Jegyzetlapok 24. (Sztoikus nyugalom)
Amikor gyerekkorunkban nyáron elmentünk rokonlátogatóba „falura”, az egyik meghökkentő élményünk volt a rengeteg légy mindenhol. (Meg az udvaron egy hatalmas eperfa, az alja tele lehullott eperrel és némi tyúxarral, és dédimama, aki tavasztól őszig mezitláb járt, a lábujjai el voltak deformálódva, a lábkörmét nagyapám csak metszőollóval tudta levágni, de most nem ezekről beszélek…) Mi városiak nem örültünk a legyeknek – a fecskék igen, a Tisza-parti löszfalban egész partifecske kolónia fészkelt -, nekünk az fuj-fuj volt, a kosz maga, viszont a háziaknak…
A konyhában ugyan volt légypapír (sok beleragadt léggyel), ott mégse nagyon mászkáljanak, de máshol szabadon, és dédi, meg az öreg keresztapám, meg általában a falusiak ezt sztoikus nyugalommal elfogadták (mint a tehén, ami időnként legyez a farkával, de különben nyugodtan legel). Felülemelkedtek a dolgon és nem engedték, hogy a legyek megzavarják az életüket. Nekünk is ezt kellene tenni a mi legyeinkkel, és a legyek urával, azaz Belzebubbal is (ahogy az Ószövetségben gúnyosan nevezik az ördögöt).
Végül: ha eltüntetjük a legyeket, eltűnnek a fecskék is. Ha eltüntetünk mindent, ami zavar minket, végül nem marad más, csak mi a betonsivatagunkban…
Sípos (S) Gyula, szeretetfoldje.hu)
