Jegyzetlapok 2.: (Már halott vagyok)
Most olvasok egy történelmi regényt, ami a középkori Japánban játszódik. Az egyik szereplő, egy fiatal szamuráj, izgul és fél a csata előtt, mert tudja, hogy ezt nem fogja túlélni. Aztán azt gondolja: „én már halott vagyok” – és ezzel, mintegy elfogadva sorsát, felszabadul minden félelem alól. A harcban szabadon cselekszik, küzd, és így végül túléli a csatát is. Nekem pedig rögtön eszembe jutottak Jézus szavai és a Szentírás tanítása:
aki elveszíti az életét énértem, az megnyeri azt; élek én, de már nem én, hanem a Krisztus él bennem; a test halott, de a lélek él… És arra gondoltam, az első keresztény vértanúk és mártírok nem ezt élték-e meg, hogy mivel teljesen elengedték az életüket Krisztusért, ezért teljesen szabaddá is váltak minden kísértéstől, félelemtől, elgyengüléstől, stb. Ez a keresztény rezignáció: ha Krisztusért mindent szemétnek tartok, mindent képes vagyok elengedni, akkor semmi sem számít, a kínzások sem, az éhes oroszlánok sem az arénában, hiszen Krisztusban már mindent megnyertem…
(Sípos (S) Gyula, szeretetfoldje.hu)
