele? Amióta atyáink meghaltak, minden marad úgy, ahogy a teremtés kezdetétől volt. De ezek szándékosan tagadják maguk előtt, hogy az ég ősidőktől fogva volt, és a föld is azóta, hogy Isten szavára a vízből és a víz által létrejött. Így pusztult el vízözönnel az akkori világ is. De a mostani eget és földet ez a szó megmentette, hogy az ítéletnek és az istentelen emberek pusztulásának napjára megmaradjon a tűznek. Szeretteim, főképp egy dolog ne kerülje el figyelmeteket: az, hogy egy nap az Úr előtt annyi, mint ezer év, ezer év pedig annyi, mint egy nap. Az Úr nem késik ígéretét teljesíteni, ahogy némelyek késedelmeskedésnek tartják, hanem türelemmel viseltetik irántatok, mert nem akarja, hogy valaki is elvesszen, hanem hogy mindenki bűnbánatot tartson. Mint a tolvaj, úgy jön el az Úr napja. Ezen a napon az egek nagy robajjal elmúlnak, az elemek a tűz hevétől felbomlanak, a föld és ami rajta van, elenyészik. Mivel így minden elpusztul, minden tekintetben szentül és vallásosan kell élnetek, hiszen várjátok és siettetitek Isten napjának eljövetelét, amikor is az egek lángba borulnak és felbomlanak, az elemek a tűz hevétől megolvadnak. Mi ígérete alapján új eget és új földet várunk, az igazságosság hazáját. Szeretteim, minthogy ezt várjuk, legyetek rajta, hogy békességben, tisztán és feddhetetlenül találjon benneteket.” (2Pét 3,3-14)
Eljön majd az idő amikor második advent véget ér. A holtak feltámadnak és a megújult világban Isten uralma alatt sem bűn, sem halál nem lesz többé. „Aki mindezt tanúsítja, az mondja: „Igen, hamarosan eljövök. Ámen.” Jöjj el, Uram Jézus!” (Jn 22,20)
„Marana tha” – azaz „jöjj el Urunk” – ezek a Jelenések könyvének, a szentírás utolsó könyvének utolsó szavai, amit a végső áldás zár le: „Az Úr Jézus kegyelme legyen mindenkivel!” (Jel 22,21). Ezek az utolsó szavak is mutatják, hogy a keresztények élete időben és lélekben mindig felfelé nyitott, Isten és az örökkévalóság felé. Hisszük és tudjuk, hogy Isten már elkészítette ezt a jövőt és meghívott minket és mindenkit ebbe a megújult világba. Ugyan ki akarna kimaradni ebből?
„Ekkor új eget és új földet láttam, mert az első ég és az első föld elmúlt, és a tenger sem volt többé. Láttam a szent várost, az új Jeruzsálemet Istentől leszállni az égből, mint a férjének felékesített menyasszonyt. Hallottam, hogy egy harsány hang a trón felől azt mondta: Íme, Isten hajléka az emberek között! Velük fog lakni, s ők az ő népe lesznek. Maga a velük levő Isten lesz az ő Istenük. Isten letöröl majd a szemükről minden könnyet, és nem lesz többé sem halál, sem gyász, sem jajgatás, és fájdalom sem lesz többé, mert az elsők elmúltak.” (Jel 21,1-4)
Marana Tha, jöjj el Uram!
Isten áldása kísérjen végig az utunkon, egészen a beteljesedésig, ámen.
Hiszekegy-sorozat, 17. rész, Sípos (S) Gyula
