Két novella a Magyar Próza Napjára
A két novella: Falubolondja János; és Sebi Gyuri kiállítása - tessék parancsolni:
Falubolondja János
Minden városnak megvan a maga bolondja. Nekünk is van, pont nekünk ne lenne?
Falubolondja János egykor megbecsült üzletember volt, szorgalmas, igyekvő ember, lányos anyukák álma, kocsmárosok réme, általában a város szeretettje. (Általában, mert a Szerelmes Orrszarvúban csak legyintettek Jánosra, ha szóba került: „János? Az olyan, mint a tökéletes férfi: nem iszik, nem dohányzik, nem nőzik és nem létezik!” – ez persze csak egy rossz vicc, hiszen én és a tisztelt olvasó is íme, itt vagyunk, de még mennyire! De hagyjuk az ízetlen tréfákat és térjünk vissza a valósághoz!)
János létezett, hogyne létezett volna, gyűjtötte a pénzt, lakást vett, aztán azt házra cserélte, aztán azt egy nagyobbacska kúriára, hogy ha majd lesz egy kis ideje és megházasodik, családot alapít, legyen hol élniük.
Telt-múlt az idő, János iparkodott, gyarapodott, minden rendben is lett volna, amikor megtörtént a baj! Egy reggel János a szép nagy, franciaágyas hálószobájában arra ébredt, hogy elveszítette az életét. Szétnézett a szobában, a bejárónő által tisztán tartott, kacatmentes házban és semmi nyomát nem találta magának. „Ez lenne az életem? Hát hová tűntem?”
A tükörben még megvolt János, de a tükör mellett már nem találta magát. Az öltönyében a teste benne volt, ezt érezte, az utcán is köszöntek neki, a lányos anyukák most is ott sündörögtek – csak épp az életét nem találta sehol. Bement a munkahelyére, aztán kijött, sétált, állt, futott az utcákon, benézett ide, kukucskált oda – de önmagát meg nem találta.
- Elvesztem! – kiáltott fel hangosan – elveszítettem önmagam!
Így lett Jánosból Falubolondja. Azóta is járja az utcákat, keresi, kutatja önmagát, hátha megtalálhatja valahol. Nem törődik már étellel, itallal, csak önmagát keresi. Ruhája lerongyolódott, a lányos anyukák elmaradtak, a munkahely, a szép ház odalett. Néha megáll egy-egy kirakat előtt, nézi a tükörképét, reménykedőn, hátha most - aztán csak a fejét csóválja és megy tovább: most sem sikerült.
A csintalan kölykök időnként becsapják.
- János – kiáltják – ott láttunk téged a piac mellett! – János meg fut, szalad, keresi a kofák között, az árusok ládáinál, lelkesedik, örül, nevet – mindjárt meglesz! -, aztán már csak sír, sír, míg az asszonyok megsajnálják, megetetik, keblükre vonják, fejét simogatják, hadd nyugodjék békében.
*
Sebi Gyuri kiállítása
Vannak olyan botrányok, amiről előre senki nem gondolná, hogy az lesz belőle. Sebes György kiállítása ellenben olyan esemény volt, ami előtt többen féltek a botránytól, aztán mégse lett belőle semmi.
Sebes György rajztanár volt a helyi általános iskolában, szerették is, de ha valamikor vártak is tőle nagyobb dolgokat, az idő és a megszokás elmosta ezeket. Ő volt a „sebigyuri bá’”, rendes tanár, aki nem szívózik a diákokkal.
Így volt ez évekig, évtizedekig és ment volna még tovább, ha a művelődési ház új igazgatója fel nem kérte volna, csináljon egy kiállítást a képeiből a frissen kifestett folyosóra. Gyuri bá’ pedig, saját magát is meglepve ezzel, elfogadta a felkérést, bár egy képe sem volt, amit kirakhatott volna.
Mit is kellene festenie? Tájképet vagy csendéletet? Évek óta azt festetett a diákjaival, a háta közepére se kívánta, hogy a szabad idejében is ilyen témával foglalkozzon.
Népszerű iskolai jelenetek, esetleg portrék? Ha ez utóbbit tenné és sikerülne elkapnia a modellek személyiségét a vásznon, pláne, ha ismert embereket vagy diákokat tenne festékbe, rajonghatnának érte, még pénzt is kereshetne! De ehhez se volt kedve.
Történelmi események, kisvárosi zsánerképek? Az sem.
Végül úgy döntött, hogy vesz egy régóta közismert, az emberek kultúrájába beágyazódott témát és megfesti úgy, mintha csak ma történne. Hát nem ezt tették a reneszánsz festők is? Dehogynem!
Mi legyen az a téma? Shakespeare drámái? A görög mítoszok? Esetleg Buddha vagy Jézus élete? Végül ez utóbbinál maradt, talán ezt ismerik a legtöbben…
Csak néhány emberrel osztotta meg ötletét, mert nem akarta kibeszélni magából a témát. (Hányszor előfordult már, hogy addig mesélte másoknak ötleteit, míg végül azok elkoptak és belőle is kifogyott a megvalósításukhoz szükséges erő – most nem akart így járni!)
- Hajaj, nem lesz ebből baj? – kérdezte két igazgatója is, az iskoláé inkább féltőn, a művelődési házé inkább ijedten. – Tudod jól, mennyi keresztény él itt a városban. Nem szeretném, ha felháborodnának és valami botrány keletkezne…
Sebi Gyurit azonban már nem lehetett leállítani. Most az egyszer rászolgált nevére, sebesen festett, egyik képet készítette a másik után - úgy belejött, hogy szabadságot kért kedvenc főnökétől, csakhogy egész nap otthon dolgozhasson. A fal mellé állítva pedig egyre csak gyűltek a száradásra odatámasztott képek:
- Jézus megszületik, de hol? A szegénysoron, néhány „second hand” ember között. A sarokban disznóvályú, előtte sovány malac, mellette néhány hajléktalan „pásztor”, a mentővel kiérkező orvos zsebkendővel takarja orrát, száját. Mária épp takargatja a ráncos bőrű, vörös arcú síró kis Jézust, mellette József tanácstalan arccal: most aztán hogyan tovább?
- A szent család egy ócska Ladával menekül, mögöttük a terepjáróból kiszálló uzsorás, testőrei egy gyerek nyakát szorongatják, mellette egy anya sír. A háttérben egy dömper, jönnek ledózerolni a telepet és nincs, aki megállíthatná őket.
- Jézus hátul ül egy félig üres templomban, körülötte senki, az emberek szét-szórtan, elszigetelten a padokban, elöl a pap prédikál, alig figyel rá valaki.
- Jézus a hegyen áll, körülötte sokaság – egyik fizetetlen csekkeket tart a kezében, a másik szakadt öltönyét takargatja egy nagy műanyag szatyorral, a harmadik tolószékben ül - a zsúfolt képen talán az egyetlen, nyugodt arc Krisztusé.
- Jézus a Nagytanács előtt. Elítélői inkább egymás, mint Krisztus felé fordulnak. Politikusok divatos öltönyben, egy püspök néhány pappal, oldalt egy üzletember épp mobiltelefonon tárgyal valakivel, nők csinos, itt-ott kihívó ruhákban, a hatalmi elit díszpéldányai.
- Jézus meggyilkolását többféle módon is megfestette a művész. Az egyik képen villamos székbe ültetik, a másikon fel-akasztják, a harmadikon méreginjekciót döfnek a karjába, míg a negyediknél óriási szikékkel és vákuumcsővel szaggatják darabokra, abortálják ki az életből…
- Jajaj, ebből botrány lehet! – Sebes György rajztanár ahányszor megmutatta készülő festményeit valakinek, annyiszor hallotta ezt a felkiáltást (még feleségétől is, akit szinte lebénítottak addig csendes férjének intenzív festményei), hogy időnként maga is kételkedni kezdett, vajon tényleg olyan jó ötlet-e neki ezekkel a képekkel kiállítást csinálnia. Visszakozni azonban mégsem akart, konok akarat vitte előre, és egyre jobban belelendült az alkotó munkába is.
Egyik ötlet jött a másik után, képek, kompozíciók, színek örvénylettek az elméjében és a vázlatfüzetében. Már hosszú távú tervek is foglalkoztatták, már a következő nagy témáján gondolkodott, lelkesedett.
Kimondani nem merte, de titokban abban reménykedett, arról fantáziált, hogy képei megmozdítják az emberek szívét, beszélgetni fognak a munkáiról, kikérik a véleményét, meg akarják vásárolni azokat – tényleg, vajon hány forintot kérjen értük? Minél többet töprengett ezen, annál értékesebbnek tartotta a festményeket. Az elején még arra gondolt, majd elajándékozza őket, később erről már szó sem lehetett!
Festés közben töprengeni kezdett Jézus életéről is és egyszer csak azon kapta magát, hogy magában Jézussal beszélget – tán még imádkozik is! -, vagy épp másokkal vitatkozik róla és maga is csodálkozott, milyen frappáns érvek jutnak eszébe ezekben a belső párbeszédekben!
Végül a megnyitó ideje is eljött – de a emberek nem. Persze eljöttek a kollégák, már aki ráért, a többség kimentette magát. Eljött a plébános úr is, akit árgus szemmel figyeltek a többiek, mit szól a képekhez. (Tetszik neki! – lélegeztek fel, amikor mosolyogva ment Sebi Gyurihoz és gratulált neki a művekhez.) Eljöttek néhányan a művelődési ház törzsgárdatagságából is – és más senki. Másnap se, harmadnap se, a két hét alatt se, míg a kiállítás tartott. Az egyházközségből se és az ateista klubból se. Távol maradtak az Idősek és a fiatalok, a tanítványok és volt tanítványok is. Képet se akartak venni tőle, ugyan hová is akaszthatnák fel, meg aztán ezekben a nehéz időkben…
Sebi Gyurinak azért gratuláltak a kollégák az iskolában. A végén segítettek is neki leszedni a falról a vásznakat, Gyuri pedig hazavitte, a garázs sarkában falnak állította és letakarta őket. Festőkellékeit összecsomagolta és vágyaival együtt újra eltemette egy nagy dobozban. Elhatározta, őt még egyszer senki nem rángatja bele ilyen őrültségbe, nem lesz balekja egy kulturvitéznek se.
Festeni?
Minek?
(A két novella Sípos (S) Gyula: Kisvárosi történetek című novelláskötetéből. Néhány példány még van, megrendelhető az elérhetőségeinken, ára 1.000 Ft+postaköltség: Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. )
