Borsószem hercegnő (szerelmes mese)
Az angyalok nagy jutalmat kaptak munkájukért. Ki kellett ugyanis fényesíteni a csillagokat, megpörgetni a bolygókat, a Tejutat pedig olyan tisztára söpörni, hogy azon a legkisebb csillagpor szemcse se maradjon. Mivel pedig az angyalok gyorsan és szorgalmasan dolgoztak, kérhettek egy ajándékot Istentől.
Összedugták a fejüket az angyalmunkások, hogy mit kérjenek. Talán egy saját bolygót, tele sárkányokkal és egyszarvúakkal? Á, nem, olyan szép és változatos élővilágot mint ami a Földön van, úgyse tudnának kitalálni. Vagy alakítsanak egy saját zenekart és kérjenek hozzá hangszereket az Úrtól? Ezt is elvetették, mert a mennyei harmóniáknál gyönyörűségesebbet úgyse tudnának megszólaltatni, akármilyen zeneszerszámmal próbálkoznának.
Akkor az egyikük, talán a legkisebb, aki csak a söprűt és a lapátot vitte a többiek után, azt mondta:
-Lenn a földön mindenkinek van utóda, még a növényeknek és állatoknak is, Istennek pedig tengernyi fogadott fia és lánya van, csak nekünk nincs gyerekünk. Kérjünk azért mi is egy kisbabát, akit dédelgethetünk, egy kislányt, akit szerethetünk, egy nőt, aki szépségével és jóságával beragyogja az eget és a földet.
-Jó, és legyen a bőre fehér, mint a tej, haja szőke mint a búza! – kiáltotta az egyik angyal. A többiek se voltak restek, egymás szavába vágva mondták:
-A szíve pedig legyen érzékeny a jóra és mindig a szeretetre vágyjon!
-És jól tudjon táncolni!
-És focizni!
-És tanítsa a többieket minden jóra!
És csak mondták, és mondták, és teleharsogták az egész eget, úgy kérték az Urat, míg aztán Ő rábólintott: akkor legyen ez az ajándékotok!
Így született meg a földön Borsószem hercegnő. Nem azért hívták Borsószemnek, mert olyan kicsi volt – ámbár minden baba kicsi először -, és nem is azért, mintha gömbölyű lett volna, hanem mert olyan érzékeny volt, hogy hét párna alatt is megérzett egyetlen borsószemet, de nem ám a bőrével, hanem a szívével!
Gyönyörködtek benne az angyalok reggeltől estig, estétől reggelig, féltőn óvták még a széltől is! Aggódtak, nehogy valaki elrabolhassa tőlük a kincsüket, ezért egy városszéli kis házacskába rejtették őt, egyszerű szülőket, testvéreket adtak mellé. Gyanakodva néztek mindenkire, aki közeledett hozzá, még a többi gyereket is igyekeztek távol tartani tőle.
Így aztán Borsószem hercegnő hullámzó életet élt. Hol magányos volt, hol pedig voltak barátai. Táncolt is, focizott is, a kis szobájában énekelgetett is, ábrándozott egy szép életről, táborozott, tanult és tanított, nőtt, növekedett, és egész lényét betöltötte a szeretet. Ha kiment az utcára, virágok nőttek a lépte nyomán, ha énekelt, kiszínesedtek a falak, amikor pedig táncra perdült, még a vastag törzsű fák is vele hajladoztak. Kezdtek köréje seregleni az emberek, de annyira, hogy az angyalok megijedtek, még elveszik tőlük a szép lányt, s akkor mi lesz velük? Elhatározták, hogy mielőtt visszamennek csillagokat fényesíteni, Tejutat söpörni, biztonságban elrejtik a lányt az egyik angyalvárba, s akkor övék marad a kincs.
Borsószem hercegnő nem csak szép volt, hanem szófogadó is, meg aztán szerette is az angyalokat, hát megtette nekik, amit kértek tőle, s elzárkózott a falak mögé. Hiszen ott is emberek vannak, azokat is lehet szeretni!
Miközben ez történt, az Úr, aki szerette körül járni a Földet, épp abba a városba érkezett, ahol Borsószem hercegnő nevelkedett. Ha már arra járt, gondolta, benéz a kis családhoz is, hogy s mint megy a sorsa a kislánynak, akit az angyalok kértek tőle. De oda ugyan hiába ment! Nem talált ott mást, csak egy szegény asszonyt, aki a lánya után sóhajtozott.
Ennek már a fele se tréfa – gondolta az Isten elszomorodó szívvel-, ezt azonnal orvosolni kell! De hol van a lány? Nézett jobbra, nézett balra, térült-fordult, és meg is találta Borsószem hercegnőt az egyik angyalvár falai között. De hogyan hozhatná ki őt onnan úgy, hogy az angyalok meg ne bántódjanak?
Belenyúlt akkor a szívébe az Isten, és kivett onnan egy csipetnyi szeretetlángot a lány iránti szeretetéből, hogy azt odaadja egy legénynek, aki aztán majd kiszereti a lányt az elzárkózásból. De meg kell mondjam, az Úr is nagyon válogatós volt, mert akárkire mégse bízhatta ezt a drága kincset. Az egyik legény ugyan nyalka volt, de igen önfejű. A másik okos lett volna, de kőszívű. A harmadik meg szép volt, de nyámnyila, Ez magas, az meg alacsony, valahogy egyik se jó. Tán még most is válogatna, ha közben egy legény, se nem magas, se nem alacsony, se nem gyenge, se nem erős, meg nem látta volna a lányt az angyalvár egyik ablakán keresztül. Meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt! Nem kellett ahhoz se Isten, se ember, se angyal, elég volt hozzá Borsószem hercegnő két szép szeme is! Szerencsére volt annyi bátorsága és esze a legénynek, hogy megszólítsa a lányt és beszédbe elegyedjen vele. Ez volt este, aztán másnap reggel is, aztán újra és megint, beszélgettek, nevetgéltek, a szél pedig a szerelem illatát hordozta szét a világban.
Ha már így történt – sóhajtotta Isten -, akkor maradjon is így, s a kis szeretetlánggal óvatosan, szépen összekötötte őket.
Volt ám öröm! Örült az egész világ, kivirultak a fák, táncot lejtettek az őzikék, csak az angyalok siránkoztak kicsit, hogy most mi lesz velük. Úgy kell újra elmenniük a világ végéig csillagokat porolni, Tejutat söpörni, hogy egyszem kincsüket elvették tőlük! Isten azonban megvigasztalta őket is. Azt mondta nekik:
-Nem kell elszakadnotok Borsószem hercegnőtől, hiszen ti is a családja vagytok. Megengedem nektek, hogy a csapatotokból egy-két angyal mindig itt maradhasson körülötte. Azok hírt adhatnak a többieknek mindenről, ami csak történik. Egymást válthatjátok, és itt élhettek velük az unokákig és az unokák unokájáig. Mert bizony ennek a családnak a következő nemzedékei még szebbek, okosabbak és ügyesebbek lesznek, hogy ti is örüljetek és örömötök teljessé legyen.
Borsószem hercegnő azóta is itt él közöttünk. Ti is könnyen megtalálhatjátok őt. Amerre zöldebb a fű, élénkebb színű a virág, ahol még a méhecskék is boldogabban zümmögnek, arrafelé keressétek – de csak óvatosan, mert az angyalok még mindig nagyon féltékenyek ám!
(Sípos (S) Gyula)
