Reményik Sándor: Ne ítélj
Istenem, add, hogy ne ítéljek –
Mit tudom én, honnan ered,
Micsoda mélységből a vétek,
Az enyém és a másoké,
Az egyesé, a népeké.
Istenem, add, hogy ne ítéljek!
Istenem, add, hogy ne bíráljak!
Erényt, hibát és tévedést;
Egy óriás összhangnak lássak –
A dolgok olyan bonyolultak,
És végül mégis mindenek
Elhalkulnak és kisimulnak,
És lábaidhoz együtt hullnak.
Mi olyan együgyűn ítélünk
S a dolgok olyan bonyolultak.
Istenem, add,
hogy minél halkabb legyek –
Versben, s mindennapi beszédben
Csak a szükségeset beszéljem!
De akkor szómban súly legyen s erő,
S mégis egyre inkább simogatás -
Ezer kardos szónál többet tevő.
S végül ne legyek más,
mint egy szelíd igen vagy nem;
De egyre inkább csak igen.
Mindenre ámen és igen.
Szelíd lepke, mely a szívek kelyhére ül.
Ámen. Igen. És a gonosztól van
minden azonfelül.
