Egy szép példa: filmmogulból gyermekmentő
45 éves korára Scott Neison mindent elért, amiről valaha is álmodott. A XX. Századi Fox filmstúdió elnöki posztját töltötte be, fényűző villában élt, sportautót vezetett, és barátai között hírességek hosszú sora sorakozott. Ám karrierje csúcsán, mindenki legnagyobb megdöbbenésére hátat fordított a filmiparnak, eladta minden vagyonát, és végleg eltűnt a mozik világából.
„Egész életemet eltölthettem volna a filmiparban. Nem hiszem, hogy boldogtalanabb lettem volna, mint bármelyik másik sikeres hollywoodi producer – meséli Scott. – Ha kívülről néztem volna saját életemet, mindenki azt mondta volna, hogy szerencsés vagyok. Én azonban ezt sosem tudtam magamról őszintén kimondani.”
Kambodzsa fővárosába, Phnom Penhbe szinte véletlenül került: tizenkét év után először vett ki szabadságot, hogy felfedezze Ázsia buddhista templomait. Kambodzsa csupán egy megálló volt a többállomásos útvonalon. Egy helyi kávézóban Scott némi pénzt adott egy hajléktalan gyermeknek, mire egy vendég, akivel beszédbe elegyedett, azt mondta: „Ha valóban segíteni szeretne a gyerekeken, menjen el a városi szeméttelepre.” Scott máig sem tudja, miért, de hallgatott a tanácsra.
„Az, amit ott láttam, gyomorszájon vágott – emlékszik vissza Scott. – Több mint százötven gyerek kutatott a szemét között, hogy túlélje a következő napot. Az orrfacsaró bűz szinte tapintható volt. Akárcsak sokan mások, úgy hittem, az ilyen gyerekeken külön szervezeteknek kellene segíteniük – de akkor és ott egyedül álltam, semmiféle szociális szolgálat nem volt a közelben. Vagy teszek valamit, vagy ők maradnak ott örökre. Visszafordulhattam volna, úgy téve, mintha soha nem láttam volna ezt – de először éreztem azt, hogy talán ez az én igazi küldetésem.”
Még aznap Scott lakást bérelt két hajléktalan gyereknek, távol a szemétteleptől, és gondoskodott az orvosi ellátásukról is. „Egy hajléktalan gyermek teljes ellátásához Kambodzsában havi negyven dollár elegendő – mondja. – Szégyelltem magam attól, hogy ez ennyire egyszerű.”
Hazafelé tartva Amerikába, Scottban megfogalmazódott a gondolat, hogy talán a gyermekek segítése az ő valódi hivatása. Sokáig próbálta megérteni, honnan is jön ez az érzés. „Féltem, hogy talán ez csak a középkorú férfiak válsága – mondja. – Hollywoodban láttam, milyen szörnyű formát is ölthet ez.”
A következő egy évben Scott minden hónap három hetét Hollywoodban töltötte, és egy hetet Phnom Penhben. „Valami jelre vártam, hogy biztos legyek benne, jó úton járok – mondja. – Egy nap felhívott az egyik legismertebb hollywoodi színész. Másnapra tárgyalásunk volt, de az őt szállító magángépen nem a kívánt ebédet szolgálták fel. Üvöltött a telefonban: ‘Az én életem nem lehetne ilyen bonyolult!’ Abban a pillanatban épp a szeméttelepnél álltam, és néztem, ahogy a gyerekek lassan halnak éhen. Ha valaha is létezett volna jel, hogy a hollywoodi életem csupán illúzió volt – hát ez az volt. Akkor vált világossá számomra: el kell engednem mindent, és vissza kell térnem Kambodzsába.”
Döntéséről mindenki próbálta lebeszélni. Ennek ellenére eladott mindent, amije volt, és kiszámolta, hogy így kétszáz gyermeket tud ellátni nyolc éven át. Ezeket az éveket a Cambodian Children’s Fund nevű szervezet megalapítására és működtetésére szentelte, melynek célja az oktatás, lakhatás és egészségügyi ellátás biztosítása a rászoruló gyermekek számára.
Scott immár tíz éve él Kambodzsában. Ez idő alatt a gondozott gyermekek száma kétezerre emelkedett. Ma már nem csak saját vagyonára támaszkodik – a volt hollywoodi mogul szponzorokat és követőket is maga mellé állított. Saját családja azonban máig nincs. „Sosem voltam házas, és sosem éreztem hiányát – mondja Scott. – Egyedülálló férfiként élni a hollywoodi filmvilágban... az túlságosan is kényelmes élet. Los Angelesben gyönyörű nők vettek körül, de még a legmerészebb álmaimban sem képzeltem, hogy bármelyiküket feleségül vegyem. Ma már bőven elég gyerekem van, akikről gondoskodnom kell. Tíz év múlva ők fognak rólam gondoskodni – én pedig nagypapájuk leszek.”
Hollywoodi hétvégéin Scott jachtokon hajókázott barátaival, vagy asztaliteniszezett. Most viszont a világ egyik legnagyobb stúdiójának volt elnöke a hétköznapjait szeméttelepen tölti. „Sosem fordult meg a fejemben, hogy visszatérjek Los Angelesbe. Az érzés, hogy megszabadultam a vállalati világ súlyától, semmihez sem fogható” – vallja. Amikor felteszem a kérdést, amely mindenkit foglalkoztat, aki hallotta már a történetét – hogy hiányzik-e neki a régi élete – csak ennyit mond: „Csak a hajó. Az valami megmagyarázhatatlan szabadságot adott.”
(facebook)
