Az áldóember

Kategória: Irodalom
Megjelent: 2014. március 03. hétfő

Akik először járnak kertvárosunkban, általában rácsodálkoznak földjeinkre. Tiszta zöldségesek, bőven termő gyümölcsfák, virágos udvarok utcahosszat. Itt valóban szorgalmas emberek élnek! - mondják. Ez így is van, ámbár dolgos emberek máshol is élnek. Kertjeink titka nem az ő szorgalmukban rejlik.

Tanmesék

Kategória: Irodalom
Megjelent: 2010. szeptember 03. péntek

Sípos (S) Gyula: Tanmesék (részletek)

 

Az okos dinnye

Volt egyszer egy ember, aki az erkélyládájába két dinnyemagot ültetett. Szorgalmasan öntözgette a földet, hogy a dinnyemagok duzzadjanak, gyökerezzenek, s kihajtsanak a földből. Így is történt. Mindkét palánta kibújt a földből, s nőtt egyre nagyobbra, versengve feszítve húsos leveleiket a Nap felé.

Hanem az egyik dinnye okos volt, a másik meg buta. Látta az okos növény, hogy kicsi az erkélyláda, meg magasan is vannak a földtől – ha nagyon megnövekednek, se táplálék nem lesz, meg le is zuhannak. Mondta is láda-társának:

- Ne növekedjünk mi olyan nagyon, mert ebből baj lesz. Ha szárat és levelet növesztünk is – mert hát élni csak kell, táplálkozni csak kell, napfényből sohase elég! -, de szép gömbölyű dinnyetermést semmiképp se növesszünk, mert annak súlya leránt minket a földre, s akkor jaj lesz nekünk!

Hanem a társa nem törődött az okos tanítással, virágzott is, termést is érlelt, bizony, egyre jobban gömbölyödött a szár mellett a gömbölyű dinnyécske

- Ha a szavamra nem adsz, legalább rám legyél tekintettel! – mondta az okos dinnye. Teljesen kiszorítasz a helyemről, az a nagy, ormótlan izéd teljesen eltakarja a földet, alatta száraz a föld – hát így elpusztulunk! Majd meglátod, leránt téged ez a nagy súly az erkélyről, de akkor már hiába sírsz, hogy nekem volt igazam!

Hanem a buta dinnye csak nem hallgatott az okos szóra. Csak mosolygott – mint egy idétlen, mondta az okos -, melengette gyümölcsét. Annyira fajult a dolog, hogy végül már alig szóltak egymáshoz. Egy nap aztán jött a gazda, megnézni a dinnyéit. Azt mondta:

- No lám, az egyik növény hogy bevált! Milyen szép dinnyét érlelt! Leveszem róla, hátha még egyszer virágzik, s még egy termést hoz nekünk. Ez a másik – hát ez semmirevaló. Csupa szár, levél, de sehol egy virág, sehol egy gyümölcs. Ezt kihúzom a földből, ne fogyassza hiába a földet. Így is tett. Az okos dinnye a rengeteg eszével együtt így került a szemétre.

 

 

A béka, aki várta a királylányt

 

Volt egyszer egy béka, aki úgy tudta magáról, hogy ő tulajdonképpen ember, mégpedig királyfi. Magyarán mondva, királyfi-tudata volt. Nem mintha ezzel különösebben felvágott volna, egyszerűen csak királyfiként viselkedett, ami – valljuk meg – békák között elég szokatlan dolog. Ezért elég magányos volt, igaz, nem úszkált a többiekkel a vízben – már ebihalként is különc volt, mondták, akik már akkor is ismerték -, nem vett részt a brekegő kórusban, de még szúnyogra se úgy vadászott, mint a többiek. (Nem is fogott annyit. Ez a különleges módszerek egyik hátránya, de a jövő majd igazolja őt! Addig is legalább karcsún, elegánsan, igazi arisztokrataként várhatta a királylányt.)

Egyszer aztán arra sétált egy lány. Nem ugyan királylány, hanem csak békász, környezetvédő, aki békamentéssel foglalkozott. Se királylány-tudata, se béka-tudata nem volt. Viszont meglátta az út mentén a mi békánkat, amint ott egyedül gubbasztott. „Szegény elárvult kis béka” – gondolta a lány. „Sovány kis semmiség – vagy talán egy új faj?” Hogy jobban megnézze, a tenyerébe vette és a szeme elé emelte a békát. Az meg azt hitte, most fogják megcsókolni, hát rásegített egy kicsit, a tenyérből egyenesen a lány szájára ugrott. S mi történt?

A lány rögtön békává változott.

Micsoda tragédia! Azóta ott ül két kétségbeesett béka az út szélén. Az egyik béka királyfinak gondolja magát és várja a királylányt, aki majd megcsókolja. A másik tudja, hogy ő tulajdonképpen lány, aki békává változott – de fogalma sincs, hogyan változhatna vissza. Egymással nem beszélnek. De mindkettő azt gondolja a másikról: ez egy undorító béka!

Találkozás egy különös férfival - novella

Kategória: Irodalom
Megjelent: 2014. február 16. vasárnap

Nem szokásom a Szerelmes Orrszarvúba járni, túlságosan felkapott hely, én a csendesebbhez vagyok szokva. Talán a nyári hőség vette el az eszem, mert habozás nélkül benyitottam, életem egy pohár vízért vagy bármiért, ami hűsít!

Nem voltak sokan, a pultnál kértem egy üdítőt és leültem a sarokban a kis asztalhoz, onnan nézelődtem.

A férfi oldalt ült. Valamiért ismerősnek tűnt az arca, de nem tudtam, honnan. Amikor felém fordult és megláttam erősen barázdált, kortalannak tűnő arcát a szemzugokból a száj vonaláig leérő könnybarázdával, egy megvilágosodás erejével jutott eszembe hol és mikor láttam őt, bár a dolog egészen lehetetlennek tűnt.

Az első

Kategória: Irodalom
Megjelent: 2014. február 12. szerda

Egy pedagógiai meghatározás szerint a művelt szakember sok mindenről tud egy kicsit, egy dologról pedig tud mindent. Őrá ennek a mondásnak csak az első fele volt igaz, olykor zavarta is kissé, de annyira azért nem, hogy erőfeszítést tegyen megalapozottabb és rendszerezettebb ismeretek megszerzésére. Környezete így is okos embernek tartotta, mert olyan magabiztossággal szólt hozzá a különböző témákhoz, ami sokkal mélyebb tudást feltételezett, mint ami valójában volt neki.

Abc, avagy egy nő megírása

Kategória: Irodalom
Megjelent: 2010. szeptember 03. péntek

Sípos (S) Gyula: Abc, avagy egy n? megírása (részletek)

 

A szépség és a szörnyeteg

Mi az ára egy csinos lány birtoklásának? Én egyszer néhányszáz filozófia könyvet adtam érte. Az üzlet nem sikerült, de ebben a legkevésbé a könyvek a hibásak. Vagy a lány, aki kissé félszeg volt, tanácstalan – mi is akar ez az egész lenni? – és filozófus hallgató az egyetemen.

Azért ez egy vonzó ajánlat volt, nem?

 

Be nem vallottam volna, hogy a birtoklás vágya mozdul bennem, amit csak ösztökélt némi szépérzék, - mint mondom, vonzó lány volt és még ma is az -, érzelem és egyéb érzéki valóságok – hanem mint rendes keresztény ember, nagyvonalú ajándékozásnak tüntettem fel a dolgot. De nem is jó szó, hogy „tüntettem fel”, hiszen így gondoltam én ezt valójában, csak hát a tudattalan is mocorgott.

 

Mit tesz az ember, ha egykor filozófus akart volna lenni, összeolvasott egy kisebb könyvtárat, aztán Isten „elrabolja” ett?l, és minden érdektelenné válik, ami nem vele kapcsolatos? Törölgeti a könyveket – kés?bb aztán a könnyeit is, nosztalgikus vágyódás a soha meg nem értett könyvek után -, még talán büszke is rájuk, de egyébként feléjük se néz.

 

Aztán egyszer csak belép az életedbe Abc, aki csinos, szép és okos – mindaz, ami te már nem lehetsz soha -, filozófiát tanul, s te er?s késztetést érzel, hogy azonnal beindítsd önfényez? mechanizmusodat, meghódítsd, birtokold, megnézd kívül-belül, „magadévá tedd”, még ha csak a szó filozófiai, esztétikai, a hús valóságától elemelt értelmében is – b?nr?l akkoriban még szó se lehetett – szóval mit lehet ilyenkor csinálni?

 

Íme, minden könyvek felmagasztalása: Platónnal n?t hódítani, milyen szép idea! Nem is jött össze…

 

Mélységesen mély az önismeret kútja, Abc-sorrendben haladva lefelé önmagamban – legalább valakinek a fénye világítson -, egyre sötétebb területekre kerülök. Még hogy szó sincs itt b?nr?l? Ilyenkor nagyon kellemetlen kereszténynek lenni. Vagy inkább pontosítsunk: megpróbálni krisztusinak lenni, hogy ezzel a pontosítással leemeljünk most minden barokk templomot Jézus tanításáról. Hát nem ? mondta: Aki pedig kívánsággal néz asszonyra, az már parázna – jaj nekem, ebben a világosságban csak sötétség lehetek!

 

Még szerencse, hogy minden valamirevaló vallás kapujára az van kiírva, ami a delphoi jósdára: „Ismerd meg önmagad!” Isten az én valódi személyiségemmel folytat párbeszédet, de ha én önmagamat se ismerem, err?l a párbeszédr?l lemaradok. Így van ez.

 

Namármost, ezek szerint találkozásom Abc-vel maga az isteni gyógyszer, ami fellebbenti a fátylat az önz? énr?l. Lehet. Akkor most inkább beszéljünk mégis róla. Filozófiai pontosítással: írjunk róla. (Ez nem királyi többes, de nem is skizofrén többes. Legyen inkább írói szabadság.) Meg rajzoljunk róla. Újabb pontosítással: rajzoljuk ?t. Éljenek a filozófiai kukkolók!

 

Abc a neve, mert belül olyan, mint egy vegyeskereskedés, ami tele van érdekes és értékes dologgal. Kincstári rend ugyan nincs, de némi leltárt mégis készíthetünk. Itt van például a szellemi érzékenység. Abc járt katolikus hittancsoportba, aztán kereste a helyét egy híres indiai gurunál. Ebbe bele is fogyott, láthatóan nincs egészségtelenebb az „egészséges életmódnál”. Nem messze t?lünk is van egy ilyen ezoterikus üzlet, árad az energia meg a füstöl? szaga, s bent két vékony, halottsápadt eladó – bár lehet, hogy ?k már feltámasztási kísérlet alanyaiként vannak jelen.

Azt meg minden mell-fetisiszta tudja, hogy a fogyókúra az els?k között teszi tönkre a szép melleket. Aztán a zsírszegény n?k plasztikáztatják magukat, hogy úgy nézzen ki a cicijük, ahogy kinézne, ha nem kínoznák magukat. Elismerhetjük: a legjobb szilikon a zsír, organikusan, finom ételek által beépítve a megfelel? helyekre.

De ne adjuk a tudatlant: nem fogyókúra ez, hanem böjt. Abc is belefogyott kissé, de jóvátehetetlen károsodás nem történt…

 

Istent nem sikerült elkapni, a filozófia tanszéket igen. Hegel és Nietzsche – az egyik a világszellemet kergeti és az objektív nagytotált, a másik önmaga akar lenni a világszellem, a szubjektív nagytotál. Paradox tény: hogy elhitték magukról, hogy sikerült nekik, bizonyítja, hogy kudarcot vallottak.

Szegény Nietzsche: ? az új „ecce homo”, a „par excellence antikrisztus”, a dionüszoszi Zarathustra (apollóni fenségben), aki addig harcolt a keresztény rabszolgamorál ellen, míg gondolatai bels? rabságába ?rült. Közben pedig Hegel tanítványai a nietzschei úton sikeresen kinevelték az új Zarathustrát, igaz, ezt Sztálinnak hívták…

 

Milyen jó lehet ilyen dolgokon t?n?dni, f?munkaid?ben az iskolapadban. Járjon át minket az öreges nosztalgiázás Abc teljesítménye el?tt – miért is ne? Ha romantikus regények nemlétez? h?seibe is bele lehet szeretni, miért ne vonzódhatnánk mi a nagyon is létez?, eleven Abc gondolataihoz? Már ahogy azt mi elgondoljuk…

 

Ez a fiatal lány egyszerre volt félszeg, aki zavarba jön, ha jót mondanak róla, s ugyanakkor nagy kalandozó. Amit elgondolt, azt ki is próbálta. Körbel?tte a céltábla közepét sokszorosan, ha bele még nem is talált. Mert mit mondjunk egy filozófus lányról, aki rajzmodellként keresi a kenyerét, tet?t?l talpig gipszbe burkolva? Arról az üldögélni és olvasni, álmodozni szeret? lányról, aki kilométereket fut, mert ezzel el?segíti a békét? Err?l az érz? szív? n?r?l, aki azt hiszi, hogy mindig pont olyan pasikat fog ki, akiket nem lehet megfogni? Most akkor merülünk vagy menekülünk?

 

Ne ?rizgessük tovább a titkot: Abc-t, ezt a valóságosan létez? fiatal lányt, a markomban tartom, pontosabban az ujjaim között, a tollam hegyén! Kényem-kedvem szerint bánok vele, ha akarom megnövesztem a haját vagy épp lekopaszítom. Nálam, a papír fehér rostjaiba ivódó kék tintarétegben, ezen a vékony felület? világmindenségben – most is csalok, ujj és billenty?zet, tinta sehol -, szóval itt, nálam Abc randevúzhat Platónnal, itt lehetnek rémálmai, életveszélyes kalandokba sodorhatom, de ha akarom, akkor esetleg transz-szexuálissá teszem… ? a szépség, teljesen kiszolgáltatva nekem, én pedig a szörnyeteg, aki kénye-kedve szerint bánik vele. Mi mindenre jó az irodalom!

 

Na jó, én rendes szörnyeteg vagyok, nem teszem transz-szexuálissá. Hiszen annyi minden más történhet velünk! Kezdjük Platónnal…

 

 

Amikor Abc a szobájában randevúzott Platónnal

Platón az ágy szélén ült, sz?rös volt és kopasz, valamint rettenetesen büdös. A beérkezett írók magabiztosságával nyugtatta karját Abc lábán – szerencsére kett?jük között húzódott a zsemleszín? takaró demarkációs vonala. Abc nem tudta, hogy Platón tenyere ugyanúgy izzad-e, mint a homloka, de nem is akarta megtudni.

Platón szónokolt. Nem tudott beszélgetni. Vagy ? beszélt – csodálatos módon sohasem tudta megunni önmagát -, vagy hallgatott. Csak a fejében lév? dolgok iránt érdekl?dött, s most éppen Abc-t akarta megajándékozni önmagával. Igazán nagylelk? ajánlat volt ez, hiszen Platón mégsem leértékelt áru, inkább csak régiség, antikvár drágaság, ami ?rzi értékét.

Csak hát büdös volt. Mit tegyünk, Athénban nem volt szokás fürödni, az izzadás meg nem szokás kérdése, negyven fokban. Abc rájött, hogy ez a hús-Platón roppant ellenszenves alak. Talán mégis inkább Szókratésszel kellett volna találkoznia. Csak hát – most randevúzzon egy öregemberrel, aki mindig ?t faggatja? Akkor ezt kellemetlennek érezte, de lehet, hogy mégis jobb lett volna.

Platón egyáltalán nem kérdezett semmit, a cselekvés embere volt. És nem homokos, mint azt az írásaiból sejteni lehetett volna, nagyon is észrevehet?en tapogatta Abc lábát, s araszolt egyre feljebb az ágyon.

Abc nem bírta tovább: - azt hiszem, én mégis inkább a peripatetikus iskola híve vagyok, sétáljunk egyet – mondta, fürgén kiugrott az ágyból, majd a kitárt ablakon keresztül kirepült a nyári éjszakába.

- Jössz? – kiáltotta vissza még Platónnak, de az nem válaszolt. Komoly filozófus nem repked csak úgy, össze-vissza. Inkább szép komótosan kifakult a létezésb?l…

 

 

 

Gregor Samsával a tárlóban

Gregorral egy tárlóban kaptak helyet – hisz mindkett? különlegesség volt, egyedi példány.

Gregor Samsa er?s kitinpáncélzatú bogár volt, Abc pedig pillangó, de azért jól megfértek együtt.

Gregor nem sokat beszélt, úgy is mondhatnánk, egy szón rágódott, amit ki nem ejtett csáprágói közül. Inkább halottnak tetette magát, igen sikeresen. Talán az is volt. Gömböly? háta kissé megfakult az id?k során, de a gombost? fényesen csillogott. A mai technikai fejlettség mellett a rozsdás t? már szóba se jöhet!

Abc-vel külön, többször foglalkoztak, hiszen ?t nem védte páncél, lágy teste hamar kiszáradt volna, szárnyairól lepereg a hímpor, s oda a pótolhatatlan érték. Így hát testét óvatosan felvágták, a romlandó bels? szerveket kipakolták, s helyét puha selyemszállal töltötték ki, majd óvatosan összevarrták. Szárnyait szépen kihajtották - hadd gyönyörködjön mindenki a mintázatban -, és a mellé szúrt és fölé hajtott t?kkel átmenetileg óvatosan rögzítették.

Abc természetesen nem halt meg, hiszen személyiségét nem testében, hanem lelkében hordta, azt pedig szépen belerajzolta, kódolta szárnya mintázatába.

Kicsit unta magát, Samsa elég egyoldalú társaságnak bizonyult.

A lány rájött, hogy bár Gregor kívülr?l nagyon férfiasnak látszik, nem az. Tet? módon nem szólt hozzá, pontosabban még tet? módon se, mert azok legalább nem játszották meg magukat, jöttek és ettek, amit leltek.

Nyilvánvaló volt, hogy hamarosan Abc-re is sort kerítenek, amit ? igazán nem várhatott meg. Így aztán a lány átgondolta magát az üveg fedélen – porhüvelye ott omlott össze Gregor szeme láttára, de az erre se reagált, mondom, hogy szemét volt -, szóval átgondolta magát a záróvonalon és új testet keresett magának. Így találkoztam vele… (keresem a testet).

 

 

Családi hideg-meleg

Talán ismerjük azt a felosztást, ami a szül?ket a gyerekekhez f?z?d? viszonyukban így osztályozza: vannak a meleg megenged?, meleg korlátozó, hideg megenged? és hideg korlátozó típusú szül?k. Érthet? a felosztás. A meleg megenged? szül? szereti a gyerekét, de túl sok figyelmet nem fordít rá (sarkítok természetesen) a meleg korlátozó szereti és óvni is próbálja (olykor túlságosan is), a hideg megenged? az közömbös, míg a hideg korlátozó diktatórikus hajlamú.

Hogyan is jellemezhetném Abc szüleit? A rendelkezésemre álló telefonhangok alapján anyukája vidám, meleg és ingadozik a megenged?-korlátozó vonalon. Id?nként halálosan idegesíti a lánya Szókratész-élete, de túl sokat nem ér rá ezzel foglalkozni, hiszen sok n? vár rá, hogy az ? fejükkel is foglalkozzon. Lélekfodrászat!

Apukája szeméb?l ki-kicsap a szigor, félti a lányát, hisz érti ?t, s nem érti, miért nem gubancolta már ki ezt a horgász-csomót egy rendes horgász – igaz, olyan férfi még nem járt e féltékeny szemek el?tt.

A család ereje a türelem, legnagyobb vállalkozásuk - Abc a különlegességet kedvel?knek!

 

 

Betörés

Próbáltak már betörni Abc-be? Megmondom, nehéz ügy. Riasztó, biztonsági ?r, kerítés és rettenetes hegyek! És az id? alkalmatlansága! Nappal az a sok tekintet, éjjel meg sehol az épület. Mert nem lány ez, hanem épület! Termek sokasága, gondosan tárolt élmény-konzervek és megálmodott világok, prim?r és másodlagos frissesség? emlékek és termékek, íratok és kacatok.

Keresgélem magam az arc ablakaiban, bet?zöm Abc-t, hátha beláthatok az elrejtett sarkokba…

Csodálatos, hogy egy ilyen vékony, törékeny kislány milyen er?s biztonsági rendszerrel van ellátva!

Igaz, nem ? a f?konstrukt?r, csapatmunka volt ez, huszonév kemény munkájával rögzült.

Vár a hegyen, védve és elzárva a világtól, s bent – ki tudja? Talán csipkerózsika álmodik egy világot a szubjektív idealisták fölényével…

Ám azt biztosan tudom, hogy id?nként kilopakodik, szárnyra kel, alagutat ás, vagy épp az aktuális, felkínálkozó lóra pattanva járja be folyamatosan növekv? birodalmát. Mert önmagától és önmagát növel? és hódító birodalom (ez az irodalom) – Ceasar minden gy?zelmes csatáját odaadná érte, (ha azóta el nem bukta volna el mindet).

De ha Csipkerózsika hercege betör? volt – ami lehetetlen, a mesékben vannak jók és gonoszok, de betör?k nincsenek -, akkor ki vagyok én? (Rózsa-szagolgató disney-szörnyeteg…)

 

 

Amikor Abc modellt állt

Ez a lány minden kihívásra válaszol – ha az a lelkét támadja meg. Így történt, hogy testében megélve a kiszolgáltatottság félelmét, kiszolgáltatta magát, trükkösen és érinthetetlenül.

Nem mondom, hogy el?tte nem próbált már ilyet, de az személyes volt, intim és kétségbeejt? eredménnyel zárult. Ez nyilvános volt, személytelen és tömeges. Férfias és n?ies. Abc tehát, hogy legy?zze önmagát és a világot, meztelen modellnek állt az egyetemen.

A feladat sikerült, bár így kiderült, hogy csak flastrom került a sebzett gyermekre bent.

Én pedig jövök, mint önzetlen csábító, hogy gyógyírt lessek és rajzoljak az érinthetetlenre.

Azért mégsem volt eredmény nélküli a modellkedés – a világ megint szebb lett egy kicsit.

Hogy irigylem a világot!

 

Négy groteszk tanmese

Kategória: Irodalom
Megjelent: 2013. december 30. hétfő

Négy groteszk szösszenet év végére - a szerző könyörögve kéri: tessék mosolyogni! :-)

Akkoriban Mazsinak hívtuk

Kategória: Irodalom
Megjelent: 2010. szeptember 03. péntek

Sípos (S) Gyula Akkoriban Mazsinak hívtuk

Akkoriban Mazsinak hívtuk, később Manócska lett. Persze mielőtt udvarolni kezdtem neki, egyszerűen csak Ildikó volt, de a Mazsi sokkal jobban illet rá. Mint egy kis mazsola, sőt, annak is csak becézett formája: Mazsi. Szeretni való, édes és nem lehet vele betelni. (Azért én igyekeztem…)

Természetesen „örök szerelem” a miénk, de azért képesek voltunk különböző módon gondolkozni a legegyszerűbb dolgokról is. Én például otthon ülő embernek gondoltam magam, Mazsi pedig szeretett sétálni. Még karácsonykor, nyolc hónapos pocakkal is sétálnunk kellett, körbe a faluban, hatalmas hótorlaszok között. Aznap este, lefekvéskor szólt Mazsi, hogy baj lehet, mert folyik belőle valami. Nekem értenem kellett volna, mi történt – eredeti szakmámhoz tanultam biológiát bőven, s állategészségőrként nem volt előttem ismeretlen a szülés menete sem -, de nem is sejtettem, mi történik valójában. Így hát imádkoztunk és megnyugtattam, nincs itt semmi baj, aludjunk csak. Éjjel aztán felébresztett, hogy mégis lehet valami baj, mert már úszik a lepedő… Ismét megnyugtattam, velünk nem történhet semmi rossz – ó az ifjúság édes ártatlansága! -, „de a te kedvedért felhívom az orvosi ügyeletet”.

Telefonáltam is, magyarázkodva - csak az asszony megnyugtatására, de folyik valami, és hát nyolc hónapos terhes - mire az orvos kedvesen közölte, hogy elfolyt a magzatvíz, szül a feleségem, indulnak a mentővel.

„Ildikó! – kiáltottam neki – te most szülsz!” Szegény, éppen eléggé tartott a szüléstől, de azt remélte, hogy lesz elég ideje felkészülni - nem volt. Összepakolta a szükséges holmikat, én meg kimentem a hóesésbe, megkérni a polgármesteri hivatal dolgozóit, akik éjjel tolták az utakról a havat, hogy a művelődési ház előtt tisztítsák meg az úttestet, mert mindjárt jön a mentő.

„Szül a feleségem!” – vigyorogtam mindenkire, mint a vadalma.

Nem sokat kellett várni sem itt, sem a kórházban. Fél ötre megjött a baba. Vékony volt, hosszú, az az egy hónap hízás kellett volna még neki az anyja pocakjában – azóta se tudta felszedni a hiányzó kilókat – és a világ legszebb újszülöttje lett. Már akkor, gyűrött kis arcával is látni lehetett, hogy sokkal szebb nálam. Igen meg voltam elégedve. Természetesen a Gyula nevet kapta, ahogy azt Nagyinak is megígértem. „Fiam, csak nem hagyod a kutyára a neved!” „Bizony, hogy nem!” Majd szétszakadt a télikabátom a büszkeségtől.

Otthon várt az üres lakás és a „gyerekszoba”, deszkákkal, törmelékekkel, ágy és bútorok nélkül. Ültem, néztem ki magamból – hogy kerül ez olyan állapotba, hogy idejöhessen a baba? – és vártam a csodát. Meg is jött. Mondhatnám, „menetrend szerint”, mert akkoriban csodák között éltünk.

Már idekerülésünk is csodaszámba ment. Amikor elhatároztuk – vagy kierőltettem? – hogy megházasodunk, Ildikó még végzős egyetemista volt, én meg éppen munkanélküli. Persze mindenki le akart beszélni minket: „Nincs is hova mennetek!” „Csak a csupasz feneketeket rakjátok össze!” „Ráértek még!” „Először legyen munkátok, meg legyen hol lakni!” Csupa szemétbe való jó tanács, szemben a szerelmünkkel - és mint fiatal keresztény, mélyen hittem -, Isten akaratával. Majd Ő megsegít! Minden problémát Hozzá irányítottam, és mondhatom, bevált! Három telefonnal értek utol, amikor szóltak, hogy jöjjek le Törökbálintra, itt an egy művelődési ház, ahová igazgatót keresnek. Van szolgálati lakás is. Megdobbant a szívem, azt hiszem szitává imádkoztam az Eget, mire leértem a busszal, hogy minden jól alakuljon. Visszagondolva, én nem biztos, hogy felvettem volna akkori önmagamat, ahogy ott áltam, farmerban és alfa-papucsban, lógó inggel, fakereszttel a nyakamban, mint reménybeli igazgató… (Elek Sándor akkori polgármester egyszer elmondta, ő sem így képzelte el a találkozást.)

Amikor lehoztam Mazsit, hogy megnézze a helyet – két szoba, lesz hely mindennek -, szegény elsírta magát. Két csupasz szoba, pergő falak, bútor sehol, a konyhában egy csap, más semmi. Aztán – mondom, hogy csodák között éltünk -, a szüleitől konyhabútort kaptunk, más ismerőstől komódot, ágyat – egy szoba meglett. Gyerekszoba? Ej, ráérünk arra még!

Néhány nappal szülés ismerkedtünk meg egyik sétánk közben az utcán egy fiatal házaspárral (Kertai Julika és férje, hogy rögzítsük nevüket a hálás utókornak), akik akkor eljöttek hozzánk, és beszélgettünk egy jót. Most újra megjelentek. Éppen azon töprengtem, hogy lesz a romokból gyerekszoba, amikor jöttek – a megjelenés szinte angyali értelmében -, mert valakitől hallották, mi történt. István már hozta is a szerszámokat, hogy akkor most összerakjuk a szobát. Hoztak egy babaágyat is és mindenféle szükséges dolgokat, mondván, nekik most éppen nem kell…

Milyen szép az élet, amikor jóakaratú emberek vesznek körül! Milyen jó segíteni és megsegítve lenni! Ha ilyen lesz a mennyország, remélem odakerülök.

Mazsika azóta Manócska lett, némelyeknek már Ildikó néni. Sikeresen „abszolvált” már egy iker-szülést is, ahol a két baba összsúlya öt kiló hetven deka volt, vegyészmérnökként vezette a művelődési házat, amikor én polgári szolgálatos voltam, lett aztán laborvezető, elvégzett még néhány iskolát – szóval megjárta a hadak útját velünk a puttonyban. Én meg csak „ülök, és mesélek”, és örvendezek: mennyi szépet és jót tartogat nekünk egy szeretettel megélt élet…

 

A múltkor a metrón ültem…

Kategória: Irodalom
Megjelent: 2010. szeptember 03. péntek

Sípos (S) Gyula: A múltkor a metrón ültem…

A múltkor a metrón ültem, amikor felszált egy id?sebb n? testvérpár. Ikrek voltak, mindketten ugyanúgy öltöztek, ugyanolyan a ruha, táska és szemüveg volt rajtuk. Az egyetlen különbség, hogy az egyikük – mint arcából és beszédjéb?l kiderült -, értelmi fogyatékos volt. Valószín?leg gyermekkoruk óta játszhatják ezt az „egyformák vagyunk” játékot - miközben szép lassan kiderült, hogy minden küls? hasonlóság ellenére nagyon is fájdalmas különbség van közöttük. Arra gondoltam, hogy milyen öröm és megelégedettség lehet a pár sérült tagjának, hogy ? „ugyanolyan” lehet, mint testvére. És id?nként milyen kellemetlen lehetett a másiknak, hogy összekeverhetik testvérével. Amikor fiatal volt, amikor tetszett neki valaki, amikor csak a „nyakán lógott” a másik - elcsodálkoztam azon az önzetlen szereteten, amelyikkel újra és újra a testvérét választotta…

Jean Vanier írja egy helyen, hogy a sérült emberek azért élnek közöttünk, hogy gyógyítsanak minket. Hogy felmelegítsék ezt a megsebzett és kih?lt világot – ahogy a fogyatékkal él? testvér elfogadása tette olyan széppé és befogadóvá annak az asszonynak a szívét.

És valóban, milyen zavarbaejt?en nyíltan tudnak szeretni „sérült” testvéreink! Nem tudják és/vagy nem akarják megtanulni azt a sok hárító technikát, amelyikkel mi, „egészséges” feln?ttek védekezünk a szeretet ellen. Védekezünk, nehogy felboruljon megszokott kis napirendünk, nyilvánvalóvá váljon sebzett és önz? személyiségünk. Saját magunk építette falak között élünk és zavarba jövünk a szeretet ártatlanságától és csupasz kiszolgáltatottságától.

Atti is ilyen fiatal férfi a falunkból. Kívülr?l fújja a naptár összes névnapját – nagy mutatvány ez, amit bármikor képes el?adni. S hogy nem csak mutatvány, azt az is jelzi, hogy mi is minden névnapon kapunk t?le egy köszönt? képeslapot. Dolgozó ember, amire nagyon büszke. Szórólapokat hord ki a postaládákba. Büszkén mutatja fülhallgatós magnóját, amit saját keresményéb?l vett. Hangosan kiabálva köszön az út túloldaláról is. Kedves és teljesen ártatlan, mégis… Attiról tudni kell, hogy szeretetét öleléssel (is) fejezi ki. Id?nként zavar, id?nként jólesik. De amikor a tízéves Katica lányomat ölelte át – megmozdult bennem a kisördög. Egyszercsak félteni kezdtem az én szép, sz?ke hercegn?met. Ott motoszkált bennem a gondolat, hogy ezt talán mégsem kellene, mert Atti mégiscsak férfi, és… Szégyelltem magam ezért, de mégsem álltam meg, hogy bizonyos „óvintézkedéseket” ne tegyek. És közben el kellett ismernem magam el?tt, hogy a félelmemnek semmi más alapja nincs, csak az én tulajdon sötét gondolataim…

Milyen nehéz szeretni! Milyen könnyen megijedünk, milyen könnyen bezárkózunk, és milyen nehezen nézünk szembe egy másféle élet realitásával! Jár a közösségünkbe egy asszony, akinek a tizenegy éves kislánya egyéves szinten él. Id?nként sikoltozik, id?nként boldog. És egy egyéves minden ragaszkodásával megy az anyja után – négykézláb. Egy másik ismer?söm fia tizenhat éves koráig iskolába is járt. Játszik a számítógépeken, lovakat csutakol – és olyan lendülettel rohan a barátai felé, hogy jobb, ha kitámasztják magukat a fiú érkeztekor. Csillapíthatatlan szeretetkitöréseik Istenre emlékeztetnek. Csak ? képes ilyen forrón és odaadóan szeretni. Mi keressük ?t a bölcsek között, de rossz helyen. Jobban látható ? ott, ahol semmi emberi szokás nem választja el t?lünk – e kicsinyek szívében.

 

Bíbor felhő - egy középkorú asszony vallomása versben és prózában

Kategória: Irodalom
Megjelent: 2013. november 01. péntek

Simon Juditot Szentendrén ismertem meg egy Alfa-kurzus kapcsán, amelynek lelkes szervezője és résztvevője volt. Beszélgetésünkből aztán kiderült, hogy sok más asszonyhoz (és férfihoz) hasonlóan ő sincs könnyű helyzetben - egy leveléből azrtán kiderült, hogy ezt meg is tudta fogalmazni versben és a hozzá írt magyarázó prózában. Szeretettel ajánlom figyelmetekbe (a magunkra ismerés élményével is):

Adventi verscsokor

Kategória: Irodalom
Megjelent: 2013. december 14. szombat

Szeretettel nyújtjuk át ezt az adventi verscsokrot, amit Tóth József, sok kötetes költő barátunk küldött:

Régi szép idők

Kategória: Irodalom
Megjelent: 2010. szeptember 03. péntek

Sípos (S) Gyula: Régi szép id?k

 

A gát még ugyanaz és mégis teljesen más. Hiányoznak a kiserd?ben bujkáló gyerekek, a gátoldalon napozó családok, a vad kerékpárosok, akik el?l félre kellene állnom, és persze hiányzik a víz is. A Zagyva kanyarulatait levágták, így a valamikor békésen csordogáló folyóból gyors és keskeny lefolyó lett. Régen, ha kés?n mentem le a vízhez, már nem volt hely, egészen fel kellett gyalogolni, hogy belógathassam a botot a vízbe – most sehol egy horgász. Talán már hal sincs a vízben, ahogy élet sincs körülötte. Nincsenek meg a ping-pong asztalok a ház mögött és az érintetlen zöld f?b?l hiányoznak az általunk még porig koptatott, kijárt kis utak.

Ping-pong asztalból el?ször kett?t, kés?bb még kett?t telepítettek, és három kis asztalt is, kártyázáshoz. Ping-pong-karrierem egy hagymavágóval kezd?dött, ami különös ügyességet követelt. Ez nekem nem volt, de pótolta a többiek türelme. Ezt követte a „kongószoft”, azaz egy faüt?, amelyet m?anyag bevonattal láttak el. Ez akkoriban negyven forintba került – nekünk még épp megfizethet? áron. Voltak még a „tükörszoftosok” is, de az több, mint kétszáz forintba került a ’70-es évek közepén – nekünk igen drága. De azért a kongóval is a közepesen veszélyes játékosok közé kerültem, részben balkezességemnek köszönhet?en.

Víz melletti emberként horgászási szakismereteim együtt bimbóztak szerelmi életemmel. Hatéves lehettem, még iskolán innen. Akkoriban többször elöntötte a víz minden évben az árteret. Amíg nagy volt a víz úszni lehetett benne, és amikor visszahúzódott, kis tavacskák maradtak a mélyebb részeken. El?bb-utóbb jellegzetes, rothadó szagot kezdtek árasztani, és megjelentek a felszínükön a hasukat mutogató halak. Ekkor jött el az én id?m. Egy bot végére piros hímz?fonalat, arra bogáncsot kötöttem. Lánytestvéremmel és friss barátn?jével játszottunk a víz mellett, és én többször is majdnem kifogtam egy csukát – az egyetlen halnév, amelyet ismertem, így minden hal csuka volt -, amelynek természetesen a víz felszínén úszó bogáncshoz kellett volna ragadnia. Nagyon ki akartam fogni, hogy imponálhassak Juditka el?tt. Ez a hódítási vágy iránta aztán még hosszú évekig bennem maradt – és sohasem teljesedett be.

Egy osztályba kerültünk vele, és nekem meggy?z?désem volt, hogy ? a legnagyszer?bb lány, akit csak ismerek, és biztos minden fiú belé szerelmes. Ez igen rossz hír volt, lévén az osztály egyik legkisebb és izmokkal gyengén ellátott tanulója voltam. Igaz, ? még kisebb volt, de amikor nevetett – és szeretett nevetni – kis gödröcskék keletkeztek az arcán. ?riztek otthon róla egy fényképet, ami akkor készült, amikor ovisként egy alma-reklámban szerepelt. Csoda-e, ha mindenki szerette?

Kés?bb a horgászásban nagyobb el?menetelt tanúsítottam, mint Judit meghódításában. El?ször jött a parafadugó gyufaszállal úszónak, és a gombost?b?l hajlított horog. Halat ezzel sem lehetett fogni – ha nincs szakáll a horgon lecsúszik a hal -, de milyen jól mutatott! Aztán valahogyan – akkoriban még adakozó népek ültek a víz szélén, sörrel és damillal b?ven ellátva – kaptam rendes horgot, ólmot nehezéknek és úszót is. Igaz, nagyobb halat életemben sem fogtam, és mire eljutottam a nádbotig, a többiek már rég „üvegbottal” – er?sen hajló, orsóval felszerelt üvegszálas m?anyag bot - pecáztak, de kis halakat, sneciket azért b?ven, amiket haza lehetett vinni, megsütni, és megenni. Büszkén hazamenni, megsütni és megenni. Persze Zsuzsit, a lány ikertestvéremet, akivel nagy vetélkedésben voltunk, ez sohasem hatotta meg…

Judit feljárt hozzánk, mi is hozzá, mert Zsuzsival barátkozott. Én meg ott voltam, mint egy minden lében kanál titkos h?sszerelmes. Fantasztikus terveket eszeltem ki Judit meghódítására, amiket sohasem volt merszem megvalósítani. Naplót hamisítottam, hogy majd a kezébe juttatom – lám, én már évek óta szeretem ?t. Egyszer – már kamaszodtunk – belekezdtem egy nagy man?verbe, de azzal is kudarcot vallottam. Akkoriban strandra jártunk, mint mindenki. Én már ötéves korom óta tudtam úszni, így itt némileg el?nyben éreztem magam egy darabig. (A Zagyván is, s?t ha eléggé kiöntött, azok között voltam, akik a vashídról is mertek fejest ugrani a vízbe – de sajnos ez sem növelte csekély reputációmat.) Szóval egyszer egy kis levelet csúsztattam – persze aláírás nélkül! – a fürd?köpenye zsebébe. Nem tudom már, mit vártam ett?l az akciótól, de amikor rákérdezett, hogy én írtam-e, rögtön és erélyesen letagadtam. És innen már csak egyre tragikusabb események követték egymást.

Emlékszem, egyszer be kellett vinni a Robinson Crusoe-t az iskolába, mert kötelez? olvasmány volt. Egész családunk nagy olvasó volt, így természetesen nekünk volt otthon egy bel?le. De ki vigye be? Éppen feljött Juditka is, hogy együtt menjünk hármasban a suliba -, és ez csak még jobban feltüzelte harci kedvemet. Mint igazi férfi, óriási verekedésbe keveredtem ikertestvéremmel a könyv joga fölött. Végül gy?ztem, és közben tudtam, hogy egy életre elvágtam magam titkos szerelmemnél.

Mi gyerekek együtt n?ttünk fel. Abban a négyemeletesben, ahol mi laktunk, kilenc korombeli gyerek lakott, abból héttel együtt jártunk egy 34 f?s osztályba. Mindent, vagy majdnem mindent tudtunk egymásról. Azt is, hogy kinek ki a szerelme, vagy kit szeretne. Óriási történetek keringtek, aminek valóságalapja valahol Andersennél járt, de kit zavart? A valósággal való szembesülés sokkal fájóbb volt. F?leg, amikor kiderült, hogy „álmaim asszonyának” komoly barátja van, aki legalább egy fejjel és két évvel id?sebb nálam. Kiütéses vereségemet otthoni álmodozással gyógyítottam. Akkoriban derült ki, hogy egyik osztálytársunknak még a harmincas évekb?l megmaradt titkos Tarzan-kötetei vannak. Alig lehetett kikönyörögni t?le, különösen miután az egyik „elt?nt”. De azért sikerült, és én álmodozásaimban Tarzanná lényegültem, ütöttem, vertem ellenségeimet, és fényes gy?zelmeket arattam. A valóságban, harminc kilósan, szemüveggel mindez már jóval nehezebb lett volna. Csak szájban voltam er?s – kötözköd? kamasszá serdültem. Ennek mélypontjaként aztán középiskolásként másodmagammal bekerültem a kollégiumban egy húszágyas fiúhálóba, tizennyolc másodikos közé. Els? mondatuk ez volt: szerencsétek van, ebben a hónapban már csak huszonnyolc napot kell takarítanotok… de ez már egy másik történet.

Judit szép lassan elt?nt az életemb?l. Középiskolásként még leveleztünk, amit én teleraktam titkos szerelmes jelekkel, amit ? vagy nem vett, vagy nem akart észrevenni. Aztán jöttek a munkás és f?iskolás évek, de tudom, hogy még akkoriban is álmodoztam róla, amikor már rég megházasodott. ? a Pet?-intézetben tanult, aztán külföldre ment dolgozni. Csak a híre jött, hogy nagyon szeretnének gyereket, de valahogy nem jön össze. Sokat imádkoztam értük, hogy sikerüljön, így aztán amikor tényleg megjött az els? baba, távolból velük együtt örülhettem. Nem tudom, hol élnek most, de emlékeimben itt vannak, a horgászással, úszással, kártyázással, kajakozással és az összes gyerekkori ?rültségünkkel együtt…