Angyi néni visszaemlékezései - 4. rész

Kategória: Szeretetláng Megjelent: 2024. november 12. kedd

-    Na akkor azt, hogy hogy éltek akkoriban, szegénység volt, vagy gazdagság erről tessék beszélni.
-    Hát a szegénységet talán annyiban tudom elmondani, hogy a Jó Isten mindig gondoskodott rólunk, hitben ráhagyatkozva éltünk és próbáltunk mindent megtenni amit lehetett. Mondjuk itt a gyerekeknek a ruházkodása, az hát ugye nem volt kis gond annyi gyereknek. Még csak nagyon az sem volt, hogy az egyik a másik gyerektől örökli, vagy valami. De volt olyan, amikor kisebbek voltak, majd nagyobbak, de egyforma nagyságban levők is voltak egyszerre, úgyhogy a ruha gondot nagyon-nagyon meg tudtam oldani az által, hogy nagyon jól tudtam varrni.

Annyi ruhát kaptunk ajándékban innen-onnan, de én soha nem úgy adtam, hogy kaptam egy ruhát és azt csak hordjad, ráraktam a gyerekre. Én azt mindig variáltam, kettőből egyet, háromból egyet összekombináltam. Még később is amikor már bizony nagy lányok voltak és még nem nagyon kaptak új ruhát. Mindig jött anyag amiből tudtam készíteni és igyekeztem, hogy hát azért jól nézzenek ki. És nagyon sok munkával, de én úgy érzem és a gyerekekre is nagyon sokszor mondták, hogy „Hogy tudom ezt megcsinálni?” Fehér harisnyában, fehér zokniban és nem volt mosógépem. De a gyerekek mindig úgy jártak, óvodába, iskolában, olajos padlón és szerettem, hogy szépek legyenek.
-    Hogy volt az a gyógyszertáros, amit egyszer el kezdett mesélni?
-    Az pedig az is egy olyan alkalom volt, egy olyan időszak volt amikor nagyon nehezen küszködtünk, mert az Ali akkor is kórházban volt és bizony olyan nap volt egyszer, hogy kenyeret kellett volna venni, néztem de nem volt meg, hiányzott egyetlen egy forintom. Honnan vegyek én egy forintot, mindegy gondoltam elmegyek és veszek majd valamit, de hiányzott egy forintom az összeghez. Megyek itt a sarkon fordulok be az üzlet felé, lógattam bizony a fejemet és úgy mentem gondok között és egyszer csak megcsillan előttem valami a földön, egy pénz darab volt, lehajolok és egy forintos volt. Hát annak én olyan nagyon megörültem, hogy már nem vagyok problémában, bementem az üzletbe és kértem egy kiló kenyeret, és ki tudtam fizetni.
-    Akkor volt 3,60 egy kiló kenyér? Vagy mennyi volt a kenyér?
-    Nem tudom, én csak azt tudom, hogy még hiányzott egy forintom, ahhoz, hogy egy kiló kenyeret tudjak venni. Ez volt.
-    Ha lehetséges lenne, akkor ebben a részben a gyerekekről szóló történeteket kellene elmesélni, akár a Gyusziról, az Öcsiről, az Angéláról, akiről ami van.
-    Például a Gyuszinak a műtétje ami volt és annak a körülményei, hogy hogyan történt ez az egész.
-    A Gyuszinkkal csodálatos dolog történt valóban. 1 éves korában kapott paralízist. 1951-ben született, odáig egészséges kisbaba volt és 1 éves korában a gyermekbénulást, paralízist megkapta. A bal lába, az bénult le és naponta orvoshoz és gyógytornára járás. Ezt az édesapja vállalta, ő cipelte és amikor már nagyobbacska volt a nyakába ültetve vitte őt Pestre kezelésekre. És bizony két éves elmúlt, addig csak feküdni szabadott neki a kiságyában, a rácsos kiságyába ki volt kötve, olyan formában, hogy a derekán volt egy megvarrt tartó anyag amiből szalagokkal oda lett rögzítve az ágyhoz, amiben forogni tudott abban a tartóban, de felülni már, felülni nem volt szabad neki. Ez egy év után ez lekerült róla, akkor kezdett el próbálkozni a felülésekkel. Már három éves volt majdnem amikor megtanult járni, úgy hogy akkor rakatott gépet és azzal próbálkozott járni. Innentől kezdve géppel járt iskolába és azóta is a lába gépben van jelenleg is, de az történt, hogy a –
-    Az mit jelent, hogy gépben volt, mind a két lábán volt, vagy csak az egyik?
-    Nem csak a béna láb, annak semmi tartása sincs. És géppel és bottal közlekedett. Nagyon vidám gyerek volt ezzel együtt. Nagyon aranyos, vidám és nagyon türelmes. Olyan 9-10 éves korától kezdődően próbálkoztak vele műtétekkel. Az érszűkületet próbálták megoldani értágító műtéttel, az eret kiszabadították valami rá volt tekeredve és az lehúzták és akkor megindult a vérkeringés, de nem sokáig. Pár hónapig jó volt és újra megromlott az állapota. És ez azzal jár, hogy amikor a hideg idő bejött a beteg láb szilva lila volt és később már fekélyes és sebes. Úgyhogy ezeket a műtéteket végezték rajta szinte évente. 16 éves volt – másodikos gimnazista -, amikor megállapították, hogy nem tudnak már rajta segíteni, nincs más megoldás, mint a lábat levágni. Ez pont karácsony előtti héten közölték, hát nagyon le voltunk törve. A gyerek maga vígasztalt minket „Ó nem kell annyira elkeseredni, majd kapok egy jó műlábat és fogok én abba focizni” – vidámkodva mondta, hogy minket vigasztaljon. Januárba kellett bemennie az Irgalmas Kórházba, ott műtötték addig is és most is ott kellett volna a műtétet elvégezni, de az utolsó pillanatban meggondolták magukat és azt mondta a főorvos, hogy még egyszer megkísérlik azt a kis értágító műtétet ami még annyi sincs, mint egy vakbél műtét. Már nincs rizikó, mert ha segíteni nem segít akkor még mindig ott van a durva megoldás. Meg is csinálták volna ezt a műtétet, péntekre volt kiírva. Délután bementem látogatni, a férjem hamarabb ment oda, mint én. Én munka után mentem, mindjárt vittem magammal egy kis üdítőt, egy kis gyümölcsöt amit ehet a gyerek. Megyek be, de nincs a gyerek az ágyban, mondom én, hogyhogy így elhúzódott ez a műtét ilyen sokáig. Kérdeztem a nővért, hogy mi van a gyerekkel. Mondta, hogy tessék az orvost megkérdezni. Már ez olyan rossz érzés volt, nagy nehezen megtaláltam az orvost. Azt mondta, hogy nem nálunk van, hanem tessék menni egy emelettel feljebb a rendes sebészetre, mert eredetileg az ortopédián volt. A rendes sebészeten meg tetszik tudni, hogy hogy van. Felmentem az emeletre és akkor már nagyon izgultam, ott is az orvoshoz irányítottak. Az orvos rám néz és szépen simán közli, hogy mi van. Az mondja, hogy a gyermek még most is a műtő megőrzőjében van, ugyanis az történt, hogy lent az ortopédián a műtétet előkészítve az altatás közben a gyerek klinikai halált halt. Semmiféle gép segítségével nem tudták feléleszteni, akkor hívták az orvost aki éppen sterilen be volt mosakodva egy vakbélműtéthez, hogy csináljon valamit. Ő felvágta a mellkasát keresztben, kivette a szívét és kézzel masszírozta életre. Megindult az élet, a szív újra el kezdett működni, visszarakta. Bevarrták a sebet és azóta gépre van kötve a műtő melletti helyiségben az intenzív osztályon. Kérdeztem abban a pillanatban, hogy hol van a férjem. Azt mondta a orvos, hogy hazament és többet nem is kérdeztem. Azt mondta, hogy tessék haza menni és vissza lehet jönni, éjszaka is itt lehet maradni. Nem tudom, hogy kerültem a Kosztolányira, az Irgalmas Kórháztól az egyszerűen kiesett belőlem. Hol vagyok, mit csinálok, nem tudom. Hazaérek és nagyon bántott, hogy hogy tud ilyet csinálni egy férj, hogy ilyen esetben ő hazamegy, mikor tudja, hogy én is jövök be a gyerekhez. Bejövök és itt a verandáról nyílik a kisszoba ajtaja, amin üveg ablak van. Nézek be a szobába, a kis asztal körül a gyereksereg a papa köztük, ott vacsoráznak és nagyon kedélyesen beszélgetnek. Abban a pillanatban jutott a gondolat, hogy Úr Isten ez az ember nem tudja, hogy mi történt. Benyitok, akkor még kapom a letolást, hogy megint késtél és azért nem vártalak meg. Mondom neki, hogy jó gyere ki hagy kérdezzem meg tőled, hogy egyáltalán tudod, hogy mi van a Gyuszival? Azt mondja, hogy még nem volt kész a műtét. Mondom, hogy ez így igaz, akkor elmondtam, hogy mi történt, akkor erre a férjem olyan pánikba esett, hogy nem tudta melyik lábára melyik cipőt kell húzni gyorsan. Itt kapkodott, és mit csináljon, meg hogy, tördelte a kezeit, meg minden. Aztán az Iluska néni bejött a gyerekekhez, és mondta, hogy nyugodtan menjünk vissza, itt lesz éjjel velük. Visszamentünk a korházba, az orvos is ott volt egész éjjel, aztán kijött és látta, hogy ott ülünk - természetesen imádkozva -, akkor odajött, megszorította a kezünket és azt mondta, hogy csak imádkozzunk és bízzunk, bízzunk! Vasárnapra meg kell, hogy szólaljon. Ha a vegetatív működés beindul utána már csak azért kell imádkoznunk, hogy megszólaljon.
-    Mikor volt ez?
-    Pénteki nap volt, péntek éjszaka. Ott voltunk. Szombat reggel hazamentünk ellátni a gyerekeket, majd megint vissza, bent voltunk egész nap a kórházban. Délután, olyan 5-6 óra tájt kiszalad a nővérke, aki mellette volt egész nap. Kiszaladt a nővérke, de folytak a könnyei és azt mondta, hogy megszólalt. Ez volt szombat délután. Szaladt az orvos is, az is odajött és annak is csillogtak a szemei, azt mondja, hogy megszólalt és értelemszerűen szólalt meg. Ugyanis a kis nővérnek állandóan beszélnie kellett, ugyanis ő mindig szólongatta, beszélt hozzá, mondott neki dolgokat, mesélt neki, szólongatta, mindig nevén szólította Gyuszika, Gyuszi. Kérdezgetett tőle mindent és akkor is így nevén szólította és kinyitotta a szemét és azt mondta „Tessék”. És hát ez nagy öröm volt, nagy boldogság. Ez az orvos csak szorongatta a kezünket, és azt mondta, hogy ilyen hittel tovább. Elmúltak a napok, javult szépen. Egy látogatás alkalmával, akkor már hetek teltek el a kórházban, kint sétált a folyosón, amikor a papa elkísérte őt a vécére. Ez egy elég hosszú folyosó volt, vissza fele kíváncsi volt a férjem, hogy vajon azt tudja-e, hogy hányas korteremben van, hogy ennyire tud-e már gondolkodni. Úgy mondta neki, hogy te Gyuszi nem tudom, hogy melyik a te szobád, hányas a kortermed száma. Egy másodpercnyi csend múlva a gyerek egyszer csak énekel. Hát a férjem el volt keseredve, hogy nem tudja, énekel. Oda visszajöttek és elbúcsúztunk és eljöttünk. Jövünk hazafelé és a buszon nagyon-nagyon letört volt az Ali. És akkor kérdezem tőle, hogy miért olyan letört mi baj van? Akkor mondja, hogy nem lesz ebből a gyerekből már ép ember. Elmondta, hogy mit kérdezett tőle és egy pillanatnyi perc múlva csak elkezdett énekelni. Énekelni?! Akkor megállt az Ali és mondja, hogy „Jézus Máriám, hát tudja!” Azt a Szent vagy Uram-ot énekelte, aminek az a száma a könyvben, mint az ő szobaszáma. Ezzel válaszolt. Ráadásul még ilyen csavarosan is válaszolt. Ettől aztán teljesen boldogok voltunk.
-    A Gyusziból lett kántor?
-    Igen. Mert ugye zenét tanult a gyerek, addig is zenei tehetség volt. Orgonán és gordonkán tanult, zeneelméletet, mindent. Nagyon örült az Ali, hogy így válaszolt. Majd hazakerült. Nagyon kíváncsiak voltunk, hogy mi lesz itthon, hogy fog reagálni a dolgokra, az itthoniakra, hogy fog emlékezni, ezekből mi maradt meg. Bement a szobába, ahol a zongora van. Nem mentünk utána, csak az üvegajtón keresztül néztük, hogy most mi lesz. Leült a zongora elé, elgondolkodott percekig, aztán rátette a kezét a billentyűzetre és egyszer csak elkezdett játszani rendesen.
-    Az emlékképek össze voltak benne kutyulódva. Én úgy képzeltem el, hogy cédulákat, vagy mozaikdarabokat beleraknak egy dobozba, összekeverik, összerázzák és onnan kiszedik és esetleg rosszul rakják össze azt a kirakni való képet. Olyan volt, hogy családtagokat összeházasított és összekevert egymás között.
-    És utána az hogy volt, hogy nem kellett neki kabát, meg ilyesmi?
-    Ez már egy későbbi dolog. Még annyit talán el tudnék mondani a kórházi bent léttel kapcsolatban, hogy egy fiatal sebész orvos volt aki ezt a műtétet elvégezte rajta, akkor egészen fiatal, szinte mondhatnám, hogy egészen kezdő volt. Jött a folyosón, akkor már kint üldögéltünk a Gyuszi ült közöttünk. Odajön és rámutat a Gyuszira és azt mondja „na imi ifjú, csak én nem vagyok Jézus Krisztus!” és utána már tovább szaladt. Nagy hitű ember, katolikus. Szóval Gyuszikánk hazakerült és szépen gyógyult, felépült. Egy év kimaradt neki a gimnáziumból, utána folytatta. A zenei tudása teljesen tisztán visszatért neki és fejlesztette, oly annyira, hogy amikor elvégezte a gimnáziumot utána elvégezte a kántorképzőt is és aztán elhelyezkedett, dolgozott egy ideig. Közben udvarolt a Baross Gábor telepen egy nagyon helyes, kedves kislánynak, akivel aztán később házasságot kötöttek. A lánynak a szüleinél - akik a Baross Gábor telepen laknak egy nagy házban – tudtak egy kis különálló lakást kialakítani, ahol a mai napig is laknak. A Baross Gábor telepen karnagyi állást kapott és, mint karnagy a mai napig is ott dolgozik. Három gyönyörű fia van. A középső fia is zenei tehetség. Ő szintén még iskola mellett elvégezte a kántorképzőt is nyaranta, úgyhogy ő Pesten a józsefvárosi Szent József Templomban kántorkodik, orgonál. A másik két gyermek is tanult zenét, de nem olyan intenzíven, mint a középső. Nagyon jó gyerekek, nagyon rendesek. A felesége pedagógus Budafokon tanít, ő hitoktató.
-    Mi volt az a történtet?
-    Amióta a klinikai halálból visszatért teljesen megváltozott a hőháztartása. Teljesen más vérmérsékletű, átállt a szervezete, egyszerűen nem fázik, nem érez hideget. A legnagyobb tél közepén is egy száll ingben közlekedne, ha a felesége rá nem vette volna, hogy legalább másokat ne végy arra, hogy a látvány miatt megfagyjanak.
-    A lábával mi lett?
-    Az orvosok azt mondták, hogy nem lesz orvos, aki még egyszer kés alá meri venni ezt a gyereket, de nem is lett rá szükség. Egész csodálatos módon a beteg, érszűkületes lába többé soha nem lett kék, fekélyes, nem lett sebes.
-    Az közrejátszik, hogy melegebb lett a szervezete?
-    Valószínű. Annyira érdekes, hogy ezt megkapta. Én szerintem ez csoda, mert azóta soha nem volt ilyen probléma.
-    Neki volt halál közeli élménye?
-    Azt kérdezgettük tőle, a kis nővér aki mellette volt az annyit tudott elmondani, hogy ő is folyton kérdezősködött Gyuszival kapcsolatban. Ugyanis amikor már ráterítették a pizsama felsőjét, amibe én itthon belevarrtam egy csodás érmet, mielőtt a kórházba ment. Mondom ami biztos az biztos, legyen csak ott. Azt úgy ráterítették és amikor a kis nővérke azt megfogta és a kezében tartotta és megkérdezte „Gyuszika mi ez?” Gyuszi ránézett és felragyogott az arca és azt mondta, hogy „Hát Ő mentett meg!” „Hol kellett téged megmenteni?” „Háborúban voltam és én a Macsekot meg akartam védeni.” A Macsek az az itteni törökbálinti barátja, iskolatársa volt. Márci Feri, akit úgy becéztek az iskolában, hogy Macsek. „Meg akartam menteni és én kaptam volna helyette a lövést, de Ő megmentett.
-    A Szűzanya volt?
-    Igen, a Csodás Szűzanya. Erről tudunk, erről az élményéről. Ő semmit nem mond itthon, akkor sem, azóta sem, hogy mit látott, mit érzett. Ezt a történetet a nővérke így elmondta.
-    Minden esetre ő végig megmaradt a hitben?
-    Persze.

(Folytajuk)

You have no rights to post comments